Méltányosság-blog

Ilyen politikai irányítási rendszer még nem volt a rendszerváltás óta, de ha kulturálisan adekvát, működhet: mikor Kínában harmad magammal 6 órás, és még ennél is hosszabb vonat utakat tettem meg, egyszer csak eszembe jutott, hogy nem csak a földön lehetne feküdni, hanem fel lehetne mászni a csomagtartóra is. A vonat belsejében hosszában voltak elhelyezve a csomagtartók, s elég hely is akadt rajtuk. A kínai utasok egy pillanatra meghökkentek az innováción, de mosolyogva helyeseltek. A vonat padlójára mindenki leszórta az ételmaradékát, óránként jött a személyzet, s akár hajnal volt, akár éjfél, összesöpört. Ha a vonat épp nem lakott területen járt, akkor az összesöpört szemetet egy elegáns mozdulattal kiszórta a természetbe a vasutas dolgozó. A művelet időszakára mindig fel kellett tápászkodni, ami miatt senki sem morgott bár mindig körülményesen ment, mert hát addig fel kellett emelni a csomagot is, meg kerülgettük egymást. stb. Én meg ezt meguntam, és felköltöztem a poggyászok közé...  

Ezzel szemben a szemetet az utcán, tehát lakott területen nem lehetett eldobni. Emlékszem, egyszer egy almacsutkát próbáltam a járdán hagyni, de hárman is rám mutattak, hogy azonnal szedjem fel, olyan tekintettel, amivel ölni lehet... Mindez történt 1992-ben, mikor már érezni lehetett, hogy Kína készül a maga gazdasági csodájára.

Hogy milyen viselkedés adekvát, és mi befogadhatatlan, az kulturálisan meghatározott. Csomagtartós utazásos innovációm nem valószínű, hogy ragadós volt, mert odafönt ugyan jó kilátás nyílt az egész vagonban zajló életre, viszont  nagyon meleg volt, és épp csak annyival kevesebb oxigén, ami miatt egy óra múlva magam is lekényszerültem levegőért.

A Fidesz kormányzási technikája új. Ha a királyságig megyünk vissza egy hasonlat erejéig, a rendszerváltás utáni 20 év az alkotmányos királyságra hasonlított, míg most a felvilágosult abszolutista modell bontakozik ki. Nem lehetetlen azonban, hogy amint Magyarország a klasszikus abszolutizmusba hajlana, és elmaradnának az innovációk, amelyekkel  tudnának azonosulni felvilágosult honfitársaink, azonnal elfogyna a levegő a kormány körül. A jelenlegi törvényalkotási folyamat adekvát a magyar nép számára (amire sokan rácsodálkoznak), így nem igazán változtatja meg a közvélemény klímáját. Arra van hagyományunk, hogy a diktatúrát hogyan rázzuk le magunkról, de a felvilágosult abszolutizmus lehet épp olyan adekvát innováció a magyarok számára, mint az én csomagtartós ázsiai utazásom volt a kínai embereknek.

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

Inotai Edit a Népszabadság pénteki számában Angela Merkel púpjáról ír. Szó sincs arról, hogy a szerző a német kancellárasszonnyal szemben lenne tiszteletlen, hanem az Európai Uniót vizionálja púpnak a német gazdaság hátán. A sajátos hasonlat nem minden alapot nélkülöző, hiszen a száguldó német versenytevét mindenki irigykedve figyeli a brüsszeli állatkertben, ahogyan a púpjában felhalmozott tartalékokkal (exportkapacitás) könnyedén hagyja le társait. Főleg kontrasztos lesz a kép, ha a vesebajos spanyol bikát, annak portugál kistestvérét, az elvonókúrán lévő görög teknőst, vagy a vegetáriánussá váló ír farkast szemléljük.

Komolyra fordítva a szót, a cikk írója azt jól látja, hogy a német export szárnyalását részben a mindent felszippantó kínai kereslet táplálja, legfőképpen az jellemzően erős német autóiparon keresztül. Ám abban legalább ekkorát téved, hogy a friss keleti szél miatt a német nemzeti lobogó a Reichstagon szélkakasként kezdene el viselkedni. Bár a keletre nyitás nem idegen Berlintől, valószínűtlen, hogy a Merkel vezette Németország az új keletű kínai partnerség miatt feladná az európai integrációban évtizedek óta betöltött vezető szerepét, és – hogy a cikkírót idézzem – „a vergődő eurózóna csak púp” lenne „Merkel hátán” . A német pénzügyi szektor befektetéseinek túlnyomó része az eurózónában található, éppen ebből is fakadnak azok a konfliktusok (lásd betegeskedők), melyek Inotai Edit ezekből levont fals következtetésének fundamentumát képezik. Bokros Lajos Élet és Irodalomban megjelent szeptemberi írása a problémakör kvintesszenciáját tárja az olvasó elé, melyet érdemes tanulmányozni, mielőtt sommás következtetéseket vonnánk le az eurózóna betegségével kapcsolatosan. Mindenesetre lényegesen nagyobb a probléma súlya és tétje, hogy egy rövid glosszában rántsuk le róla a leplet.

A következőket érdemes szó szerint idézni: „A németek nem értik, hogy emiatt miért rájuk dühösek? Tetszettek volna takarékoskodni – mondják teljes joggal. Tetszettek volna kevesebb német terméket vásárolni vagy kevesebb német hitelt felvenni – lehetne hozzátenni némi szarkazmussal. Európa ugyanis sokáig a német gazdaság legnagyobb exportpiaca volt: ha a németeknek jól ment, jól ment Európának is, és fordítva. Az összefüggés mára felborult.”

Nos, ez az állítás nem állja meg a helyét, és fontos cáfolni, mivel a szerző a végkövetkeztetését és annak bevezetőjét ebből a gondolatmenetből indukálja. 2009-ben Németország exportcikkeinek háromnegyedét európai országok vásárolták fel, az uniós tagállamok pedig az export 63%-át, melyet Ázsia (14%) és az Egyesült Államok követnek (10%), a fennmaradó részt pedig a világ többi részére szállítják. Berlin legnagyobb exportpartnere továbbra is Párizs 10,1%-al, második Hollandia 6,7%-al, holtversenyben a dobogó harmadik fokán lévő USA-val, Kína pedig csak a nyolcadik helyen áll. Hogy a kép még tisztább legyen, a német import túlnyomó része is Európából származik (71%), melyet csupán 18%-al követ Ázsia, ami korántsem jelenti Kínát, hiszen Japán évtizedek óta megbízható szállítója, és egyben vásárlója is Németországnak. (számadatok: Német Szövetségi Statisztikai Hivatal)

Tehát Németország nem valamiféle radikális irányváltásra készül gazdaságilag és politikailag, ahogyan azt a cikk sugallja, sokkal inkább a piacgazdaság egyik alapvető összefüggését láthatjuk, miszerint az áru arrafelé gravitál, amerre fizetőképes kereslet van rá. Amiről pedig beszélünk, az csupán a német export, annak is egy része (ha a Kínába irányuló forgalmat tekintjük). Amennyiben a német pénzügyi struktúrát kezdenénk boncolgatni (például a hatalmas felhalmozott befektetési állomány kihelyezési összetételét), akkor még inkább arra a következtetésre jutnánk, hogy kevés ország van a világon, kinek nagyobb érdeke fenntartani és továbbfejleszteni az európai integrációt, mint Németországnak. Kétségtelen, hogy a következő évtizedben Peking Berlin legnagyobb kereskedelmi partnerei közé kerülhet, de ez esetben sem érdemes előre inni a medve bőrére, legfőképpen messzemenő és divatos, ám annál megalapozatlanabb következtetéseket levonni az unió jövőjével kapcsolatosan.

Apropó medve: a The Economist legújabb írása szerint az Oroszországba irányuló német export csupán a negyede annak, mint amennyit a cseheknek szállítanak. Ebből is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió felbomlása után felmelegített német-orosz külkapcsolatok (melyek addig sem voltak langyosnál szinte sosem hűvösebbek) leginkább az energiaellátás biztonságát szolgálják, semmint a szimbiotikus gazdasági kapcsolatok meglétét bizonyítják. Ebből is jól érzékelhető, hogy melyek a fő gazdasági prioritásai Németországnak: Európa és az Európai Unió.