Help Sales ÁSZF

Itt az idő – Már megint?

Csery Péter bejegyzése:

Megindult a globális visszaszámlálás a vasárnapi görög választásokig. Sokak szerint a tét nem kisebb, mint az euró-zóna sorsa, s tágabb értelemben az egész európai integráció jövője.  A G20 országok állítólag közös vészforgatókönyvet készítenek, miközben a bizonytalanság egyre növekszik; a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a Trojka párti Új Demokrácia fej-fej mellett halad a mentőcsomagot elutasító SYRIZA-val. A már-már apokaliptikusnak ható felfokozott hangulatban azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy az európai monetáris integráció egyszer már szembenézett  egy hasonló szituációval.

1992-t írtak, amikor is az 1979-ben létrehozott Európai Monetáris Rendszer (EMR) lényegében széthullott, törést okozva ezzel az integráció egyirányú folyamatában. Az EMR-t a ’73-as kőolajválság, illetve a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlása okozta bizonytalanság kezelésére hozták létre. Az EMR az árfolyam-ingadozások kiküszöbölésére alkalmas monetáris együttműködés volt, amiben a nemzeti valuták 2,25%-os rögzített árfolyamsávon mozoghattak. Az 1992-es pénzügyi válság, a különböző spekulációs manőverek azonban szétzilálták az addig stabilan működő közös árfolyam-mechanizmust. Először az Egyesült Királyság és Olaszország hagyták el a „süllyedő hajót”, majd mivel a valuták között megindult a leértékelési verseny, a bent maradó államok a lebegési sávot 15%-ra szélesítették. Az EMR széthullásával az európai vezetőknek eljött az idő, a döntés ideje: vagy visszafordulnak, vagy előremenekülnek és létrehozzák a monetáris uniót.

A döntésüket már nagyon jól ismerjük; jött Maastricht és a konvergencia-kritériumok, a valutaparitások véglegesítése, az EKB felállítása, s végül az euró kibocsátása. Persze az akkori helyzet rengeteg mindenben különbözik a mostanitól. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt lehetne mondani, hogy a legfőbb különbség, hogy az EMR-ből (szemben az euró-zónával) egyedüliként Görögország kimaradt, vagyis akkor még működött a pénzügypolitikai racionalitás az EU-ban. Ráadásul egy sokkal alacsonyabb szinten álló integráció nézett szembe egy közel sem ilyen méretű válsággal. Mindazonáltal meglátásom szerint a görög események hasonló mechanizmusokat indíthatnak el, mint amit az EMR esetében láthattunk. Amennyiben olyan görög kormány alakul, amely elutasítja a mentőcsomagokat, s ezzel valószínűleg kilépteti a helléneket az euró-zónából, megbontva a valutaunió egységét, akkor ez – pontosan, mint az EMR szétesése – egy mélyebb, szorosabb integráció felé lökheti Európát. Ha Európai Egyesült Államokról talán még túlzás beszélni, de az intézményi reformokkal kísért érdemi mélyítése az integrációnak ma valószínűbb forgatókönyvnek tűnik, mint a visszatérés a nemzetek Európájához.

0 Tovább

Válságkezelési receptek

Csery Péter bejegyzése

Az Egyesült Államok és az Európai Unió sok tekintetben különböznek egymástól. Eltérő alapokon nyugszanak, más fejlődéstörténettel és kulturális hagyományokkal rendelkeznek, illetve az integráció különböző fokán állnak. Viszont közös bennük, hogy vezetőik ugyanazzal a gazdasági krízissel állnak szemben és a problémák megoldását is kísértetiesen hasonlóan képzelik el.

0 Tovább

Bye-bye Berlusconi! Hello Papademos! Újrakezdők klubja

 

Winston Churchill előszeretettel használta a brit-amerikai viszony leírására a „különleges kapcsolat” kifejezést. Ennek a különleges kapcsolatnak Bill Clinton és Tony Blair kormányzása idején még inkább felértékelődött a szerepe, amikor hasonló politikai irányultságú vezetője volt a két országnak. Számos olyan célt sikerült elérniük, amelyre egyébként nem lett volna lehetőségük. Mára azonban más különleges politikai kapcsolatok is szárba szökkentek a világban. Ilyen például a német-francia együttműködés az Európai Unión belül, amelyik az euróválság közepette részben „királycsinálóként” is funkciónál. Eközben számos ország politikai vezetése belebukott az euróválságba. Írországot, Spanyolországot, Portugáliát, Szlovákiát és most Görögországot, valamint Olaszországot is egyesíthetné egy ilyen új „különleges kapcsolat”. Csatlakozhatnának az „újrakezdők klubjához”.

2009-ben, amikor a politikai hitelében megingott Gyurcsány Ferencet végképp maga alá gyűrte a kirobbanó gazdasági válság, Bajnai Gordon vezetésével szakértői kormány került hatalomra Magyarországon. Mivel Bajnai hangsúlyosan nem kívánt indulni a 2010-es választásokon, képes volt meghozni és végrehajtani az államcsőd elkerüléséhez szükséges válságkezelő intézkedéseket. Ezzel Magyarország lényegében megalakította az „újrakezdők klubját”, hiszen Orbán Viktor is kénytelen szigorúbb gazdaságpolitikát folytatni, mint amihez a korábban laza fiskális fegyelemre szocializálódott társadalom hozzászokott.

Mára kísértetiesen hasonló politikai-gazdasági hitelvesztés alakult ki Görög- és Olaszországban. Előbb a görög kormány roppant össze az uniós mentőcsomagok politikai súlya alatt, majd a hétvégén Silvio Berlusconi is benyújtotta lemondását. Mint ahogyan erről korábban írtunk, a három ország mentalitását, kultúráját tekintve egyaránt déli típusú, nem véletlen, hogy válságkezelésükben is átfedéseket találni. Magyarország méretéből, gazdasági kiszolgáltatottságából kifolyólag korábban szembesült azon problémákkal, amelyekkel ma a görögök és az olaszok találkoznak. Megoldásuk azonban hasonló. A távozó miniszterelnököket nem politikusokkal, hanem az unióhoz kötődő szakértőkkel helyettesítik. Lucas Papademos közgazdász, az Európai Központi Bank (ECB) alelnöke volt 2002-2010-ig, valamint a Harvard vendégprofesszora, míg Berlusconi helyének várományosa, Mario Monti szintén közgazdász és korábbi uniós biztos. Hűségük az „euró megmentésének ügyéhez” tehát biztosított. De vajon mi biztosítja a sikeres válságkezelést, ha elődeik sem tudtak megbirkózni a várható megszorítások tömkelegével? Nem valószínű, hogy a két vezető valaha indulna politikai hivatalért, és mivel egyetlen párt táborának sem tartoznak ígéretekkel, véghezvihetik azokat a politikailag népszerűtlen intézkedéseket, amire szükség van. Hogy mindez nem vezethet a populista erők megerősödéséhez? Nos, ezt egyik ország sem engedheti meg magának gazdaságilag. Ez ugyanis azt is jelentené, hogy az unió levenné róluk a kezét. Mindkét ország teljes politikai elitje fellélegezhet, hogy valaki elvégzi a nehéz munkát helyettük, és nem rajtuk csattan a társadalmi elégedetlenség ostora. Ha nincs konszenzus abban, hogy valamit tenni kell, ha nem áll ki minden párt a válságkezelést irányító szakértői kormányok mögött, akkor gazdasági öngyilkosságot követnek el. Hogy ezzel szemben hosszú távon valóban az újrakezdők klubjához csatlakoznak-e ezek az országok, az dönti el, hogy a közös háttértámogatással végrehajtott esetleges stabilizációt utána meg is tartják-e az őket követő politikusok. Ilyen szempontból Magyarország ma már távolabb került a déli típusú, görögös, olaszos mentalitástól, és közelebb a szigorúbb, felelős északi modellhez.

0 Tovább

Tigris hátán úszva: Kínai mentőöv Európának?

 

Klaus Regling, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) vezetője pénteken Pekingbe utazott, hogy rábírja Kínát az európai mentőalaphoz való hozzájárulásra. Az, hogy Európa nyíltan a fejlődő országokhoz fordul segítségért az euróövezeti válság megoldásához, újrarajzolja a globális gazdasági erőviszonyokat, egyidejűleg más színben láttatja Magyarország sokak által bírált közeledését Kínához. A jelenlegi események ugyanis arra engednek következtetni, hogy hazánk idejekorán felismert egy immár általánossá váló trendet.

Kína szerepvállalása az Európai válságkezelésben kétségkívül növelné politikai, gazdasági hatalmát a világban. Az Unió szorult helyzetéből kifolyólag olyan előnyös feltételeket támaszthat, amelyik legitimmé teheti a globális gazdasági szereplők körében, tovább csökkentve az Egyesült Államok és az Európai Unió eddigi dominanciáját. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy éppen az imént említett két hatalom Kína legfőbb exportpiaca. Nem érdeke az összeomlásuk, ezért nem feszítheti túl a húrt követeléseivel. Az EFSF támogatása részben Peking érdeke is. Milyen más alternatívája van ugyanis a szintén lassuló gazdaságú óriáshatalomnak? A nyugati fogyasztói társadalmak igényeire való termelést egyelőre nem válthatja ki a fejlődő országok közötti kereskedelem. Hiába Kína jelenleg India legnagyobb kereskedelmi partnere, a két ország között bonyolított forgalom alig hatoda a Kína és az Egyesült Államok közötti mozgásoknak. Ennek egyik oka, hogy infrastrukturális szempontból a világ még mindig a „történelmi” észak-dél tengely mentén történő kereskedelemre van berendezkedve. A BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és az újonnan csatlakozó Dél-Afrika) és a két globális nagyhatalom tehát továbbra is kölcsönösen függ egymástól.

Az euroövezet tagjainak felismerése, hogy nem képesek saját hajuknál fogva kihúzni magukat a mocsárból, azonban önmagában még nem elég, ha nem hiszik el a piacok, hogy ezúttal ténylegesen stabilizálják helyzetüket. Többek között ezért sem adott egyértelmű választ a kínai kormány az uniós megkeresésre. Ugyan Kína már most 500 milliárd dollárnyi európai államkötvény birtokában van, komoly biztosítékra van szüksége, ahhoz, hogy befektessen Európa jövőjébe. Úgy tűnik, hogy az euróövezet eltérő gazdaságai kockázatát egységesen nem merik finanszírozni, pusztán egyes országokét. Ezek közé tartozik Magyarország is. Idehaza azonban vegyes érzelmekkel fogadták azt a lehetőséget, amelynek potenciális eléréséért az EFSF képviselője most Pekingig utazott.

A Ven Csiao-pao kormányfő júniusi látogatását követő hazai kritikákat egyfelől az általános kínai terjeszkedéstől való félelem generálta, másfelől belpolitikai megfontolások. Az ellenzéki aggályokkal ellentétben azonban a két ország közötti viszony erősödése nem jelenti azt, hogy hazánk elfordulna az euro-atlanti értékrendtől. Pusztán a jól felfogott gazdasági érdek felismerése volt, nem ideológiai irányváltás. Az Egyesült Államok államkötvényeinek többsége is kínai kézben van, mégsem kérdőjelezné meg senki az amerikai demokrácia minőségét. Az euróövezet ma ugyanazon tigris után úszik, aminek hátára Magyarország sikeresen fel tudott kapaszkodni. A korábban felhozott érvek tehát furcsán hatnak annak fényében, hogy alig fél évvel később az egész Unió kelet felé fordul. 

0 Tovább

Válság-fétis

Nem kétséges, hogy Európa válságban van – a válság mélysége és jellege ugyanakkor korántsem egyértelmű. A görgök megmentése immáron összeurópai vállalkozássá nőtte ki magát, a legutóbbi mentőcsomag pedig végérvényesen bebizonyította: a tét nem csupán egy-két tagállam bedőlése, még csak nem is az eurózóna megmentése, sokkal inkább az európai integráció alakulása. Európa tehát önmagát, a gazdasági és politikai közösség eredményeit próbálja megőrizni és reformálgatni. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, a válság nem csupán az EU gazdaságát érinti, hanem a XXI. századi Európa kulturális, politikai, társadalmi berendezkedésének egészét. Csak néhány példa ezekből: a munkanélküliség, a felboruló nyugdíjrendszer, az egész döcögő jóléti állam, a társadalmi reprodukció alacsony foka, a generációk közötti igazságtalanság, a bevándorlók kérdése, az európai és tagállami intézményekbe vetett bizalom megingása, az európai állampolgárság érzetének kialakulatlansága – s még sorolhatnánk. Európa tehát elfoglalt, valódi válságot, sőt válságjelenségek egész sorát kezelik maguk a tagállamok és persze az EU intézményrendszere is – olykor külön-külön, olykor pedig együtt (legutóbb épp a görög kormánnyal karöltve). Számomra a felmerülő legfőbb kérdés, hogy mit áldozhatunk fel a válságkezelés oltárán? Van-e az európai gazdasági-politikai kultúrkörnek, társadalomnak, az itt meghonosodott demokráciának olyan értéke, vívmánya, amely rendkívüli körülmények között sem áldozható fel?

Hazahozva a kérdést: az Orbán-kormány rendre arra hivatkozik (azt ne mondjam: azzal mentegetőzik), hogy rendkívüli idők rendkívüli eszközöket és megoldásokat igényelnek. A kormány erre vezeti vissza a forradalmi törvényhozást, a nem meg szokott gazdaságpolitikai mixtúrát és minden, a korábban megszokott, a saját medrében jól-rosszul csordogáló demokráciát és kapitalizmust megreformálni vágyó intézkedését. Első ránézésre nagyjából két dolog lehetséges (ahogy egyébként Gyurcsány Ferenc is megmondta): reform vagy bukás! Vagyis, Orbán Viktor valóban „a kor ütőerére tette a kezét” és megérezte a rendkívüli időket és ennek érdekében vet be minden rendkívüli eszközt; vagy pedig a Fidesz-KDNP egy nagyon jó és meglehetősen jól kommunikálható ürügyet talált a (külföldi és belföldi) válság meglovagolásának képében. A kormánypártok és a jobboldali-konzervatív értelmiség egyelőre természetesen az első forgatókönyvet támogatja, akként éli az életét. A helyzet – érzésem szerint – azonban nem ilyen világos. Az viszont teljesen biztos, hogy válság európai mumusát idehaza a Fidesz-KDNP kiegészítette az elmúlt évek tehetetlenkedése nyomán előállott hazai válság vélt vagy valós mítoszával. Ezt Lázár János például így fogalmazta meg egy helyen: „Ezt a tempót nem a frakcióvezető vagy a kormány diktálja, hanem a helyzet, és a magyar polgárok elvárásai. Tavaly az országot úgy vettük át, hogy lényegében a fizetőképtelenség határán táncolt. A csődhelyzet, az akut vészhelyzet elkerüléséhez azonnali döntésekre volt szükség. Meg kellett óvni attól az országot, hogy beálljon a fizetésképtelenség, a társadalmi csőd, ami most Görögországban zajlik, illetve Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát az Európai Unió más országival együtt megkísértette. Az, hogy ma nem Európa szégyenpadján ülünk, és jobb a helyzetünk, az éppen a gyorsaságnak, a tempónak, a határozottságnak köszönhető.” Másutt a következőt tette hozzá: „A kormánynak olyan lehetőséget kell biztosítani hogy ha az Európai Unióban pénteken gazdasági és pénzügyi, rendkívüli krízishelyzet alakul ki, akkor mi az azt követő hétfőn már törvényt alkothassunk, amely megvédhet minket az összeomlástól.

Vagyis a külső és belső válsággal való fenyegetés olyan abszolút fegyverré vált az elmúlt egy évben, amely mindenestül indokolhatja a rendkívüli eszközök alkalmazását. Ennek igyekszik megágyazni a jobboldali-konzervatív értelmiség is. Egy politológus „brain storming” alkalmával Kumin Ferenc a következőt állította: „A gazdasági válság új politikai cselekvéskészletet adott, mondhatni, kreativitási ösztönzőként hatott. A választók ingerküszöbe is feljebb került, egészen másképpen gondolkoznak arról, mit lehet és mit nem lehet megcsinálni. Hatalmas sokk volt a 2008-as, szerintem fel sem fogjuk a lényegét, alapvető bizalmi rendszerek dőltek romba, és most kellene valami újat a helyükre építeni.” Ezt Giró-Szász András azzal fejelte meg, hogy „[a] hatalomkoncentráció, a gyors döntéshozatal összefügg a válságkezeléssel. Európában nem probléma az itteni hatalomkoncentráció. Brüsszelt ez az egész nem érdekli, számára az a lényeg, hogy a magyar államháztartási hiány három százalék alatt maradjon.

A következő évek egyik legnagyobb dilemmája – ahogyan már utaltam rá – annak eldöntése, hogy mit lehet a válságkezelés oltárán feláldozni mind tagállami, mind közösségi szinten? Ebből a szempontból hazánk egy kísérleti terep lesz. Ha valóban az a legfontosabb, hogy „tartsuk a hiányt és a gazdaságpolitikai célokat”, akkor Brüsszel valóban néma marad – jelenleg valóban van egy ilyen tendencia. Azonban úgy érzem, hogy ez nem sokáig tartható. Az EU-nak és a tagállamoknak fel kell tenni a fenti kérdéseket, s az állampolgárok ingerküszöbe sem tágítható a végtelenségig. Talán egy furcsa elképzelés, de szerintem a válságnak és az arra alapuló magyar kormányzati filozófiának a legnagyobb haszna éppen az lesz, hogy lokalizálja azokat az európai értékeket és motívumokat, amelyek semmilyen szükséghelyzetben nem írhatók felül, s hatékonysági szempontból sem helyezhetők hatályon kívül.

2 Tovább
«
1234

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek