A közösségi oldalak megjelenése a politika világában az utóbbi egy-másfél évben idehaza is igen látványos jelenséggé vált. Csoport jött létre azért, hogy az augusztus 20-i tűzijáték költségeit az árvízkárosultaknak ajánlják fel, a miniszterelnök a Facebookon magyarázta el a magán-nyugdíjpénztárak államosításának értelmét, illetve az új médiatörvény elleni tüntetés is alapvetően ezen a portálon szerveződött. Orbán Viktor az EP-ben kijelentette, hogy a Fidesz a választásokat a Facebookon nyerte meg, ahol most – Deutsch Tamás javaslatára – a kormány mellett is mozgalom alakult.
Fél évvel ezelőtt jómagam is az online agóra egyre növekvő erejéről és befolyásáról írtam: „Nem mehetünk el szó nélkül emellett, hiszen hosszútávon ez elképesztő távlatokat nyithat, nincs már szükség tüntetések megszervezésére, petíciókra, önkéntesek tömegére egy-egy civil kezdeményezéshez, elég csupán a közösségi portálokon elindítani a mozgalmakat, amennyiben azok népszerűek és képesek maguk mögé állítani az emberek tömegét, akkor pillanatok alatt politikai nyomásgyakorlás eszközei lehetnek.” Néhány hónapra rá ezután elolvastam Malcolm Gladwell amerikai publicista „Small change” című tanulmányát, amelyben a szerző rámutat a közösségi portálok politikai nyomásgyakorló szerepének korlátaira is. A szerző érzékletes példákkal mutatja be, hogy a civil szerveződés, az információáramlás nem a szociális hálók megjelenésével született meg. A hatvanas évek amerikai polgárjogi küzdelmei például néhány nap alatt diákok ezreit mozdították meg és értek el komoly eredményeket internet, sőt mobiltelefon nélkül. Másrészt – bár a közösségi portálok forradalmát éljük – forradalom, vagy tömegtüntetés megszervezésére ezek az eszközök nem igazán alkalmasak.
Miért? Gladwell szerint arról van szó, hogy a Twitter eszköz arra, hogy olyan emberek életét kövessük, akiket személyesen nem ismerünk, a Facebook pedig arra jó, hogy kapcsolatot tartsunk olyanokkal, akik a valóságban nem feltétlenül a barátaink. Márpedig tömegtüntetéseken való részvétel, egyáltalán a valós cselekvés egy-egy cél érdekében olyan erős elkötelezettséget igényel, amelyre a gyenge kötődéssel bíró, kockázatkerülő online kapcsolatok nem képesek. Másrészt ezeknek a mozgalmaknak a szerveződése az internet lényegéből adódóan hálózatos, nem hierarchikus, amely nagyban csökkenti a hatékonyságot. A szerző számos példával igazolja, hogy sok mindenre alkalmas az online közösség, valós nyomásgyakorlással bíró társadalmi mozgalom felépítésére azonban nem.
Véleményem szerint – figyelve a legutóbbi hetek történéseit – Gladwellnek igaza van: a médiatörvény tüntetésen jóval kevesebben vettek részt, mint amennyi visszaigazolás a Facebookon érkezett, ráadásul a demonstrálók egy része minden bizonnyal a hagyományos médiából értesült az eseményről. Össze lehet szedni többszázezer „Tetszik”-et a kormány politikája mellett és ellen is, rajongói oldalakat lehet életre hívni a pártok támogatására. Ennek jelentősége azonban aligha több, mint egy nem-reprezentatív közvélemény-kutatásé. A valódi politikai cselekvés, civil szerveződés ugyanis elkötelezettséget és sok időt igényel, aki követője valamelyik közösségi portálon egy-egy politikusnak még nem válik aktivistává. A Facebook tehát valóban új minőséget jelenthet a politikában, ami az információáramlást illeti, a politikus könnyebben és személyesebb hangnemben kommunikálhat „követőivel”, illetve a potenciális szavazók is kapcsolatba léphetnek ezen keresztül vele és egymással is.
Kormány elleni tüntetések, valós nyomásgyakorlásra képes civil csoportok, egyáltalán politikai mozgalmak megszervezése azonban minden bizonnyal egyelőre a „valóságban” marad. Semmiképpen nem szabad alábecsülnünk a szociális hálók jelentőségét, ugyanakkor a fentiek miatt érdemes tisztán látni azok korlátait is.
Utolsó kommentek