Méltányosság-blog

Úgy tűnik, Orbán Viktor oldja fel azt az európai dilemmát, hogy hogyan lehet jó gazdasági kapcsolatokat ápolni olyan államokkal, amelyek finoman szólva elutasítják az európai kultúrkör szabadságra és toleranciára alapuló értékrendszerét. A miniszterelnök már 2010 novemberében a Magyar Állandó Értekezleten kijelentette, hogy a következő évtizedben nem ideológiai, hanem gazdasági alapokra kell helyezni az ország nemzetközi kapcsolatait, hangsúlyozva azt, hogy a világgazdaságban jelenleg keleti szél fúj. Ezt az elméleti konstrukciót a gyakorlatba is átültette a kormányfő, hiszen a mostani kínai kormányfői vizitet megelőzte a magyar miniszterelnök 2010-es sanghaji látogatása a világkiállításon, s a két ország gazdasági kapcsolatit Fellegi Tamás a magyar-kínai gazdasági kapcsolatokért felelős kormánybiztos is próbálta szövögetni.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a „civilizációk összecsapását” Orbán Viktor szerint a keleti világ, a feltörekvő Kína vezérletével fogja megnyerni, s éppen ezért nem árt, ha az ország végre a nyertes csapatban lesz. A mostani megállapodások (pl. logisztikai központ létesül Magyarországon; a kínai fejlesztési bank egymilliárd euróval támogatja a gazdasági kapcsolatok fejlesztését; a kínai-magyar kereskedelmi forgalom mértékét 2015-ig a jelenleginek több mint kétszeresére, húszmilliárd dollárra növelik) szerint hazánk lehet Kína első és egyelőre legfontosabb hídfőállása. Ennek persze megvan az ára: a magyar kormány meglehetően lakonikus módon vállalta, hogy elhárítja a nálunk befektetni óhajtó kínai vállalatok útjában álló bürokratikus akadályokat (kérdés, hogyan teszi és miért csak a kínaiak elől?), és az egymilliárd euróval is el kell majd valamikor számolni. Mindez tehát akár azt is jelentheti, hogy Orbán Viktornak lehetősége lesz beváltani ígéretét és új pályára, új útra terelheti a magyar gazdaság és társadalom fejlődését. Ezen a ponton azonban számos problémával és dilemmával kell szembesülnünk:

- Felvethető, hogy önmagában a gazdasági opportunizmus elégséges szervező elve lehet-e a következő évek politikájának? Bár a magyar-kínai gazdasági kapcsolatok megerősítése mellett a kormányzat nagy hangsúlyt fektet a kulturális kötőerők kiépítésére, de Magyarország „hazai terepe” az európai kultúrkör, s a második Orbán-kormány is egyfajta nemzeti, értékalapú gazdaságpolitikát próbál építgetni.

- Ezen a ponton felmerül az a kérdés – melyet egyébként a hazai sajtó is előszeretettel boncolgat –, hogy mit kezdjünk európaiként a kínai politikai struktúrával, Kína emberi jogi politikájával? Valóban érvényes-e az az orbáni tétel, hogy a pénznek nincs szaga és a nemzetközi kapcsolatokat a gazdasági, s nem az ideológiai alapok határozzák meg?

-        Húsbavágó kérdés lesz annak eldöntése, hogy Magyarország Európát képviseli a Távol-Keleten vagy pedig Kína előretolt hídfőállása leszünk Európában – ugyanis korántsem mindegy, hogy mely pozíciót választjuk.

- Ha mindezt még el is fogadjuk, s Kínára (éppen a kommunista múltunk miatt) mint történelmi szövetségesünkre tekintünk, akkor mit kezdünk azzal, hogy Orbán Viktor az 1949 utáni időszakot nem tekinti legitimnek, s a rendszerváltás óta eltelt 20 évet pedig elvesztegetett korszaknak tartja. Ennek fényében meglehetősen kérdéses, hogy a miniszterelnök hogyan tehet olyan kijelentést Ven Csia-pao-nak, hogy a két ország kapcsolatában a szövetséghez szükséges erős alapok megvannak, s „az elmúlt 60 év is megerősítette ezeket az alapokat”.

A fenti dilemmák természetesen nem jelentik azt, hogy hátrányos lenne a két ország közeledése, sőt, Orbán Viktor nagyon is jól felismerte a korszellemet, s igyekszik meglovagolni a BRIC-országok sikereit. A dilemmák ugyanakkor elemi erővel jelzik azt, hogy Orbán Viktor és kormánya meglehetősen kettős mércével politizál: belpolitikai szempontból elutasítja az 1949 óta eltelt időt, külpolitikai szempontból pedig nagyon is profitál abból; soros elnökként (szintén belpolitikai okból) elutasítja a Brüsszeli autoritást, magyar miniszterelnökként pedig újakat keres Európától keletre. Hangsúlyozom, semmilyen kivetnivaló nincs abban, ha profitálunk a kínai-magyar kapcsolatok erősödéséből, sőt ez nagyon is kívánatos. De az is elemi érdekünk, hogy mindezt egységes és nyílt sisakkal meghatározott elvek mentén tegyünk – ugyanis ez mind a mai napig nem történt meg, s ha jövőben sem fog, akkor a keleti szél nem csak felfrissülést hoz majd, hanem akár ki is száríthat bennünket.

Nem lehet szótlanul elmenni a Japán tragédia mellett. Egy ország amely komoly tapasztalattal rendelkezik a földrengések terén és jelentős összegeket költ a katasztrófavédelemre mégis a poklok poklát járja a pénteki szökőárat követően. A természeti katasztrófa ráadásul a szemünk előtt fog átalakulni előbb humanitárius, majd gazdasági válsággá. A kár azonban sokkal nagyobb is lehetett volna. Miközben az eset rávilágít arra, hogy olykor többszörös túlbiztosítás mellett is lehetetlenség mindenre felkészülni, Japán előrelátását dicséri, hogy történelmük legnagyobb földrengése „csak” ekkora kárt okozott.

A cunami hullámai tökéletesen mintázták a válságok hatását. Aki Hawaii-on vagy Kaliforniában várta a hullámok becsapódását sok-sok órával később, saját bőrén érezhette a világ másik felén levő katasztrófa következményeit. Ez esetben a földrengést követően már behatárolható volt a szökőár érkezésének ideje az érintett országokba, így elkerülhető volt a még nagyobb tragédia. Az esetek többségében azonban nincs ilyen figyelmeztető kegyelmi pillanat.

Vajon lehet-e tanulni a tragédiából és a gazdasági életben is alkalmazni egyfajta előrejelzési/védekezési rendszert ami a természeti katasztrófák esetében egyre kifinomultabban működik? (Gondoljunk csak a 2004-es Indonéziai szökőárra, amikor még nem volt kidolgozott menete a szökőár riadóknak.) A gazdasági válságot is előrejelezte néhány közgazdász, mégis utólag kényszerül a világ kármentésre. Az Európai Unióban jelenleg zajló folyamatok ezzel szemben egyre inkább a megelőzés irányába mutatnak. Az euróövezetet megtépázó görög és ír válság révén ugyanis rájött az unió, hogy nemcsak a világgazdasági tényezőknek kiszolgáltatott.

Strukturális átalakítások nélkül az unió pontosan olyan, mint Japán. Pontosan tudják, hogy több törésvonal húzódik az ország alatt, a kérdés csak az, mikor jön az igazi nagy földrengés. Ugyanakkor míg Japán folyamatosan készült erre, az unió még mindig vonakodva áll a „gazdasági katasztrófavédelem” elé. A német–francia versenyképességi paktum ötlete az uniós adósságválság kezelésére, mely szorosan kötődik az euróövezet mentőcsomagjának megerősítéséhez és kibővítéséhez azonban tökéletes ellenpélda. Az eredeti,  – egyre inkább felhígulni látszó – ötlet, a „védelemért” cserébe komoly elvárásokat fogalmaz meg. Többek között olyan gazdaságpolitikai egységesítést, harmonizációt, mely korábban tagállami hatáskörbe tartozó kérdéseket európai szinten szabályozna (pl. a társaságiadó-alap harmonizáció). Nem csoda, hogy azon országok, melyeket ez hátrányosan érint tiltakoznak. Holott ahelyett, hogy küzdenének ellene, inkább a felzárkózásra, és a követelmények teljesítésére kellene összpontosítaniuk. Ha úgy tetszik a biztonságra, a megelőzésre törekedni.

Magyarország uniós elnöksége kapcsán különös aktualitása van, hogy hol kívánunk elhelyezkedni a szemünk előtt átalakuló európai mezőnyben. A német–francia versenyképességi paktum, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kétsebességes Európa gondolatának kapcsán el kell döntenünk, hogy akárcsak a technológiai újításoknál létező korai és kései alkalmazkodók esetében, mennyire leszünk képesek, hajlandóak lépést tartani az újrarajzolódó európai trendekkel. Ez fogja ugyanis meghatározni, hogy egy kettéváló Európában mely csoportba fogunk tartozni. Hiszen nem mindegy, hogy az élboly végén, vagy a leszakadók élén helyezkedik el az ország, adott esetben még ott se. Mivel azonban jelen esetben az erősebb csapat „kapitányai” választanak játékosokat, a bekerülés kulcsa, hogy mennyire tudunk elméleti és alkalmazott európaiságot tanulni.

Az ország uniós elnöksége lehetőség arra, hogy az ország megmutassa tud nagy pályán is játszani. Egyelőre azonban még nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. A soros EU-s elnökség a bevezető kurzus az elméleti európaiságba. A korábbiaknál is jobban érzékelhetjük az európai politika mozgatórugóit, prioritásait, felelősségét. A tanulságokat levonva, azonban át kell lépnünk az alkalmazott európaiság terepére és a gyakorlatban is hasznosítani a tapasztalatokat.

S, hogy miben rejlik az alkalmazott európaiság? Abban a felelősségteljes magatartásban, hogy amennyiben sikerül elfogadni egy az eurozóna stabilitásának növelését célzó, illetve az unió  pénzügy politikai integrációjának mélyítésére irányuló tervet, hazánk nem a kimaradó, hanem a bekerülni vágyó országok között lesz. Ehhez fiskális szigor, az államadósság visszaszorítása és strukturális reformok szükségesek.

Magyarország az unión belül különösképp veszélyeztetett ország. Államadóssága javarészt külföldről finanszírozott így nem viselne el még egy olyan lavinát, mint a görög vagy az ír válság. Ha az euróövezet megroggyanna a spanyol, portugál vagy akár a belga államadósság alatt, könnyen maga alá temetné az ország lábadozó gazdaságát. Ha ugyanazon ellenőrzéseknek, adott esetben szankcióknak vetnénk alá magunkat, mint a válságpaktumot elfogadó euróövezeti országok, az védelmet jelenthetne saját felelőtlenül költekező önpusztító „rosszabbik” énünk ellen. A „koplalós diéták” nagy problémája ugyanis az, hogy rövid időn belül vissza hízzák a fogyni vágyók. A válságpaktumhoz való önkéntes csatlakozás még mielőtt bevezetnénk az eurót némiképp szuverenitásunk csonkításnak tűnhet, azonban ahhoz, hogy tartósan visszatudjuk szorítani az államadósságot, és megelőzzünk egy esetleges ismételt gazdasági katasztrófát szükséges egy külső szabályrendszer amihez viszonyulni tudunk.

Minek írni a vezetésről, az ország vezetőrétegének szánt lapban? Ez lehet első kérdésünk a Washington Post internetes változatának On Leadership című rovatára kattintva. Azért mert vezetni s vezetve lenni sem egyszerű feladat. Két háború és a gazdasági válság komoly belső igényt teremtett az iránymutatásra az Egyesült Államokban. Hogyan tovább? Hogyan őrizze meg az USA politikai, gazdasági vezető szerepét a világban? Az amerikaiak szerint szükség van a jó vezetésre, még akkor is, ha örök vita övezi ennek pontos jelentését. Ennek tükrében a rovat megkísérel különböző hátterű emberek véleményének, tapasztalatának bemutatásával közelebb kerülni a jó vezetés titkához.

Miért követünk valakit? Mitől lesz vezető? Olyan politikust aki nem vágyott a hatalomra még nem hordott hátán-e föld. Az ilyen személy, még, ha vezető pozícióba is kerül, nem marad meg hosszútávon a politika világában. Kilöki magából a rendszer. Mégis, milyen jellem, elképzelés, és vezetői képesség kell a vezetéshez akkor? Ugyanazok a képességek szükségesek a vezetésben a sport, a gazdaság, a vallás vagy a politika terén? Ugyanúgy irányít egy férfi és egy nő? Valóban a vezető vezet egy országban, vagy a kül-és belpolitikai események irányítják őt is?  Politikai, gazdasági, katonai, művészeti, oktatási és civil szervezetek képviselői és szakértők mondják el gondolataikat ilyen és hasonló témákkal kapcsolatban. Nem elvont teoretikus válaszokban, hanem személyes tapasztalataik alapján.

Miközben a könyvesboltok polcai roskadnak a leendő vezetőknek szánt könyvektől, az, hogy hazánkban mit jelent a jó vezetés szinte fel se merül. Túlontúl könnyű felmagasztalni vagy démonizálni vezetőinket. Megérteni, vagy legalábbis megkísérelni értelmezni a politikusokat mozgató kényszereket, érdekkonfliktusokat, sokkal összetettebb feladat. Magyarországon hajlamosabbak vagyunk inkább arról beszélni, hogy mit csinálnak vezetőink semmint arról, hogy miért? Mi motiválja őket, milyen döntési (kényszer)helyzetek állhatnak elő? Mindig kívülről, megfigyelői szerepből elemezzük a politikát, és nem a politikusok szemein át. Ez tulajdonképp nem meglepő, hiszen alig van rálátásunk a politika belső világára. Nem látjuk a napi szintű pártpolitika hátsó mozgatórugóit. Nincs olyan jellegű transzparencia a vezetőket körülvevő tanácsadói kört illetően, mint Amerikában. Nincs hagyománya a politikai mélyinterjúknak, a memoárírásnak vagy akár a politikai életrajzoknak. Ilyen szempontból, hatalmas különbség van hazánk és az Egyesült Államok között.  Tanuló vezetők vagyunk még a demokrácia rögös ösvényein. Megválaszolásra váró kérdések hada áll előttünk. Ugyanakkor az út a jó vezetéshez járható. Csak ki kell ismerni.

Tavaly novemberben volt 15 éve, hogy Yigal Amir, egy szélsőjobboldali ortodox zsidó meggyilkolta az izraeli miniszterelnököt, az oslói békefolyamat egyik vezéralakját, így Rabinnal együtt sírba szállt az önálló palesztin állam létrejöttének-, és egy törékeny közel-keleti békének a lehetősége is. Vagy mégsem? Ez az in medias res a későbbiekben fog értelmet nyerni, a szokásosnál talán személyesebb bejegyzésem végére.

Nemrégiben volt szerencsém egy hosszabb látogatást tenni a Közel-keleten, azon belül is Izraelben, nem csak a szokásos turistacélpontokat érintve, hanem bejárva Ciszjordániát is, a falon innen, és túl. Bevallom, európaiként (a nyugati híradókon „edződve”) kissé aggódva vártam az ellenőrzőpontot a 8 méteres falnál, mely után palesztin területek következtek, ám „csalódnom” kellett, mivel nem fogadtak sem gépkarabélyos terroristák, sem köveket dobáló fiatalok, sőt, az egész út során csupán egyszer dobták meg a buszunkat, akkor is tojással, amivel nem igazán tudtak minket (magyarokat) meglepni.

A kinti vezetőnk Moses, egy hat nyelven beszélő palesztin, aki a Vöröskeresztnél szolgálva bejárta az egész világot, politikailag pedig végtelenül tájékozott volt. Vele több alkalommal is beszélgettem az izraeli-palesztin viszonyról és a Közel-kelet politikájáról. Az egyik esti beszélgetés során szóba került Magyarország és politikája is. Érdeklődve hallgatta a 2006-ban történteket, az utána következő gazdasági és politikai válságot, majd az idei fordulatot is, én pedig próbáltam a magyar, és az ottani törésvonalak összehasonlításával kifejezőbbé tenni számára társadalmunk egyre eszkalálódó megosztottságát. Bevallom, tíz kilométerre a libanoni határtól (a Golán-fennsík árnyékában) egyre kevesebb meggyőző erővel tudtam számára a probléma súlyát érzékeltetni, a fejünk felett félóránként eldübörgő (őrjáratozó) izraeli vadászgépeknek zajában, a „bomb shelter” (óvóhely) feliratú ajtó szomszédságában. Moses hosszan mesélt nekem a Hamászról, hogy a szunnita palesztinok valójában mennyire aggódva szemlélik a síita Irán és a Hezbollah közel-keleti térnyerését, de szerinte már régen nem ezek a szervezetek a probléma gyökerei, sokkal inkább az egyre erősebbé váló (még ezeknél is radikálisabb) szélsőséges szervezetekkel van a gond. Beszélt az izraeli telepesek terjeszkedéséről is, alaposan körüljárva a témát, számomra meglepően mérsékelt álláspontot képviselve. Beszélt a zsidó államban rejlő hatalmas társadalmi ellentétekről, melyek csak azért nem kerülnek felszínre, mert a közös „ellenségkép” (az arab világ és Irán) hatalmas kohéziós erőt jelent. Említettem neki, hogy odahaza Magyarországon mi is hasonlóan erős kohézióra vágyunk, csak épp nem ebben a formában, és be kellett látnom, ott és akkor az otthoni ellentétek picinynek és megoldhatónak tűntek.

Főleg, miután beszélt arról is, hogy a palesztinok és az izraeliek túlnyomó része mennyire vágyik a békére, és ezért milyen sokat lennének hajlandóak áldozni. Hogy mindkét népnél egy kicsiny, de hangos radikális kisebbség az ellentétek fő okozója, ami a knesszetben tisztán észlelhető is, mivel a radikális pártok képezik általában a mérleg nyelvét, ha kormányalakításról van szó. Hogy Rabin szelleme nem csak a múlté, hanem ott van az izraeliek többségében, ahogyan Arafaté a palesztinokban, és nem szállt velük a sírba a megbékélés akarata. S felemelő volt látni, ahogyan Izrael legnagyobb részében békében együtt élnek zsidók, arabok és palesztinok, és legalább ennyire elkeserítő volt a fegyverek minduntalan jelenléte, vagy az Európában rossz emlékeket ébresztő fal látványa, mely bár valós biztonsági célokat szolgál, a két nép viszályának mementója is egyben.

A Magyarországon hiányzó társadalmi kohézió megteremtése pedig pofonegyszerűnek tűnik, ha összehasonlítjuk azzal az állapottal, amiben a fentiekben említett társadalmak küzdenek egymással (olykor egymásért). Csak sajnos úgy tűnik, itthon ezt nem érzékeli emberek túlnyomó része, mert valóban, szinte képtelenség az aktuálpolitika napirendformálásának bűvköréből kilépni. Pedig néha érdemes lenne kissé távolabbról szemlélni országunk eseményeit, mert talán (paradox módon) így juthatunk közelebb a megoldáshoz.

Az utóbbi hetekben az idehaza január elsejével életbe lépő sajtótörvény miatt több neves nemzetközi lap bírálta az Orbán-kormány tevékenységét, utóbb ezek az éles reagálások idehaza is komoly vitákat generáltak. A kérdés tétje valóban nagy: a magyar politikai rendszer autoriter irányba indult-e el, vagy csupán a bírálók értettek félre valamit, vagy találtak ürügyet igazuk bizonyítására.   Anélkül, hogy a médiaszabályozás jogi hátterével és jövendőbeli gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban állást foglalnánk, az kétségkívül látható, hogy az EU soros elnökségét átvevő Magyarország kormányának igencsak rossz a sajtója; az elmúlt év eseményeinek trendjei a nyugati közvélemény számára meglehetősen antidemokratikusak.

Az Economist folyóirat szerkesztői minden évben felmérést készítenek a demokrácia helyzetéről a világban, az idei - harmadik – ilyen tanulmány a „Democracy in retreat” , vagyis „Visszaszoruló demokrácia” címen jelent meg.  A tanulmány öt szempont alapján pontozza az egyes országokat: a választás menete és pluralizmus; a kormányzat működése; politikai részvétel; politikai kultúra; civiljogok. Összesen a kategóriákhoz 60 kérdés tartozik, amelyhez közvélemény kutatások alapján igyekeznek egy-egy pontszámot illeszteni. Az eredmények alapján 4 kategóriát állítnak fel: teljes demokrácia (full democracy); hiányos demokrácia (flawed democracy); hibrid rezsim és autoriter rezsim.

A listán Magyarország a hiányos demokráciák középmezőnyének elején helyezkedik el, rontva korábbi pozícióján. A tanulmány külön is szót ejt hazánkról:  

„In the April 2010 election, an extreme nationalistparty, Jobbik, gathered almost as many votes as the former ruling Socialists. Since winning a two thirds parliamentary majority in the election, the centre-right Fidesz party has been systematically taking over the country’s previously independent institutions: the presidency, the state audit office and the media council are now all run by party placemen. Parliament recently voted to severely restrict the constitutional court’s right to adjudicate on budgetary matters”

A Economist jelentése természetesen nem szentírás, az általuk hirdetett demokráciafelfogással, vagy módszertannal is lehet vitatkozni, azonban az összkép tanulságos.  Mindössze ennyi, az extrém nacionalistának bélyegzett Jobbik bekerült a parlamentbe, a kétharmados többség erejével fokozatosan elfoglalta a korábban független intézményeket és a költségvetés elfogadása érdekében szűkítette az Alkotmánybíróság jogkörét. Természetesen az eseményeknek lehet egy tökéletesen más olvasata is, hogy a szocialisták gyenge kormányzása hozta helyzetbe a Jobbikot, vagy, hogy az Orbán-kormány az egyetlen lehetséges utat választotta, hogy hitelessége elvesztése nélkül képes legyen tartani a költségvetési hiányt. Azt azonban látnunk kell, hogy ezek a hazai viták részletei már nem érdeklik a nyugati közvéleményt, amennyiben trendeket kell megrajzolni, akkor így fest a kép Magyarországról.

Orbánéknak nagyon nehéz lesz ezt a folyamatot megfordítani, ami különösen ebben a félévben kap jelentőséget. Először is el kell dönteniük, hogy Uniós partnereik szemében a jelenleginél jóval kedvezőbb színben kívánnak-e feltűnni, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják a nyugatról érkező kritikákat. Előbbi esetben normáikat alighanem kénytelenek lesznek a nyugati normákhoz igazítani, utóbbi esetben viszont fel kell készülniük, hogy döntéseik következményei már középtávon, számos területen - diplomácia, gazdaság – igen károsak lehetnek.