Tegnap Pelle János A szinglik országa lettünk? című írásában a következő idézeten akadt meg a szemem: „Meg merem kockáztatni az állítást: arról, hogy napjainkban a megkötött házasságok száma folyamatosan csökken, és a labilis együttélési formák száma növekszik, nem annyira a férfiak, hanem inkább az önálló életstratégiát választó nők tehetnek. Nagymértékben rajtuk, s persze a korszerű fogamzásgátló eszközök használatán múlik az is, hogy a nők első gyereküket gyakran 30 év fölött szülik meg, és egyre kevesebb gyermeket vállalnak. Így Magyarországon, számos más európai országhoz hasonlóan, a népességszám csökken. Ugyanakkor a „szinglik”, az egyedülállók száma folyamatosan növekszik, s nincs messze az idő, amikor a közvélemény szemében teljesen elfogadott lesz, hogy egy nő karrierjét és egyéb vágyait részesíti előnyben egy vagy több gyermek felnevelése helyett.”
Több ponton is vitatkoznék ezzel a mondattal. Az írás ugyanis egyfelől stigmatizálja a szingliséget, másfelől az „önálló életstratégiát választó nőket” teszi felelőssé a házasságok számának visszaeséséért, valamint a demográfiai csökkenésért. Mindezt úgy, hogy ráadásul a nők többsége Magyarországon még csak nem is az említett individualista, önmegvalósító életmódot követi. Hazánkban még mindig sokkal inkább a hagyományos nemi szerepek vannak érvényben, mint tőlünk nyugatabbra. Mi több, a szerző úgy teszi felelőssé a nőket a világszerte tapasztalt társadalmi választásokért, hogy gyakorlatilag alig vannak nők a hazai törvényhozásban. Férfi többség formálja világunkat olyanra, amilyen. Férfiak döntenek a családpolitikáról, az oktatásról, egészségügyről, foglalkoztatásról és egy sor olyan kérdésről, amelyek befolyásolják mind a házasság, mind a gyermekvállalás tényét.
Nem mernék pálcát törni senki feje felett. Ahogy korábbi írásomban is írtam, a választás jogát kell megteremteni férfiak és nők számára egyaránt e kérdésekben. A cikk ezzel szemben azt sugallja, hogy valaki, mégpedig a szingli nők, hibásak. A szerző klasszikusan arra apellál, hogy a nők önzők, amikor előtérbe helyezik szakmájukat és „vágyaikat” a gyermeknevelés helyett. Ugyanakkor elfelejti, hogy egy kapcsolathoz két ember kell. Az egyedülálló életmód nem szégyen, ahogy a házasság sem érdem, hanem két ember közös, egymásért és adott esetben jövendőbeli gyermekeikért vállalt felelős döntése. Így a házasságért vállalt áldozat sem lehet egyoldalú. Kézenfekvő válasz a női emancipációt, a fogamzásgátlás elterjedését hibáztatni a változó szokásokért, de nem lehet elmenni bizonyos társadalmi jelenségek mellett, amelyek jóval nagyobb szerepet játszanak-e kérdésben, mint a szerző által felhozott érvek. Gondoljunk csak bele, nyelveket beszélő diplomások hada munkanélküli vagy kénytelen szakmáján kívül elhelyezkedni. Külső segítség nélkül, kezdő fizetésből nem lehet lakást venni. Így nem lehet felelősen családot alapítani.
Rá kell jönni, hogy nem feltétlenül baj a csökkenő házasságok száma. Ez nem jelenti azt, hogy ne akarnák összekötni emberek az életüket, vagy ne akarnának gyereket. Pusztán annak jele, hogy mindezt nem a hagyományos, megszokott módon szeretnék. Az őskorban sem létezett a házasság intézménye, mégsem halt ki az emberiség. Nem egy papír biztosítja az együtt maradást, hanem az emberi kapcsolatok minősége. Mint írja, „alapjában véve az iskolai oktatásba és nevelésbe kellene beépíteni egy olyan, alaposan kidolgozott mentálhigiénés programot, mely meggyőzi a fiatalokat, elsősorban a lányokat arról, hogy a házasság még mindig a legkonstruktívabb keret, melyben az emberi élet kiteljesedhet, és áldozatokat is érdemes is vállalni érte”. Ha valamit tanítani, fejleszteni kéne az iskolákban, az az egymásra figyelés, empátia, kommunikációs készségek, és a konfliktuskezelés. Egyszóval a társas együttlét alapjai, ami nem csak párkapcsolatok, hanem a hétköznapi interakciók kiindulópontjai is.
Le kell számolni azzal a berögződött eszmével is, hogy a demográfiai csökkenés visszafordítható. Nem az. Csupán mérsékelhető, illetve a hatásai ellensúlyozhatók. Felesleges küzdeni egy természetes folyamat ellen. Ugyanakkor tévhit, hogy a „karrierista” nők nem akarnának gyereket. Meg kell teremteni a gyermekvállalás infrastruktúráját és feltételeit, ahogy a skandináv országokban, és megugranak a születésszámok. Továbbá ösztönözni kell az öngondoskodást, a nyugdíjkorhatár kitolását, és az egészséges életmódot. Egy öregedő társadalom ugyanis nem feltétlenül kell, hogy nyugdíjas társadalom legyen. Egy idősödő, ámde aktívabb munkaerő mellett nem azért kellene ösztönözni a gyermekvállalást, hogy legyen, aki finanszírozza a nyugdíjrendszert, vagy eltartsa idősödő szüleit.
Végső soron egyáltalán nem volna baj, ha a társadalom szemében végre elfogadottá válna, ha egy nő az önmegvalósítás útjára lép. Hihetetlen társadalmi nyomás nehezedik nőkre és férfiakra egyaránt, hogy megfeleljenek a mára már érvényét vesztett elvárásoknak. Nem lehet visszafelé haladni az időben. Az egyedülálló személyeket lassan úgy stigmatizálják, mint a melegeket. Egyre többen betegségnek, társadalmi fertőnek, sajnálatos, lenézendő dolognak tartják az egyedüllétet. Holott egyáltalán nem az egyedüllét vagy együttélés a fontos, hanem a boldog élet. Egy boldogtalan házasság netán többet érne, mint két „szingli” harmonikus kapcsolata? Egyáltalán ki hivatott mások élete felett ítélkezni? És mi a helyzet azokkal a házaspárokkal, akik nem szeretnének gyermeket? Vagy azokkal a párokkal, akik ugyan nem házasok, de együtt nevelnek gyermeket? Ők is „hibásak”, akárcsak a szingli nők? De hiszen a társadalom elvárásainak felét már teljesítették!...
Utolsó kommentek