Csizmadia Ervin írása a nol.hu-n jelent meg.
Közeledvén a választások, egyre többen vetik fel, hogy az ellenzéknek - túlmenően az orbánizmus elleni kérlelhetetlen küzdelmen - célszerű volna valamilyen programmal is előállnia.
2013. máj 24. 15:14
Roma-blog – Zárszó
A Méltányosság Politikaelemző Központ márciusban ajánlatot tett az MTI-n keresztül és a médiában egy olyan, az Országgyűlésnek alárendelten működő alapítvány létrehozására, amelyik a roma népesség életesélyeinek javítását célozná. Ennek a javaslatnak az alátámasztása érdekében blogunkon is kampányt folytattunk. Most - egyelőre - lezárjuk ezt a témát.
Alapvetésünk az volt, hogy Magyarországon az értelmiség és a széles közvélemény régóta javasolja a politikai elitnek a megegyezést - hiábavalóan. Úgy véljük, hogy a politikai elitnek kellene példát mutatnia az együttműködésre. Ezt pedig kifejezhetné egy olyan alapítvány léte, amelynek a vezetésében valamennyi eddigi és jelenlegi köztársasági elnök és miniszterelnök képviseltetné magát. Március 26-án az MTI-n keresztül megszólítottuk a pártokat, kérve őket, hogy "kezdjék meg a tárgyalásokat egy ilyen alapítvány létrehozása érdekében! Ha ebben a nemzeti ügynek számító kérdésben a pártok megállapodásra jutnának, az hitelesen fejezné ki a sokak által oly régóta várt és remélt nemzeti összefogást!
Várjuk ebben az ügyben a magyar pártok egyértelmű állásfoglalását!"
Három célt tűztünk ki magunk elé ezzel az ajánlattal.
2013. április 11. 19:24
Egy hídépítő agytröszt
A Méltányosság Politikaelemző Központ által elképzelt romaügyi alapítvány egyedülálló lenne abban a tekintetben, hogy egy ilyen közpolitikai agytröszt, amelyik kifejezetten a társadalom egy rétegének a szociális, gazdasági felemelése érdekében tevékenykedik, még nem létezik Magyarországon. Az alapítvány hidat verne romák és nem romák, valamint a mai kormányoldal és az ellenzék között. Túl azon, hogy az alapítvány szakértői programokat dolgoznának ki, adatokat és kutatási eredményeket szállítanának az Országgyűlés és persze a mindenkori kormány részére, az alapítvány legfontosabb hozadéka az lenne, hogy a politikai elit számára lehetőséget nyújtana az együttműködés kipróbálására. Hiszen, mint azt írtuk, az alapítványban a politikai elit különböző pártokhoz, értékvilágokhoz tartozó prominensei is képviseltetnék magukat.
Nyugat-Európában elterjedtek az olyan agytrösztök, amelyek kifejezetten egy-egy témára szakosodnak. A kisebbségi kérdés minden országban jelen van a közéletben. Azonban ezzel a kérdéssel nemcsak a pártok, hanem a pártok fölött álló (több párt szakértőit magukba foglaló) agytrösztök is foglalkoznak. Ezek közül egyet mutatunk be: a 2008-ban alakult Quilliam Foundationt.
Ez a londoni alapítvány a nagy-britanniai muszlimok integrációja érdekében tevékenykedik, kétfrontos harcot vív az iszlámista törekvések és az iszlámellenes demagógia ellen, és a brit hagyományoknak megfelelően konzervatív és munkáspárti prominensek egyaránt segítik a munkáját. A Quilliam tehát háromszorosan is példaértékű lehet számunkra: egyszerre illusztrálja a kisebbségi kérdés elfogultságtól és tabuktól mentes, kizárólag a tudományos objektivitás alapján történő kezelését, a civil szféra és a politika kapcsolatát (ami azonban nem azt jelenti, hogy a pártok „rátehénkednek” a civil szerveződésre), valamint a nagy pártok közös erőfeszítését egy társadalmi probléma megoldásának keresésében.
A Quilliam alapítói (akik valamennyien egykori iszlamisták, akik kiábrándultak) nyíltan, elfogultságoktól mentesen akarnak beszélni az iszlám és az iszlámizmus viszonyáról. Az egyik alapító, Maajid Nawaz az agytröszt célját így fogalmazta meg: „Meg akarjuk mutatni, hogy az iszlámizmus ideológiája összeférhetetlen az iszlámmal. Másodszor…ki akarjuk fejleszteni a nyugati iszlámot, amelyik otthon van Nagy-Britanniában és Európában.” Hangsúlyozzák, hogy intézetük alapértékei a vallásszabadság, az egyenlőség, az emberi jogok és a demokrácia. Úgy vélik, hogy a muszlimoknak nagyobb önkritikát kell gyakorolniuk, miközben igyekeznek tudatosítani, hogy a muszlim fiatalok körében a „Nyugat-fóbia” terjedése mögött nem valamiféle – a holland Geert Wilders és más iszlámellenes politikusok által sejtetett – nemzetközi összeesküvés áll, hanem társadalmi, gazdasági okok, amelyeket vizsgálni kell, és beszélni kell róluk.
Az alapítók tisztában voltak vele, hogy darázsfészekbe nyúlnak. A radikálisok szemében ők árulók, viszont a bevándorló- és iszlámellenes politikusoktól sem várhatnak mást, mint piszkálódást és megvetést.
Az alapítvány már a nevével is jelzi, hogy hidat akar verni a két világ, a muszlimok és a Nyugat között. Ezért vették fel Abdullah (William Henry) Quilliamnak a nevét, aki a 19. század második felében talán mindenki másnál többet tett az iszlám nagy-britanniai elfogadtatásáért. A liverpooli születésű Quilliam 17 évesen áttért az iszlám hitre, majd ügyvédként lapot alapított Félhold címmel, muszlim intézetet hozott létre szülővárosában, és megalapította Anglia első mecsetét. Az ő példájával akarják illusztrálni, hogy lehetséges békés közvetítés a két kultúra között.
És kik támogatják az agytrösztöt a brit politikából? A lista impozáns. Jelen van Michael Gove, a Cameron-kormány konzervatív párti oktatási minisztere. David Goodhart a Tony Blair-féle „harmadik út” hátországát alkotó Demos agytröszt igazgatója. Giles Anthony Fraser, az anglikán egyház lelkésze is segíti az alapítvány munkáját, aki egyúttal az anglikán egyház megreformálásának is lelkes híve, a melegek és leszbikusok egyházi szolgálatának szószólója.
A Quilliam olyan kérdéssel foglalkozik, amelyik időszerű a brit társadalomban és politikában. Az alapítvány jó példát nyújt arra, hogy különböző hátterű, identitású emberek képesek összefogni egy közös cél érdekében, és megegyezni néhány közös elvben (demokrácia, jogállam, emberi szabadságjogok tisztelete). Mindezt pedig a fejlett brit agytröszt-kultúra támasztja alá.
Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!
2012. december 28. 21:15
6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának ötödik napja
Képzelt Riporter (KR): Ma van az 5. napotok. Tegnap arról kérdeztelek benneteket, miért tetszik nektek egy mások által írott szakmai szöveg. Ma még bonyolultabb terepre invitállak titeket: a politikáról vallott felfogásotok érdekelne. Vehetitek a feladatot tréfásan vagy komolyan, de attól tartok, nem kerülhető meg, hogy a politikai elemzők végiggondolják: mit gondolnak a politikáról? Milyen a ti politikaképetek?
Ez egy emelkedett eszme, mely keresetlen elvek kegyetlen rendszere. Eszementen keresek vele s benne szellemet, emelt fejet, nemzetet, Felettes s nem Szent Szellemet, kerek szerkezetet…embert. Mely ellenszere lehet rendszereknek melyek emberekre leselkednek, esetleg Nemzetfejeseknek. Eme decemberben, jeges hetekben emeld sered erre, leld kedvedet s elvedet benne.
Demokratikus körülmények között a politika meglátásom szerint leginkább egy hatalmas pókerjátszmához hasonlítható. Eme játszmában a képzeletbeli óriási asztalnál helyet foglaló szereplők blöffölnek, taktikáznak, helyezkednek, tétet emelnek, lapokat dobnak, és ami a legfontosabb: nem magányos harcosként próbálnak nyerni, hanem összejátsszanak egymással, interaktív stratégiákat használnak az ellenfelek kisemmizésére. Persze olykor veszítenek a játékosok, máskor nyernek, de –ideális esetben– feltétel nélkül elfogadják az alapszabályokat, vagyis egy royal flush-t sosem ír felül két pár, egyikük sem követel új leosztást, ha használhatatlan lapokat kapott. Egész egyszerűen azért nem, mert mindenki tisztában van vele, hogy szabályok nélkül bárki beszorulhat az „örök vesztes” pozíciójába és a játék harccá alakulhat, ami túl nagy kockázat a szereplők számára. A politikus tehát a lehető legnagyobb téttel (emberi sorsok, nemzetek jövője) bíró pókert „játssza”, melyben a hideg ráció és a zsigerből jövő intuíció nemhogy nem kizáró, hanem épp ellenkezőleg, egymást kiegészítő erények.
A politikai elemző pedig az a kibic, aki az asztal körül sertepertél és igyekszik belepillantani a játékosok kártyáiba, melyeket csak ők maguk és azok ismernek, akiknek ezt lehetővé teszik. Mindazonáltal ismerünk olyan elemzői szerepfelfogásokat, amelyek megelégszenek csupán az események tényszerű vagy éppen elfogult kommentálásával, a közönségnek történő elmagyarázásával. Félreértés ne essék ez is nemes feladat, de azért egy elemző ennél jóval többet is tehet: évekre (évtizedekre) visszamenőleg analizálhatja a játékosok stílusát/stratégiáját, megfigyelheti mimikáját, testbeszédét és egyéb megnyilvánulásait. Mindezekből végül olyan információs puzzle-t rakhat össze, amelyből már a logika erejével következtetheti ki, hogy kinél milyen lapok vannak, s ezt tárhatja a „nézők”, a társadalom elé. Ha ez minden esetben nem is kivitelezhető teljes mértékben, de szerintem politikai elemzőként ennél nem érdemes alább adni.
Módom volt elemző-kollégáim válaszait előbb látni, mint ahogy a magam válaszát megírtam volna. Elsőre elkapott a hév, hogy – Jenei kollégámhoz hasonlóan s a szilveszterhez közeledve – magam is eszperente nyelven csevegjek…Aztán letettem erről: kollégám talentuma mellett eltörpülne szerény eszperentém. Ráadásul szilveszteri vendégeink között lesz egy eszperente-géniusz. Mi van, ha észreveszi gyönge utánzatomat…Maradok tehát a kaptafánál, s visszautalom az olvasót sorozatunkban adott első válaszomhoz, amikor Daniel Arrase: Festménytörténetek című könyvét ajánlottam. (Remélem, volt olvasó, aki felfigyelt ajánlatomra s beszerzi ezt a remek kis művet). Könyvének 218. oldalán találtam pár nagyon is témánkba vágó, szép mondatot a magam politikaképének illusztrálására: „Ha nem tudjuk pontosan, hogy mit keresünk, akkor talán lehetőségünk kínálkozik arra, hogy valami váratlanra bukkanjunk. Nagy jutalom meglátni valami olyasmit, amit nem vártunk.” Nos, valahol itt látom a lényeget. A politológusnak/politikai elemzőnek – felfogásom szerint – nem mindig kell tudnia, mit is keres. Más szóval: nem szabad mindig kész válaszokkal rendelkeznünk, ellenkezőleg: maximálisan nyitottnak kell lennünk a politika által felvetett kérdésekre. A politika váratlansága ugyanis az elemzőnek haszon, nem pedig nyűg. Sokszor éppen ezt a nyitottságot hiányolom a hazai közéletből – aztán meg csodálkozunk, hogy miért ilyen „zárt” és „megosztott” társadalomban élünk. Számomra tehát a politikában a váratlanra, az addig nem ismertre való rábukkanás a döntő; a politika tudományos kutatása pedig azt jelenti, hogy erről a rendkívül bonyolult, változó és sokrétegű világról minél több újdonságot tárjak fel és írjak meg.
Demokratának lenni, nem csak annyit tesz, mint a sokat idézett sor Bibótól. Demokrata az, aki a másikat is annak tekinti, pontosabban, aki a másikat kizárja a politika terepéről, az nem demokratikusan jár el. Társasjátékozás közben sem azt mondjuk a másikra, ellenfél vagy ellenség, hanem játékos, vagy játszótárs. S habár a politika nem állítható párhuzamba a „Ki nevet a végén”-el, annál fontosabb, hogy mindig hagyni kell „visszautat” az ellenfélnek. Nem lehet a megsemmisítésére játszani. A kocka előbb utóbb fordul, kormányból ellenzék, ellenzékből kormány lesz, ez a dolgok rendje. Néha mintha elfelejtenék a politikusok, és így választóik is ezt. Nem tudom legitimálni az „igen de” politikát. Azt a típusú politizálást, ami mindig azzal indokolja cselekvéseit, hogy igen, de a kormány/ellenzék így meg úgy. Tudni kell elengedni történeteket. Tudni kell gesztusokat tenni. S a politikai elemzésben? Nem az az érdekes ki mond valamit, hanem, hogy miért. A politikát mindig érdekek és sokszor a külvilág felé láthatatlan egyességek mozgatják. Sokszor nem lehet „névértéken” venni, szó szerint értelmezni. Inkább azon kell elgondolkodni, milyen szándékkal mond valaki valamit, miről akar meggyőzni. Ha ezt sikerül „dekódolni”, akkor már elindulhatunk a saját alternatív értelmezésünk útján.
Vaszilij Jan: A jégmezők lovagja című életrajzi regényében szerepel egy ötszavas intelem a fiatal és heves Alekszandr fejedelem felé, amelyet minden újító szándékú államférfi figyelmébe ajánlok: „szelíden szelídíts, soha ne heveskedj”. Az újítás, amelyik a hagyományokat nem veszi figyelembe, és nem szívvel, hanem hideg ésszel akar nevelni, a korábbinál is rosszabb állapotokat teremt(het). A politikai cselekvés esszenciája, hogy a közösségi célokhoz a megfelelő időben és helyen a rendelkezésre álló eszközök közül a céloknak leginkább megfelelő eszközt rendeljük. Ilyenkor jól jöhet a politikai döntéshozó számára egy politikai elemző. Mert ahogyan Sólem Áléchem írta, „a legjobb lónak is kell ostor, a legbölcsebb embernek is jótanács”.
Fontosnak tartom annak vizsgálatát , miért születnek olyan döntések, amilyenek – mely érdekcsoportok, milyen politikai eszmék hatnak egy-egy konkrét, akár napi döntés meghozatalára. Rendkívül izgalmas kérdés, amikor a döntéshozók (törvényhozók) pénzt osztanak szét, mert ekkor dől el, mennyi jut oktatásra, egészségügyre, a bajban lévők, az elesettek megsegítésére, vagy éppen utak felújítására.
A politika egy rendkívül izgalmas dolog is – kalandfilmbe illő izgalmak kísérik azokat a folyamatokat, amelyek során egyik-vagy másik csoport felülkerekedik egy pártban, egy intézményen belül, vagy akár egy országos választáson.
A politika tehát egy olyan, meglehetősen bonyolult rendszer, amelyben született döntések jelentősen kihatnak az adott közösség életére – szerencsés esetben a politika jó keretül szolgál egy adott ország virágzásához, legrosszabb esetben viszont véres polgárháborúhoz, felkeléshez is vezethet egy rossz politika. Nézetem szerint tehát az állampolgároknak– már gyerekkorukban– fel kell ismerniük, meg kell tanulniuk, hogy a politika nemcsak rosszra, de jóra is használható. A recept pedig: minél több felkészült, jó képességű politikust kell megválasztanunk. Ez azonban nem megy tanulás nélkül, ennek mikéntjét már az iskolában, és a szocializáció más szinterein is el kell kezdeni elsajátítani.
2012. november 05. 13:19
Csatázó hirdetések
Projekt Amerika sorozatunkban több bejegyzésben is Amerika megosztottságát, illetve annak mértékét firtattuk. Nos, első ránézésre, ha valami még igazán rátesz pár lapáttal a polarizációra, az maga a választási kampány, amelynek az egyik célja pont az, hogy a választópolgárokat eligazítsa abban a kérdésben, hogy miért jobb az egyik politikai tömörülés, mint a másik. Kiváltképpen így van ez az USA-ban, amely a negatív kampány, a negatív célzatú hirdetések (ottani szóhasználatban: „attack ads”) hazája: az 1964-es elnökválasztási kampány óta jelen vannak, azóta sűrűn is élnek vele az amerikai kampánymenedzserek. Ezek a fél, vagy egy perces TV-reklámok azt mutatják be, hogy miért volna veszélyes az ellenfélre szavazni, mitől elhibázott annak politikája. Könnyen adódik is a következtetés: a kampány, főleg annak amerikai módja, csakis a polarizáció fokozására alkalmasak. Csakhogy hibát követnénk el, hogyha rögtön erre a sommás következtetésre jutnánk, de erről majd a végén.
Addig is nézzünk meg egy-két példát ezekből a negatív TV-hirdetésekből, amelyeket Obama és Mitt Romney egyaránt igénybe vett. Közülük az egyik leghatásosabb nem is valamelyik elnökjelölti stábé, hanem egy Obama- ellenes ún. politikai akcióbizottságé. Az Americans for Prosperity nevű szervezet The Dinner Table (Étkezőasztal) elnevezésű hirdetése csak a Youtube-on több mint félmillió nézőt vonzott. Pedig nincsenek benne a mostani mozifilmek, és politikai hirdetések egy részére jellemző (és a sokkolást célzó) hang-és fényeffektusok, mégis igencsak hatásos. A hirdetés két szülőt, és két gyermeküket ábrázolja, akik a vacsorájukat fogyasztják. Beszélgetés nincs, aláfestő zene, és narrátori szöveg szintén nincs, mégis vágni lehet a feszültséget. A két szülő tekintetéből árad a kétségbeesés, a rossz hangulat pedig a két gyermeket is megszeppentté teszi. A zene, és minden hangos beszéd kiiktatásának köszönhetően a néző erre a fojtó légkörre tud koncentrálni, eléggé sokkoló látvány ez mindenfajta technikai hókusz-pókusz nélkül is. A fél perces TV-reklám végén a képernyő elsötétül, és mindössze két, fehér színű felirat jelenik meg: „12.1. millió amerikai munkanélküli. Ideje kipróbálni valami mást.” Mestermunka a javából.
Szintén az érzelmekre játszik a Romney-stáb „Can't Afford Another Term”(Még egy elnöki ciklust nem engedhetünk meg magunknak”), ugyancsak fél perces negatív jellegű TV-hirdetése. Ez a TV-reklám először a gondolataiba mélyedt Obama elnököt, majd anyákat, és gyermekeket ábrázol, csendes zongora kíséretében. Az alkotók egy szuszra fejére olvassák Obamának a megnövekedett élelmiszerjegyeket, a magas munkanélküliséget, a korábban nem látott női szegénységet, majd egy szimpatikus gyerekarc előtt megjelenik az ítélet: „a mi gyermekeink miatt nem engedhetünk meg még egy elnöki ciklust”. Romneyék többi anti-Obama hirdetése is hasonló kaptafára épül: az elnök nem képes gazdasági eredményeket felmutatni, tehát mennie kell.
Persze, Obamáékat sem kell félteni, olyannyira nem, hogy a négy évvel korábbihoz képest az elnök Jim Messina vezette kampánycsapata erőteljesebben él az ellenfelet támadó reklámokkal, amelyeknek esszenciája az, hogy a republikánusok elnökjelöltje megadóztatná a középosztályt, össze-vissza beszél, és különben sem volt olyan sikeres üzletember, és kormányzó, ahogy azt magáról beállítja. A What He Said TV-reklám például felidézi Romney korábbi kijelentését (pontosabban kiragad belőle fél mondatot) , miszerint hagyni kell a detroiti autóipart tönkremenni, ezzel szemben – így a hirdetés – Obama tudta a dolgát: cselekedett, és talpra állította az autóipart. Az elnököt dicsérő résznél a hirdetést aláfestő zene diadalmasabbá, optimistábbá válik.
De vajon nem ütnek-e vissza ezek a negatív hirdetések azok kiagyalóira? Nem teszik a politikát még ellenszenvesebbé a szavazók számára? A szakértők egy része szerint, amennyiben a negatív reklámot megfelelően használják, a válasz nem. A negatív hirdetések ugyanis figyelemfelkeltőek, alkalmasak a saját tábor mozgósítására, és az érzelmek felkeltésére. Richard R.Lau. és Gerald M. Pompert tanulmányában két kampánytanácsadót is idéznek, akik szerint éppen a negatív kampány segít megnyerni a választásokat. John G. Geer professzor kifejezetten hasznosnak gondolja a negatív kampányt, mert új információkkal látja el a szavazókat a jelöltekről, vagyis gazdagítják a politikai folyamatokat. Ennek túlhajtása azonban a használóját károsíthatja: John McCain csapata 2008-ban személyeskedő TV-hirdetésekkel igyekezett Obamát lejáratni, sikertelenül.
Magyarországon a pártok is átvették a negatív hirdetések eszközét, a Fidesz és az MSZP 2006-ban egyaránt élt vele. Hatásos volt azon MSZP-s hirdetés, amely Orbán parlamenti jelenlétét hiányolta. Az amerikai kampánymódszerekből érdemes tanulni, nem véletlenül tartotta szükségesnek mind a Fidesz, mind az MSZP, hogy küldöttséget menesszen a republikánusok, és a demokraták konvencióira.
Visszatérve Amerikára: nem rombolja-e a nemzeti összetartozás érzését a negatív kampányhadjárat? Mint az elején utaltam rá, téves volna erre a kérdésre automatikus igennel felelni. Borbély Judit vendégszerzőnk rámutatott arra, hogy a politikai csatározások ellenére az amerikaiak alkotmányos alapkérdésekben egyetértenek – ennek kialakítása nem mellesleg már az iskolákban elkezdődik az amerikai alkotmány tanításával… Mindenesetre a nem választ látszik alátámasztani, hogy amikor négy éve McCain a választások után – ne felejtsük: előtte keményen támadta ellenfelét – a csalódott hívei elé állt, többek között azzal zárta beszédét, hogy „Obama most már az én elnököm is lesz”. Most már nem sokat kell aludnunk, hogy megtudjuk: a sok negatív hirdetés után, a mostani kampányt követően a vesztes elnökjelölt fog-e beszélni arról a nagyszerű országról, amelyet Amerikának hívnak – ahogy azt McCain tette annak idején.
Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!
A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.
Utolsó kommentek