Méltányosság-blog

Időről időre előfordul, hogy politikai elemzőként nem mehetünk el szótlanul egy-egy jelentős személy vagy esemény mellett. Koncz Zsuzsa március 14-i koncertje egy ilyen alkalom. Ez esetben nem csupán egy gazdag előadói pályára szükséges felhívni a figyelmet, hanem a művésznő demokráciára nevelésben betöltött elévülhetetlen szerepének elismeréseként ragadunk tollat. Amikor ugyanis elemzéseinkben azt állítjuk, hogy a demokrácia, a tolerancia tanítható és tanulható, és az informális intézmények szerepét vizsgáljuk ebben, akkor egyebek mellett épp a kultúrára és annak képviselőire gondolunk. Azokra az művészekre, akik saját választott művészi kifejező eszközeikkel, filmben, könyvben, dalban, tükröt tartanak a társadalom elé. Koncz Zsuzsa dalai évtizedek óta félelmetesen éles tükrök, amelyek hol a szépet, jót és szerethetőt mutatják meg az országból, hol múltunk s jelenünk kényelmetlen, kellemetlen arcát, amit legszívesebben szőnyeg alá sepernénk. Koncz Zsuzsa emlékeztet minket arra, hogy a szabadság nem csak akkor érték, amikor nincs, és a sorok közül kell kiolvasni a lényeget.

„Lelked görcsös kis csomóit

Fel nem oldhatom

A szabadságot, mint jutalmat

Át nem adhatom”

Habár a világ sok tekintetben igencsak feje tetejére állt a rendszerváltás óta, Koncz Zsuzsa üzenete ma is pártok feletti igazságot hordoz. Bár kétségkívül útközben elágaztak sokaknak útjai, akik valaha nagyobb szabadságot szomjazva együtt hallgatták dalait. Az ismerős dallamok hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megértsük politikai gyökereink azonosak. Az hogy sokan különböző értékeket tartanak előrébbvalónak szintén a demokrácia fontos része. Ha eltagadjuk a magunkétól különböző vélemények létjogosultságát, pontosan oda jutunk, amitől az ország szabadulni igyekezett 1990-ben. Mára láthatjuk, hogy 24 év alatt nem kerültünk közelebb ennek megértéséhez, talán azért, mert a rendszerváltást követően a „hogyan tovább?”-ra nem volt minta. Koncz Zsuzsa elindított egy folyamatot, de kevesen akadtak, akik hozzátettek volna. Nem alakult ki szabadság kultusz, és nem jöttek létre a lélekben-fejben szabad társadalmak olyan alapkövetelményei, mint a pártoktól, kormányoktól független civil szervezetek, amelyek az alulról jövő kezdeményezéseket csatornázták volna. Nem volt, aki ápolja ezt a gondolatot, és ez nem egyik vagy másik párt bűne. Ha valaha volt is valamiféle rendszerváltó érzelmi konszenzus, mára elkopott. Maradt az üres pártoskodás. Kérdezhetnénk Koncz Zsuzsát idézve, „Miért hagytuk, hogy így legyen?”

Lakatos Júlia

Ha már terítékre került a selfie-zés nem mehetünk el szó nélkül a vírusvideók jelensége mellett sem. A közösségi média térhódításával a politikai kampányok is elmozdultak a mosópor reklámok szintjéről. Ahogyan a nyolcvanas évek akciófilmjei mára nevetségesen lassúnak tűnnek a számítógépes animációval „dúsított” utódaikhoz képest, egy politikusnak vagy pártnak nem elég pusztán hitelesebbnek, meggyőzőbbnek, potensebbnek látszani az ellenfélnél. Valami más kell. Vér, könnyek, verejték.

A videó angol felirattal itt megtekinthető.

A maga idejében Winston Churchill egész jól rátapintott a lényegre. Felgyorsult világunkban egyre magasabb a választók ingerküszöbe, egyre több kell ahhoz, hogy átütő módon megszólítsák a szavazókat és eljusson  a politikusi üzenet a napi szintű információáramlás közepette. Egy 2013-as választási videó, amelyet a Német Fémipari Szakszervezet készített, épp ezért népszerű vírusvideókkal illusztrálta mondanivalóját. Történetesen azt, hogy minden meccsnek akkor van vége, amikor lefújják, még semmi sincs eldöntve, az utolsó pillanatban is lehet változtatni az álláson, feltéve és megengedve, hogy mindenki elmegy szavazni. Azt hiszem ilyen videót egyhamar nem látunk idehaza!

Lakatos Júlia

Lakatos Júlia írása

Válasz Török Gábor Apokalipszis holnap c. blogbejegyzésére

Kedves Gábor!

Legutóbbi blogbejegyzésedben mintha temetted volna a reményt, hogy valaha változás állhat be a hazai politikai közösség állapotában. A Méltányosság Politikaelemző Központ egyetért veled a tekintetben, hogy Magyarországnak súlyos lemaradást kell behozni a politikai tanulás terén, mégis engedd meg, hogy néhány megjegyzést fűzzek írásodhoz.

Először is, nem kell azért bánatunkban rögtön felvágni az ereinket a golyóstollainkkal! Hogy idehaza nincs politikai tanulás? Ez nem is kevésszer nekünk is így tűnik. Nem erre vagyunk szocializálva. Nálunk az ismétlés a tudás anyja, újra meg újra visszatér a történelem és ugyanazon politikai logikához térünk vissza, mint akár száz éve. Elműködgetünk szépen szokott sémáink alapján, épp csak nem tudunk előrelépni. S habár egyetértek veled, hogy azért a politika az úr, mégsem hiszem, hogy ne lehetne másként. Persze nem egyik napról a másikra, nem azáltal, hogy elmegyünk szavazni, és négyévente íziben leváltjuk egyik vagy másik kormányt. Ha viszont nem oldja meg Magyarország problémáit az éppen aktuálisan utált kormánypárt leváltása (s ilyen tekintetben találó volt Orbán Viktor megjegyzése október 23-án, hogy szeretné látni azt a kormányt, amivel a magyarok elégedettek), akkor mi az, ami segíthet?

Az amerikai elnöki székért folytatott küzdelem vélhetően legváratlanabb fejleménye a Sandy névre keresztelt hurrikán keleti parton végzett rombolása, mely egy hónapon belül másodszorra írhatja felül az eddigi forgatókönyveket. Ám Sandy lényegesen több tanulsággal jár, mint azt elsőre gondolnánk.

Fontos leszögezni, hogy Sandy egyáltalán nem szuperhurrikán, és barokkos túlzás az évszázad viharának nevezni, de legalábbis túlzott optimizmus. Három dologban egyedülálló: egyrészt méretében, mely által hatalmas területet érint közvetlenül (mely ráadásul az Egyesült Államok legsűrűbben lakott régiója), másrészt az érkezését megelőző - és nem távozását követő - hatalmas médiafigyelem tekintetében (összefüggésben a választási kampánnyal), és végül, de nem utolsósorban az amerikai viszonylatokban is szokatlanul gyors, flott és kiterjedt reakciókban, ideértve az evakuálásokat, figyelmeztetéseket, és általában a felkészülést a viharra. Ugyanis más szempontokból aránylag átlagos viharról beszélhetünk, a New York környékén mért maximum szélsebességhez hasonlót már Kabhegyen is mértek, a lehullott csapadékot tekintve egy manilai lakos csak elnézően mosolyogna, a vihar által okozott tengerszint emelkedés (storm surge) pedig eltörpül Katrina pusztítása mellett, mely valódi szuperhurrikánról később teszek említést, nem is beszélve az áldozatok – szerencsére – hatalmas különbségéről.

Szó sincs lekicsinylésről; a „könnyen megúsztuk” jelzők nagyrészt a már említett elképesztően hatékony felkészülésnek és katasztrófakezelésnek köszönhetőek, ugyanis egy ennyire sűrűn lakott területen, ráadásul ekkora kiterjedésben „normális” esetben (például Kínában, Indiában vagy Malajziában) ezrek vesztek volna oda egy ennél gyengébb viharban is. Mindez olyan régióban valósult meg, ahol a trópusi viharok inkább nevezhetőek ritkának, mint sűrűnek, s ez ráirányítja a figyelmet egy eddigieknél is érdekesebb kérdésre, miszerint az amerikaiak – történeti szempontból – rendkívül rövid idő alatt sokat tanultak egy hét évvel ezelőtti katasztrófából, a Katrina hurrikán new orleans-i pusztításából, mely majdnem olyan mértékben rázta meg az amerikai társadalmat, mint az ikertornyok elleni terrortámadás. Akik pedig akkoriban arra számítottak, hogy mindezt csak a média és a politika fújta fel, nagyot tévedtek. Ugyanis a több ezer ember halálából, egy ikonikus város elpusztulásából felocsúdva az amerikaiak első dolga volt– mint annyiszor történelmük során – számot vetni a katasztrófával, és mikroszkóp alatt megvizsgálni, vajon mi vezetett oda (a vihar kialakulásának fatális véletlenén túl), hogy a világ legerősebb országának gépezete látványosan akadozott a katasztrófa kezelése során. Tanulmányok és értekezések garmadája született, mind katasztrófakezelés, mind a társadalmi, pénzügyi és – bizony! – politikai hatásait nem csupán elemezve, hanem előremutató javaslatokat téve, konkrét intézkedések özönét generálva ezen a területen. Obama elnöksége alatt részben a Katrina tapasztalataira építve erősítették meg  nagyságrendekkel a  szövetségi katasztrófavédelmet, mely az elmúlt napokban jelesre vizsgázott. De említhetném a villámgyors és éles médiareakciót, mely egyértelműen rávilágít arra, hogy milyen pozitív irányú elmozdulás történt a várható katasztrófára való felkészülés tekintetében is. A lakosság komolyan vette az evakuálásokat, szó sem volt az anno New Orleansben tapasztalt „renitens” hozzáállásról, mely annyi emberéletet követelt később. A világsajtó összetartást és egymásért való kiállást sugalló (és bemutató) képekkel volt tele már akkor, mikor a vihar még partot sem ért. Ha van még egy piciny unikuma a viharnak, az a Facebook-generáció reakciója, ugyanis a laptopok, szünetmentes tápok és routerek, illetve telekommunikációs hálózatok korában tömegek posztoltak a Facebook adatlapjukra, meglehetősen abszurd helyzetben: gyertyafényben, áramellátás nélkül. Micsoda különbség mindez ahhoz képest, hogy csupán 5-10 évvel ezelőtt emberek százezrei, milliói lettek egy csapásra elvágva egymástól napokra, mindenféle kommunikációs eszköz nélkül? Mi volt mindez, ha nem a közösségi összetartozás vagy a társadalmi kohézió egy rendkívül újszerű megnyilvánulása? Hiszen olyan helyzetben, mikor, egy külső erő hatására pillanatok alatt atomizálódott közegben, jó esetben családja szűk körében találták magukat az állampolgárok, mégis maradt egy csatorna, melyen át kapcsolatba léphettek egymással, támogathatták egymást. Gondoljunk bele, mindez mennyit jelentett volna azok számára, akiknek New Orleans sötét, vízzel borított utcáin kellett megküzdjenek a magánnyal. Ez a reakció pedig mérföldkő lehet, bizonyára önmagában kutatások tucatjait fogja elindítani, számunkra pedig sok tanulsággal szolgálhat. Alig több mint két éve Magyarország is átélhette egy szörnyű katasztrófa anyagi és pszichológiai következményeit, mégis, a vörösiszap-áradás óta csupán arról szólnak a híradások, beszélgetések, olykor elemzések, ki a felelős, hányan és hány évre kerülnek börtönbe, ki mennyi kártérítést kap, és még sorolhatnám. De szó sem esik arról, ebből miképpen tanulhatnánk, hogyan előzhetjük meg a jövőben a hasonló katasztrófákat, milyen – nem szigorúan vett katasztrófavédelmi – lépéseket kell tennünk afelé, hogy egy ennél is nagyobb - akár természeti - katasztrófára felkészült legyen a társadalom, a kormányzati szervekről, vagy a médiáról nem is beszélve. Vajon a vörösiszap-katasztrófa társadalmi, gazdasági és politikai hatásairól mikor fog a Katrina hurrikánéhoz hasonló tanulmány születni? A Nekünk Mohács kell-szellemiségben a csapásokat beletörődéssel fogadjuk, a soron következőket szinte „elvárjuk”. Érdemes lenne inkább megtanulnunk végre, hogy miképpen okuljunk tragédiáinkból és kudarcainkból ahelyett, hogy elássuk őket egy emlékezetünk, történelmünk egy minél eldugottabb szegletébe.

Az amerikai elnökválasztás tekintetében megkockáztatható az a kijelentés, hogy Sandy megnyerte Obamának az elnöki széket a következő ciklusra. Természetesen ez nem csupán egy szerencsés véletlen, Fortuna érdemtelen kegye, ugyanis Obama teljes mértékben teljesítette azt a feladatot az elmúlt napokban, melyet egy felelős, gondoskodó és biztonságot teremtő vezetőtől várnának az amerikaiak. Politikai értelemben véve főnyeremény volt számára a hurrikán, hiszen az elmúlt napokban 50 millió amerikai érezhette a saját bőrén, milyen egy hatalmas természeti csapás, mely minden percben emlékeztette őket arra, hogy az áradat levonulása után az utcákat elözönlő tűzoltókat, rendőröket, a Nemzeti Gárdát, és úgy általában véve az embereket segítő erőket kinek „köszönhetik”. Persze egy Katrina után tapasztalt akadozó gépezet képe akár a vereséget is jelenthette volna. Romney láthatóan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, mely számára a lehető legrosszabbkor jött, és menedzserszemlélete ezekben a „nehéz időkben” minden, csak nem vonzó attitűd. Bizonyára annak sem lesz jó visszhangja, hogy az egyik republikánus kongresszusi képviselőjelölt kampányfőnökéről kiderítették, egy internetes troll álneve mögé bújva megkísérelt kisebb pánikot kelteni, melynek vélhetően nemcsak politikai következményei lesznek.

Sandy valóban egyedülálló hurrikán volt. A lehető legjobbkor, egy elnökválasztás előtt tudatosította a kampányban megosztott és kissé talán megfáradt amerikaiakban, hogy mennyire fontos az országukat immáron évszázada csúcson tartó összetartozás-érzés, mely bármikor egy platformra húzza az addig acsarkodókat is, megmutatva és használva a társadalmi kohézióban rejlő elképesztő kötést, melyet mi magyarok csak irigykedve figyelhetünk a messzi távolból.  Mert lehet, hogy nekünk nem Mohács kell…

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Azok a századfordulón és a 20. század elején kialakuló irányzatok, amelyek fő célként a gyermekközpontú iskola létrehozását tűzték zászlajukra, csak rövid ideig virágozhattak Magyarországon. Az 1920-as években a konzervatív oktatáspolitika is felkarolta az akkor újszerűnek számító reformpedagógiai kísérleteket. De vajon hányan tudják, hogy az első magyarországi Waldorf-iskola alapítására a Horthy-korszak neves kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó gróf adott engedélyt? Úgy tűnik, hogy azok a politikusok, akiknek a körében leginkább szokás fennhangon Klebelsbergre hivatkozni, egyáltalán nem tudják ezt. De ne siessünk ennyire előre!

Végtére ez nem a magukat konzervatívnak valló oktatáspolitikusok hibája! 1949 után a berendezkedő államszocialista rendszer mindent megtett annak érdekében, hogy a feledés homálya boruljon a reformpedagógia magyarországi múltjára, hiszen a pártállam ideológia-vezérelt oktatásirányítása nem tűrte meg a tőle függetlenül létező, autonóm szerveződéseket és irányzatokat. Miközben a hetvenes évek végén a különböző elméleti háttérre (pl. rousseau-i embereszmény, pragmatista filozófia, humanisztikus pszichológia) támaszkodó alternatív iskolák virágkorukat élték Nyugat-Európában, Magyarországon az állam féltékenyen őrizte a tudásátadás monopóliumát. Az 1985: I. tc. révén résnyire kinyílt az ajtó az alternatív pedagógiai irányzatok előtt. A törvény lehetőséget adott az iskolák számára a helyi sajátosságoknak megfelelő alternatív tantervek kidolgozására.

A rendszerváltás idején az ajtó teljesen kinyílt, és a szabadság friss légáramlata sok mással együtt besodorta a reformpedagógiát is. A magyar pedagógustársadalmat és a közvéleményt azonban ambivalencia jellemezte az újszerű nevelési-oktatási irányzatokkal kapcsolatban. A 1989 előtti rendszertől távol állt a gyermekközpontú, kísérletező iskola ideája. Az olyan nagy múltú reformpedagógiai irányzatokat, mint a Waldorf-, a Montessori- vagy a Freinet-pedagógia, még mindig némi misztikus köd lengi körül. Így terjedhetnek el széles körben azok az előítéletek, amelyeket 2008-ban maga Hoffmann Rózsa – akkor még a KDNP oktatási szakértőjeként – így összegzett: „A reformpedagógiákra - sok pozitív szakmai hozadékuk mellett - éppen az jellemző, hogy a 'hagyjuk szabadon a gyereket' félreértelmezett jelszava miatt kevéssé követelik meg a rendszeres, óráról órára történő tanulást. Mi több, szószólóik gyakorta kártékonynak - urambocsá! - gyerekellenesnek nevezik és kiátkozzák a hagyományos módszereket.”

Tény, hogy ezek a reformiskolák nehezen illeszthetőek be egy olyan központosított oktatásirányítási rendszerbe, mint amilyen a köznevelési törvény tervezetéből kiviláglik. A bukás és az érdemjegyek visszaállítása, az iskolának alapvetően hatalmi intézményként való kezelése, a versenyelv logikájának és a minőségellenőrzésnek az érvényesülése alapvetően ütközik a reformpedagógiai filozófiákkal, amelyek nem a versengést, hanem az autonóm személyiség kialakítását tekintik az oktatás lényegének. A Waldorf-iskolában például ismeretlen a „jegyfetisizmus”, hiszen nincsenek érdemjegyek sem (amelyek keveset mondanak a gyermek valós tudásáról), ezekben az intézményekben szövegesen, de akár versben is történhet az értékelés.

Nyilván hibás volt az a korábbi oktatáspolitika is, amelyik mitizálta az írásos értékelést, és azt erőltette az intézményrendszerre. Ami jól működik egy kis létszámú osztályokkal működő iskolatípusban, nem feltétlenül valósítható meg 30-40 fős osztályokat működtető intézményekben. A döntéshozók a szezont keverték a fazonnal, a tanárok pedig csak munkaterheik növeléseként reagálták le a minisztérium szándékát. Így vált az írásos értékelés a „Magyar Bálint-féle liberális oktatáspolitika” szimbólumává, és megszületett az egyszerű képlet, miszerint a reformpedagógiai irányzatok és a liberális oktatáspolitika együtt felelősek a mai iskolarendszer minden bajáért. Ne is legyen kétségünk, hogy sokaknak tetszik ez az összefüggés az oktatás kérdésében hagyománytisztelő magyar társadalomban. Úgy vagyunk ezzel is, mint az integrált oktatással: a társadalom nagyja még meg sem ismerte igazán, csak a karikatúráját, és máris temette, korántsem könnyáztatta arccal.

A köznevelési törvény tervezete tehát azokat az értékeket erősíti meg, amelyek szemben állnak a reformpedagógia filozófiájával. Az alternatív iskolákban a szülő, a tanuló és a pedagógus egyenrangú, ezzel szemben a kormány köznevelési koncepciójából az olvasható ki, hogy az iskolában a pedagógus az egyedüli úr. Az új Nemzeti alaptanterv tudástartalmának a bővítése kihívás elé állítja az alternatív iskolákat, amelyek eddig tananyagukban és módszereikben is széles autonómiát élveztek (erre a helyi tantervek adtak lehetőséget). Mostantól az új NAT révén az állam erőteljesen beavatkozik a tananyag tervezésébe, ami azt jelentheti, hogy az alternatív iskolákra ugyanaz a minőségellenőrzési rendszer vonatkozik, mint a hagyományos iskolákra. Ez pedig könnyen a hagyományos módszerek revíziójához vezethet, vagyis éppen az iskolák alternatív jellege kerülhet veszélybe.

Bár a köznevelési törvény tervezete nem utal arra, hogy a kormány a reformpedagógiai módszereket mind kihajítaná az ablakon (pl. a szöveges értékelést azok az iskolák továbbra is alkalmazhatják, amelyek ezt eddig is sikeresen alkalmazták), de a tervezeten érezhető, hogy az csakis a „hagyományos” iskolarendszernek kedvez. Pedig nem ártana, ha a magyar oktatásirányítás valóban kísérletet tenne a reformpedagógiák eredményeinek ésszerű adaptálására.