Méltányosság-blog

Rengeteget írtunk már itt a blogon is az internet – azon belül is a webkettő – politikai hatásairól. Ezek a bejegyzések jórészt a pozitív hatásokra hívták fel a figyelmet: milyen szerepet tölthetnek be a közösségi portálok egy-egy választási kampányban, a közvélemény formálásában, hogyan kínálnak felületet a civilmozgalmak, tüntetések megszervezéséhez,  egyáltalán hogyan hat az online agora a közbeszédre. A pozitívumok mellett azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ennek a kommunikációs csatornának nemcsak haszna, hanem számos rendkívül káros hatása is van.

A problémák gyökere alighanem itt is a magyar közélet mély megosztottságából fakad. A korábban a jobb-baloldali tengely, újabban egyre inkább a közjogi kérdés mentén megosztott táborok között már rég elveszett, vagy tán nem is volt soha közös nevező. Az ellenfél helyett a szemben lévő táborban ellenségek vannak, akik zsigerileg gonoszak és a nemzet vesztére törnek, amelyet csak a mi oldalunk képvisel és képes megmenteni. Ez a küzdelem a rendszerváltás óta tulajdonképpen folyamatosan, bár változó intenzitással zajlik, igazán durvává azonban az őszödi beszéd utáni időszakban vált. Jelenleg – mint arra sokan felhívták a figyelmet – jó esély van arra, hogy ezek a pártpolitikai küzdelmek alkotmányos szintre emelkedjenek, tekintve, hogy egyik oldal nem fogadja el, éppen ezért nem érzi önmagára érvényesnek a másik által lefektetett alaptörvényt.

Ebbe a közegbe érkezett meg és terjedt el tömegesen az elmúlt évtized elejétől az internet. Blogokon, fórumokon, újabban a twitteren, Facebookon az ellentáborok lelkes hívei nagyon hamar megtalálták egymást. A szlengben nagyon gyorsan meg is honosodott a „trollkodás” kifejezés, amikor az egymással vitázó felek nem is törekszenek arra, hogy érvekkel igyekezzenek meggyőzni vitapartnereiket, hanem inkább válogatott trágárságokkal küldik el bármilyen hír kapcsán melegebb éghajlatra egymást. A közéleti kérdésekkel foglalkozó oldalaink jó része így aztán – moderálás hiányában – tele lett olyan színvonalú szöveggel, amelyek az internet megjelenése előtt maximum a rosszabb kocsmákban hangozhattak el.

Legújabban úgy tűnik, hogy politikusaink és közéleti szereplőink is beszállnak ebbe a „nemes” versengésbe. A minap Deutsch Tamás fideszes EP képviselő írta az ex-miniszterelnökről twitter bejegyzésében: „Vannak szemét alakok. Vannak aljas emberek. Vannak rosszindulatú őrültek. Vannak irtózatos gecik. Vannak gusztustalan rohadékok. És van Gyurcsány.” A másik oldal sem kíván lemaradni, a baloldali Dávid Péter a Facebookon Orbánt nevezte „ostoba, öntelt, demagóg, felcsúti bunkónak”. Figyelem, itt nem szélsőbaloldali mozgalmárok vitáznak neofasisztákkal, hanem elvileg mérsékelt jobb- és baloldaliak!

Hová vezet ez? Őszintén szólva nem tudom, de közbeszédünk romlása tény. Az internet adta szabadság valóban utat nyitott mindenki számára, hogy véleményét írásban is kifejtse és a legszélesebb közvélemény felé kinyilvánítsa. A megosztott közegben azonban nagyon hamar megjelentek és gombamód szaporodnak az érzelmileg túlfűtött, sértő megnyilvánulások. Sajnos úgy tűnik, már abban a fázisban vagyunk, amikor a fontosabb véleményformálók is kezdenek ebben a minősíthetetlen stílusban megnyilvánulni.  Ez nemcsak azért baj, mert ízléstelen és ciki, hanem azért is, mert tovább csökkenti az értelmes viták lehetőségét. A józan hangvételnek, a részletekbe menő elemzéseknek, hogy ne mondjam a másik oldal felé nyitott, méltányos magatartásnak itt nagyon nehéz lesz helyet kiharcolni. Azt hiszem, kollégáimmal mi mégis megpróbáljuk…

Politikai beszédek hallatán mindig foglalkoztat a gondolat, hogy vajon mit olvasnak politikusaink, honnan merítenek ötletet, honnan a „múzsa csókja”? Míg hazánkban egy-egy direkt megnyilvánulást leszámítva ez kevésbé egyértelmű és átlátható, az Egyesült Államokban kiterjedt hagyománya van annak kutatásának, hogy mely személyek, irányzatok inspirálják a vezetőket. Mi több, az elnökségre aspirálók már jelöltségük idejében propagálják kedvenc szerzőiket, saját hitvallásuk alátámasztásaként. Ha tudjuk ugyanis, kit-mit olvas kedvenc politikusunk, jobban megérthetjük intézkedéseinek hátsó mozgatórugóit. James Kloppenberg, a Harvard professzorának „Reading Obama” című új könyve is az Obamára hatással levő szerzőkkel, művekkel foglalkozik.

Ahogy azt a könyv címe is sugallja, az írás egyfajta kézikönyv, „hogyan olvassuk Obamát?”, ki köszön vissza gondolkodásmódjában, kik voltak rá hatással? Vizsgálja például Obama két saját könyvét (Dreams from My Father, The Audacity of Hope), interjúkat készített korábbi tanáraival, illetve végignézte azokat az írásokat, melyeket a Harvardi Jogi Szemle elnökeként szerkesztett. A szerző szerint Obama egyfajta „filozófus elnök”. Az amerikai demokratikus hagyományok, a pragmatizmus, valamint a 80-as évek egyetemi intellektuális viták „terméke”. Gondolkodásának alapjait ugyanúgy formálta Thomas Jefferson és Abraham Lincoln, mint John Dewey, Nietzsche, vagy John Rawls. A társadalmi igazságossághoz, a családhoz, valláshoz, vagy Amerika világpolitikai szerepéhez való viszonyulása egyáltalán nem esetlegesek, hanem egy kiérlelt és koherens világnézet részei.

Mi a helyzet azonban hazánkban? Közismert Bibó írásainak hatása a fiatal Orbán Viktorra, vagy Anthony Giddens „A harmadik út” című könyvének szerepe Gyurcsány Ferenc politikai filozófiájának kialakításában. Vajon fel tudnánk-e azonban térképezni Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc képzeletbeli könyvespolcának tartalmát beszédeik, írásaik alapján? El tudnánk-e helyezni a politikai gondolkodás és a társadalomtudományok vagy akár a szépirodalom világában? Gyurcsány Ferenc idei évértékelőjében például Máraira hivatkozik, míg korábban Orbán Viktor a Széll Kálmán Alapítvány felkérésére mondott tavaly októberi beszédében mondanivalójának alátámasztására John Kekes, „A liberalizmus ellen” című könyvét ajánlotta. Nyomokban tehát fellelhető vezető politikusaink megnyilvánulásaiban a nemzetközi szakirodalom alkalmazása, csakúgy, mint a hazai klasszikusok beidézése. Érdekes tehát belelapozni az említett művekbe. Feltételezhetően nem „véletlen” kerültek bele egy-egy szövegbe, így detektív módjára segíthetnek minket politikusaink szándékainak értelmezésében. 

Mesterházy Attila szocialista frakcióvezető annak a kormánynak volt a tagja, államtitkára , amelyik előidézte a mostani csődhelyzetet, mutatott rá  viszontválaszában Orbán Viktor miniszterelnök. A kormányfő – ismételt hatalomra jutása óta – szinte sosem mulasztja el az alkalmat napirend előtti felszólalásaiban, hogy az „előző nyolc év” hibáiért kárhoztassa az ellenzéki MSZP-frakciót. A miniszterelnöknek nincs is túl nehéz dolga, amikor a választásokon vereséget szenvedett MSZP kormánypártként elkövetett vélt vagy valós hibáit felsorolja. Most hétfőn például meglehetősen érzékletesen mutatta be az ülést figyelemmel kísérőknek, hogy míg 2002-ben 53 % volt a GDP-hez viszonyított államadósság aránya, a szocialisták kormányzásának végére az felment 80%-ra.

Orbán Viktor annyira fölényben érezte magát Mesterházyval szemben, hogy olyan kifejezéseket is megengedett magának mint  „Érti, ember?”, „Hogy magyarázzam meg, hogy Ön is értse?” E szúrásokat a kormánypártiak elégedett nevetéssel nyugtázták.

Tovább nehezíti Mesterházy helyzetét, hogy egy korábbi ügyrendi bizottsági állásfoglalás értelmében érdemben és időben  nem tudott reagálni a miniszterelnök őt támadó szavaira. Csak személyes érintettség esetén lehet a napirend előtti felszólalásokra utólag reagálni,  így lehetővé válik, hogy a miniszterelnöké legyen egy ilyen napirend előtti körben az utolsó szó.

Az igazi probléma szerintem kettős ez esetben: először is Mesterházy Attila napirend előtti felszólalásai még mindig nem eléggé átütőek, nem is magukkal ragadóak, emellett a szocialista pártelnök komoly karizmahiánnyal küszködik. Parlamenti beszédei inkább tűnnek fáradt kormánykritikának, mint egy önmagában bízó ellenzéki párt magabiztos megnyilvánulásainak (időnkénti nyelvbotlásai is ezt támasztják alá). A hétfői beszéde sem volt eléggé összeszedett, nem volt olyan központi gondolat, amely vázat adott volna a beszédének.Nem csapta le azt a meglehetősen magas labdát sem, hogy Orbán január 23-i  kairói látogatásán még „stabil” egyiptomi vezetésről beszélt, ehhez képest február 11-én az ottani tömegmozgalom és a hadsereg magatartása következtében Mubarak elnök lemondásra kényszerült. A másik gond, hogy Mesterházy felszólalásaira rávetül az előző nyolc év kormányzásának az árnyéka. A Magyar Szocialista Párt a mai napig ellazsálta az előző nyolc év kormányzásának alapos elemzését, mindenekelőtt a hibákkal való komoly szembenézést. Erre persze lehetne mondani, hogy ezt a Fidesz sem tette meg 2002-es választási veresége után, mégis hatalomra tudott tavaly kerülni. Csakhogy míg a Fidesz éppen hogy csak alulmaradt ellenfeleivel szemben, a szocialisták nagyon kikaptak a legutóbbi választásokon. Egyébként ez a szembenézés javítana a politikai rendszer állapotán, mert akkor nagyobb remény volna arra, hogy az MSZP tanuljon hibáiból, és kormányra kerülve majdan jobb teljesítményre lenne képes, mint volt annak idején. Mindenesetre a szocialisták brit testvérpártja, a szintén Labour már hónapok óta hosszas nyilvános vitákat folytat saját berkeiben arról, mit csináltak jól és rosszul kormánypártként..

Addig is, érdemes volna Mesterházynak (igaz, nem csak neki) a magyar parlamentarizmus korábbi nagy szónokaihoz fordulni. Így fellapozni például Deák Ferenc, Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, vagy Kéthly Anna parlamenti felszólalásait. 

-Kérnék egy preambulumot emberi jogokkal, sok szabadsággal. Bár nem is tudom, kell ez nekem? Igazából most nem kívánom, de ha már úgyis alkotmányt csinálnak...

-És mi legyen benne? Kereszténységet, vallást adhatok?

-Egye fene, vallás jöhet, de ne csak keresztény, legyen benne minden. És rakja bele a Szent Koronát is, de ne a Szent Korona-tant, az túl nehéz, megviseli a gyomromat! Nézzük csak, történelmi múltunk? Kedvemre volna, de melyiket válasszam? A bőség zavara...

-Közös értékeket, európaiságunkat tehetek bele?

-Á hagyja, most máson jár az eszem, tudja ez a médiatörvény, meg az EU elnökség...

-Ne is mondja, maga a hatszázadik, aki ezzel jön!

Némileg sarkítva, így látták a hozzászólók a Méltányosság Politikaelemző Központ és a hvg.hu preambulum-projektjét. Elsőre talán szokatlan, hogy arra kértük az olvasókat, hogy szóljanak hozzá a készülő alkotmány bevezetőjéhez. Ugyanakkor nyugaton az ilyen és hasonló interaktív kezdeményezések tömege létezik. Az Egyesült Államokban Barack Obama évértékelőjét követően a YouTube-on lehetett kérdéseket feltenni beszédéhez kapcsolódóan, melyekre szavazni lehetett.  A legtöbb voksot kapott feltevésekre másnap élő interjúban válaszolt az elnök. Egyidejűleg a Yahoo-n, Joe Biden alelnököt lehetett kérdezni, aki két hét múlva reagál a kérdésekre. A külföldi minták előbb-utóbb begyűrűznek Magyarországra is. Gyurcsány Ferenc használta először a blogolásban rejlő lehetőséget, míg Orbán Viktor hódította meg a Facebook-ot. Látható tehát, hogy a hazai politika világában is egyre fontosabb az interaktivitás, a közvetlen és szinte azonnali véleménynyilvánítás.

A Méltányosság Politikaelemző Központ ezért is döntött úgy, hogy lehetőséget nyújt arra, hogy az állampolgárok is beleszólhassanak az alkotmányozás körül folyó vitába. De nem a napi szintű politikai csatározás terén, hanem tételes véleményekkel és javaslatokkal, hogy mi legyen a preambulumban.

Természetesen az új alkotmány előszaváról szóló kutatásunk nem reprezentatív, mégis véleményeik fontos irányjelzőként szolgáltak. Ha ugyanis soha nem beszéljük meg fontos közös ügyeinket, soha nem lesz mélyebb egyetértés az országot foglalkoztató kérdésekben. Hiszen nem csak négyévente a szavazófülkében lehet véleményt nyilvánítani. Nyugati demokráciákban a civil szféra is tematizálja a közbeszédet. Magyarországon sem a civil szervezetek, sem maguk az állampolgárok nem tesznek ilyen kezdeményezéseket. Habár pont a médiatörvény kapcsán a Facebook fontos szervezőerővé, és információs csatornává vált a fiatalabb korosztály számára, még mindig kevés önálló kezdeményezés, vagy alternatív fórum létezik közügyeink megvitatására, formálására. Egyelőre a preambulum-projekthez hasonló lépésekkel Magyarországon még az interaktív demokrácia kialakítása van folyamatban. A deliberatív vagy „tanácskozó” demokrácia, melyben megfelelő tájékoztatás, szakvélemények és idő áll rendelkezésre a véletlenszerűen kiválasztott állampolgárok számára, hogy véleményezzenek egy döntést, még várat magára. Az első lépéseket azonban már megtették. A több száz beérkezett vélemény a bizonyíték arra, hogy igenis szükség van hasonló jellegű párbeszédre hazánkban.

Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor a Wall Street Journalban bejelentett gazdasági intézkedéseivel alaposan feladta a leckét a Fidesz-kormány politikáját értelmezni kívánó elemzőknek. A balliberális oldalon eddig tökéletesen egyértelmű volt, hogy Orbán egy keleti típusú despota, aki paternalista elvek mentén kívánja újraszervezni, vagy méginkább lerombolni a magyar társadalom felépítményét. Erre Orbán bejelenti, hogy csökkenteni kívánják az állami kiadásokat a nyugdíjak, a gyógyszerkassza és munkanélküli segélyek területén. Persze elvitatkozhatunk azon, hogy ez most „megszorítás”, vagy sem. Az mindenestre nyilvánvaló, hogy ezek szembemennek az eddigi leegyszerűsítő Orbán képpel, három okból is:

• Ezek az átalakítások az állami újraelosztás visszafogását jelentik így tulajdonképpen liberális szellemiségűnek tekinthetők.
• Az aktív népesség támogatása az inaktívok rovására rövidtávon komoly társadalmi ellentéteket generálhat, ezzel tulajdonképpen megdől az az értelmezés is, hogy Orbán egyedüli célja, hogy minél kevesebb konfliktust generálva megtartsa 2010-es szavazótáborát.
• Amennyiben a programhoz konkrét számadatok járulnak, úgy a közéleti vitáink végre kitörhetnek a diktatúra/demokrácia kérdésköréből és valódi szakmai irányba mehetnek el.

Melyik akkor tehát az igazi Orbán? Aki a Kádár-korszakhoz hasonló jólétet ígér az összes választónak, emellett felszámolja a szabadságjogokat és a hatalmi ellensúlyokat? Vagy az, aki reformokat vállal fel az aktív népesség érdekében, vállalva az ezzel járó konfliktusokat?

Azt hiszem mindkettő és egyik sem. Egyrészt féléves kormányzás alapján évtizedekre előretekinteni igen nagy bizonytalanságot hordoz magában. Másrészt a politikában óriási szerepe van a spontaneitásnak, pont attól izgalmas a dolog, hogy a különböző tényezők változásai állandóan felülírják a forgatókönyvet. Gondoljunk bele, ha nincs a görög válság és az Európai Unió elnézőbb a magyar hiánycéllal, akkor Orbánék nem kényszerülnek arra, hogy a nyugdíjkasszák államosítása miatt megnyirbálják az Alkotmánybíróság jogkörét és ezzel teljesen más megvilágításba kerülne az egész kormányzás értékelése.

A Méltányosságnál több írásban feszegettük már azt a problémát, hogy itt nem diktatórikus fordulatról van szó, hanem arról, hogy a jobboldal teljesen más megközelítésben képzeli el Magyarország megújítását, mint a kudarcot vallott gyurcsányi politika. Vagyis szakítva a „felvilágosult abszolutizmus” elvével, a problémák populáris oldalát megragadva, a társadalom felől igyekszik terveit végrehajtani. Közéleti vitáinknak ennek a kísérletnek a tartalmi oldaláról kellene szólnia, nem arról, hogy melyik oldal igyekszik éppen a demokratikus elkötelezettséget önmagának kisajátítani.

A kép forrása