Méltányosság-blog

Háromnapos szociológus összejövetelt tartottak Miskolcon szegénységről, peremhelyzetről, katasztrófákról. Dominált a társadalmi probléma a környezetivel szemben, én most mégis a konferencia kapcsán a Challenger-katasztrófáról írok, amely nem társadalmi, nem környezeti, és szinte biztos, hogy a sok szekció közül sehol sem került említésre. A hangulat mégis olyan, mint egy olyan rakétakilövésnél, ami előtt az embernek rossz sejtelme van.

Gyűrtük a magunk előadásait rengeteg szekcióban, ahogy kell. Ezek már teljesen profi szinten begyakoroltan mennek a rendszerváltás óta. Voltaképp egy-egy tudományterület pillanatnyi teljesítőképessége le is mérhető azon, hogy tud-e rendszeresen sokakat megmozgató konferenciát szervezni. Most a szociológia tudott, de ez nem volt mindig így, volt amikor a 90-es évek közepén az antropológia futott fel, aztán a politológia bontakoztatta ki a szárnyait, most megint mintha erős volna a szociológia. Ráadásul valamiféle összezárásra is készülnek a társadalomtudományok, mert érzik, hogy e nélkül bajba kerülnének.

Beszéltem magam is az atomerőmű építések statisztikáiról, a katasztrófák emberi tényezőjéről stb., de valójában engem sem ez érdekelt igazán. Már százszor lerágtuk, hogy a fosszilis energiák meg az atom átmeneti helyzetben van, az is evidens talán a szakma számára, hogy az atomerőművek építésében mi a fogoly dilemma, s talán azt is sokan tudják, hogy Fukushima után a németeket leszámítva a világon egyáltalán nem csökkent a reaktorépítés. Ha másról nem, Paks bővítésének szándékáról egész biztosan mindenki hallott. De miközben ezekről beszéltem – s mások helyében ugyan nem nyilatkoznék, de elképzelhetőnek tartom, hogy más előadót is hasonló balsejtelmek gyötörtek –, valójában az érdekelt, hogy mi is lesz a humántudományokkal.

A konferencia háttérében ugyanis ott lebegett az egész humántudományokat sújtó magyar és nem magyar pozíciókeresés. Hasonlóképp, ahogy a világgazdasági válság lehetősége is a maga bizonytalanságaival kísértetként ott lebeg mindenütt. Nem tudni miért, de mostohagyerekké vált a világban az összes humántudomány. Nem hisznek bennük, vagy pontosabban nem divat bennük hinni. Ma azt kell mondani, hogy egy számítógépes szakember jelent valamit, mert ő ki is próbálja a gondolata működését, egy mérnök jelent valamit, mert ő fel is építi amit kigondolt, egy kémikus vagy biológus ér valamit, mert ő kézzelfoghatóvá is teszi az eredményét, de egy bölcsész nem ér semmit, mert tudása sem használható semmire. És ebbe a pillanatban a kilőtt rakéta a felszállás legelején, még a szabad szemmel is jól kivehető égbolton felrobban. A robbanást jól mutatja az MTA által odaítélt díjak (melyek között nincs humán), a felsőoktatás finanszírozásában a bölcsészkarok, közgazdászok, jogászok, társadalomtudományok visszafogása, sorvasztása. Néhánnyal szembe pedig (kommunikációs szak) mintha már a bűnbakkereső üldözés indulna.

Hadd írjak akkor pár gondolatot itt a Challenger katasztrófáról. Talán kevesen tudják, de a katasztrófa kiváltó oka nem kifejezetten és kizárólag mérnöki volt. A vizsgálatok azt derítették ki, hogy a mérnökök elhalasztani akarták az indítást, s a politikusok erőltették, mert attól féltek, ha még csúszik a projekt, elakad a NASA finanszírozása. Kellett a siker, hogy az űrprogramra szánt pénzek ne csökkenjenek, mert egyre több képviselő vélte úgy, mindez pénzkidobás. De kommunikációs problémák vezettek a TMI balesethez, és aztán az utcákon történt menekülés közbeni karambolokhoz. A mérnökök ekkor értették meg, hogy a meghibásodásokat kijelző lámpákat fontossági sorrendbe kell kapcsolni. Szociálpszichológiai magyarázatok születtek a rossz döntések okainak megértéséhez, mely akár a TMI-nál, akár Csernobilnál bekövetkezett.

Miközben a modern társadalom egyre nagyobb tudással rendelkezik a katasztrófák megelőzésének és kezelésének hogyanjáról, legyen ez etnikai konfliktus vagy mérnöki probléma, ez a tudás egyre inkább feleslegessé válik. Talán csak átmenetileg. Sosem könnyű megtalálni az egyensúlyt a mérnöki gondolkodás és a humán gondolkodás közt, nemrég a mérnöki volt elnyomva, most a humán. Ez a probléma is igényelne egy alapvető intelligenciát.

Bár teljesíthetném a címben foglaltat, de jelen esetben csak arra vonatkozik, hogy többet nem írok a fukushimai nukleáris szerencsétlenségről addig, amíg megoldódik a baleseti helyzet, és láthatóak lesznek a hosszú távú következmények is.

Az elmúlt több mint három hétben ugyan sikerült elkerülni  egy masszívabb katasztrófát (lásd előző írásomat a témában), de a mentési munkálatok az erőműnél rendre kudarcba fulladnak, ha a cél a nukleáris kibocsátás végeleges megszüntetése (ugyan mi más lehetne?). Ugyanis a szakértők mintha egy 22-es csapdájában lennének: szinte minden – az említett cél felé vivő – lépésüket egy-egy, az előző lépésből származó probléma váltja fel. Most éppen a reaktorok maradványainak hűtésére felhasznált irdatlan mennyiségű vízzel akadt gond, mert az nagy mértékben radioaktívvá vált, és emellett egyszerűen már „nem fér el” a műveleti területen.  Utat is talált magának az erősen felaktiválódott víz, mégpedig az óceán felé, folyamatosan szennyezve a környező élővilágot (ma – április 4-én – éppen 11500 tonna erősen radioaktív vizet szeretnének a hatóságok az óceánba ereszteni). Mindezt egy mindössze 20 centiméteres repedésen át, mellyel a japán szakemberek nem tudtak semmit sem kezdeni az elmúlt napokban. Azért ironikus, hogy az egyik high tech nagyhatalmat egy 20 centis repedéssel tétlenségre kárhoztat Egyben mégsem az: ugyanis a rendkívül magas radioaktivitás miatt szinte lehetetlen megközelíteni a repedést, így – pestiesen – nem lehet odatolatni egy betonkeverővel, és betömni a rést, lényegesen szofisztikáltabb megoldásokkal próbálkoznak, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel megint a felszínre kerül a nukleáris technológia leggyengébb pontja, a kényessége. Egy széntüzelésű hőerőműnél a víz/gőz rendszeren keletkező 20 centis repedés problematikáját cirka fél óra alatt megoldaná egy szakmunkás, nem mintha a fukushimai erőműét fizikailag nem lehetne ugyanennyire gyorsan befoltozni. Csak éppen az említett okok miatt megközelíthetetlen, így a jelenlegi helyzet az átlagembernek is kézzelfoghatóvá teszi a nukleáris technológia kényességét és veszélyességét: egy ennyire bagatell probléma kiterjedt környezeti szennyezést okozhat, miközben a szakemberek nagyjából tehetetlenül szemlélik azt. Még a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője is megvilágosodott, még ha kicsit megkésve is.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a paksi atomerőműnél keletkezne egy hasonló repedés, és kiszabadulna a primerköri víz (vagy a szekunder köri, ami valamiért felaktiválódott), egyenesen a Dunába. Milyen környezeti, gazdasági és társadalmi károkat okozna nálunk, és a Fekete-tengerig több országban? Bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen szintű esemény valószínűsége a zéróhoz konvergál, de mégsem nulla, ahogyan Fukushima esetében sem volt az, és be is következett. Természetesen fals logika lenne ebből arra következtetni, hogy ezért Pakson is törvényszerűen be fog következni, de arra mégis jó, hogy szemléltesse, mennyire kényes és nagy odafigyelést igénylő technológia a nukleáris áramtermelés.

Egy másik érdekesség, hogy a jelenlegi helyzet hasonlítható a tavalyi Mexikói-öbölben bekövetkezett Deepwater Horizon fúrótorony katasztrófájához is. Bár elsőre sok a párhuzam, ha jobban megnézzük, sajnos a jelenlegi helyzet legalább egy ok miatt rosszabb: nem tudjuk, hol és mikor fog végződni. Míg a Macondo-1-es kútnál történt robbanás majd olajömlés esetében tudni lehetett, hogy legkésőbb akkor megszüntethető a szennyezés kibocsátása, mikor leérnek a mentesítő fúrások. Az addigi próbálkozások (kútfej lezárása, stb.) mind csak hasonló vészhelyzeti intézkedések voltak, mint jelen helyzetben a víz bepumpálása a reaktorépületbe, vagy az áramellátás helyreállítása. Viszont a fukushimai erőműnél jelenleg semmilyen „mentesítő fúrást” nem láthatunk, nincsen meg a remények ez a nem is oly apró morzsája sem. Most csak abban bízhatunk, hogy nem rosszabbodik tovább a helyzet, és már a japán hatóságok sem túlzottan optimisták, ugyanis szerintük is több hónapig (!) folytatódhat még a radioaktív kibocsátás a reaktorokból.

Tehát rövid távú terveket látni, de közép- és hosszú távúakat sehol. Ugyanis jelen helyzetben egyelőre tervezhetetlen a folyamat iránya és időintervalluma. Valószínűleg egy ideiglenes szarkofág lesz a megoldás (az erőművet már hivatalosan is „leírták”), majd a radioaktív törmelék hosszú éveken át való kipakolása (vö. Three Miles Island és az utómunkálatai), amennyiben nem rosszabbodik a helyzet. Amennyiben mégis, abban az esetben egy csernobilihez hasonló (csak éppen többször nagyobb) végleges betonszarkofág lesz a megoldás.

A japán szakemberek jelenleg éppen egy fóliasátrat terveznek az erőmű fölé/köré vonni, hogy csökkentsék a következő hetekben-hónapokban a kibocsátás általi környezetterhelést (a nyilatkozatot a japán miniszterelnök kabinetfőnöke adta, mely azóta eltűnt a hírcsatornákról, lehetséges, hogy ezzel visszavonták azt..). Ez az elkeseredett intézkedés azt hiszem megfelelően indikálja a helyzet súlyosságát, és a tehetetlenség mértékét.

Az pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem túloztam sajnos, mikor a jelenlegi katasztrófát Japán Csernobiljaként aposztrofáltam:

• erősen sugárzó anyagok kerültek ki a környezetbe, a tengervíz közepesen szennyezetté vált a környéken, a 20 km-es evakuációs zóna pontos sugárszennyezettségének mérését csak mostanában kezdik meg (ugyanis a gyors felezési idejű jódizotópok miatt csak fals eredményeket lehetett volna kapni a gamma-spektrométeres vizsgálatokkal, ezzel elrejtve a hosszabb felezési idejű, maradandóbb izotópokat). Tehát könnyen kiderülhet, hogy a zóna lényegesen nagyobb kihullást kapott, mint eddig feltételeztük.
• a 20 km-es zóna még sokáig nem lesz visszaköltözhető (sőt, nem kizárt a zóna 30 km-re bővítése sem)
• az összes erőművet leírták
• vélhetően minimum ideiglenes szarkofágokat kell készíteni
• a szerencsétlenségnek legalább olyan mértékű társadalmi és pszichológiai hatása van már most Japánban, mint anno a varsói blokkban

Valószínűleg még oldalakon át folytathatnám az összehasonlítást. De nem én vagyok pesszimista, van aki szerint Fukushima nagyobb kárt okozott már eddig az atomiparnak, mint Csernobil…

Így a téma „végére érve” pedig szeretném, ha a következő, valóban záró bejegyzés minél előbb megszülethetne, ugyanis azt jelentené, hogy sikerült megnyugtató módon lezárni ezt a jelenleg „never ending story”-t…ehhez pedig jó szerencsét és kitartást kívánok a japán és nemzetközi szakembereknek és a likvidátoroknak is.

Múlt heti olajárról szóló blogbejegyzésem egy ideig nem lesz aktuális, miután pénteken az elmúlt  100 év negyedik legerősebb földrengése (és a nyomában a cunami) romba döntötte Japán északkeleti részét. Miután a szigetország a világ harmadik legerősebb gazdasága és olajfogyasztója is egyben, amíg Japánban vissza nem tér az élet a normális kerékvágásba, elegendő kőolaj igény fog kiesni, hogy megnyugtassa a világpiacot. Ám azóta adódott ennél sajnos – ha lehet – még nagyobb probléma: a Fukushima-1 atomerőmű-komplexumnál úgy tűnik, kicsúszik a kontroll a szakemberek kezéből.

Az erőmű-együttes négy reaktorból áll, melyből mindegyiknél történt robbanás, egynél (4-es reaktor) pedig tűz ütött ki, melyet több-kevesebb sikerrel azóta is oltanak; a legutóbbi hírek szerint a magas radioaktivitási szint miatt nem tudják megközelíteni a tűzoltók, így helikopterekről fogják hűteni. Alapvetően nem egy ilyen magnitúdójú földrengésre tervezték az erőműveket, ám az igazi gondot a földrengés után egy órával megérkező 10 méteres szökőár okozta, mely a redundáns biztonsági rendszert tette tönkre, nevezetesen a dízelgenerátorokat, melyek a földrengésben megsérült hűtőrendszer szerepét vették volna át. Tehát egy órán belül két olyan csapás érte a reaktorokat, melyeket józan számítás szerint nehéz lett volna prognosztizálni. Eleinte úgy tűnt, hogy a szakemberek kordában tartják az elszabadulni látszó folyamatokat, de ez mára megváltozott: itteni idő szerint kedd hajnalban a Fukushima-2 reaktorépülete felrobbant, és a japán hatóságok szerint megsérült a reaktortartály is, ellentétben az elmúlt napok előző két hidrogén robbanásával (Fukushima 1 és 3 reaktorok; ám a kettes blokkban is a hidrogén robbant be!). A műszaki részletektől megkímélem az olvasót, akit mégis érdekel, a Nukleráj blogon folyamatosan tájékozódhat, ahol szakemberek posztolják a megbízható információkat, elkerülendő a pánikot. Az már nyilvánvaló, hogy a tengervízzel való hűtés csődöt mondott (mely szakértők szerint elkeseredett választás, tehát valószínűleg az utolsó a sorban), ahogyan a tűz eloltása is nehézségekbe ütközik.

Ha pedig pánik: eszembe sem jutott volna a fenti címet adni a bejegyzésnek, ha a kettes számú reaktorban történt hajnali robbanás nem következett volna be, illetve egy másik robbanás során a négyes blokk falán nem keletkezett volna két 8nm-es lyuk, melyen át kiszabadulhatott a kigyulladt fűtőelemekből származó szennyezés. Ugyanis egy ilyen szintű párhuzamhoz stabil fundamentumok szükségesek, melyek sajnos – a jelek szerint – egyre inkább adottak. Az eddig  az INES skálán négyes fokozatú baleset hatos fokozatúvá válhat, ugyanis a reaktortartály az utolsó védelmi vonal, mely a jelek szerint megsérült a kettes blokk robbanásában. Ez a felminősítés még nem történt meg, de elnézve a növekvő sugárzási adatokat, vélhetően nem fog sokat váratni magára. Hogy érzékelhető legyen, mekkora katasztrófával is állunk szemben: a csernobili baleset a legmagasabb, hetes fokozatot kapta meg, így csupán egy fokozatra állunk a történelem legsúlyosabb nukleáris katasztrófájától (ha megtörténik a bejelentés). Mire is alapozom ezt a „várakozást”? Egyrészt a japán hatóságok  20 kilométeres körzetben evakuálják a lakosságot (japán idő szerint kedd reggel óta, ez nálunk hajnali 1-2), a 20 és 30 kilométer között élőket pedig utasítják, hogy maradjanak zárt helyen, egyben előkészítik ennek a körzetnek az evakuálását is. Erre okot is adnak az adatok: japán idő szerint kedden reggel 8:31-kor 8217 mikroSv/óra dózisteljesítményt mértek az erőmű bejáratánál, ami 80000-szer (!) nagyobb, mint a normális háttérsugárzás (100-200 nanoSv/óra ). Yukio Edano tartományi biztos szerint a Fukuyama-1 komplexum környékén (pontos távolság nem hangzott el) mért 400 mikroSv/óra dózisteljesítmény egészségre káros lehet: valóban, ugyanis ez a négyszázszorosa a határértéknek. Ibaraki prefektúrában (Tokiótól 100km-re északra) a százszorosát mérték az átlagos sugárzásnak, míg a fővárosban a nyolcszorosát.

Ilyen mértékű sugárdózisnak utoljára a csernobili katasztrófa után volt kitéve a lakosság Ukrajnában és Belorussziában (1986-ban Szovjetunió), ahogyan ilyen mértékű evakuációra is utoljára akkor került sor nukleáris baleset miatt, és legutolsó alkalommal a csernobili 4-es blokkból került ki direkt szennyezés a környezetbe a  reaktortartályból. Valószínűleg már ezek a tények is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjünk aggódni, de sajnos vannak további kockázati faktorok, melyek akár a csernobili katasztrófa mértékét is meghaladó eseményt okozhatnak.

Viszont mielőtt ezeket átvesszük, rendkívül fontos leszögezni pár alapvető különbséget, melyek – még ha komolyabb katasztrófa is fog bekövetkezni – megkülönböztetik a kettőt: a jelenlegi veszélyhelyzet nem emberi mulasztás miatt történt, és az erőmű konstrukciója a világ legbiztonságosabbjai közé tartozik. Ezek egyike sem mondható el a csernobili RBMK reaktorokról és annak kezelőszemélyzetéről.

Lássuk pontokba szedve, melyek a kockázatnövelő faktorok:

• jelenleg a 2-es reaktoron kívül további három reaktorban következhet be hasonló esemény; a Fukushima-2 komplexum 5-6-7-8-as reaktorai a legutolsó információk szerint stabilak, ám az 5-ös és a 6-os reaktornál emelkedik a hőmérséklet, tehát itt sem tűnik kielégítőnek a hűtés
• az elmúlt négy nap erőfeszítései, hogy megakadályozzanak egy worst-case-scenario-t, minimális eredménnyel jártak, nem sikerült elkerülni, hogy megsérüljön a kettes blokk reaktortartálya, és hogy a négyes blokkban keletkezett tűz égéstermékei a környezetbe kerüljenek; innentől fogva semmi sem garantálja, hogy a másik két (már sérült) blokkban nem történik meg ugyanez
• az erőműkomplexum teljes személyzetét evakuálták 50 fő kivételével (a 750-ből), ami azt jelenti, hogy vélhetően a kármegelőzés stádiumából a kárcsökkentésébe lépünk: ugyanis ekkora személyzet messze nem elegendő, hogy a négy reaktorban kontrollálhassák a folyamatokat; vélhetően ez azt is jelenti, hogy a kettes (és négyes) blokkokat részben „magukra” is hagyták
• mind a négy reaktorblokkban feltételezhetően részleges leolvadás történt (részletesebben: Nukleráj), mely vélhetően a sérült kettes blokkban felgyorsulhat: innentől kezdve csak idő kérdése, mikorra éri el a leolvadás azt a kritikus szintet, ahonnan már a reaktortartály sem állja útját, és kvázi „átrágja” magát a reaktorfalon az összeolvadt üzemanyag (ahogyan az történt Csernobilban)
• amennyiben ez megtörténik, hetes fokozatú, azaz legmagasabb nukleáris veszélyhelyzetről beszélhetünk
• az érintett terület népsűrűsége a többszöröse annak, ami a csernobili kibocsátást elszenvedte, lényegesen több ember lesz kitéve egy közvetlen nagyobb dózisnak, amennyiben az üzemanyag részlegesen vagy teljesen kiszabadul a reaktortartályból
• a földrengés miatt sérült infrastruktúra jelentősen megnehezíti az evakuálást, összességében a katasztrófa elhárítására tett kísérleteket (ahogyan a jelenlegi nukleáris veszélyhelyzet is részben emiatt van)

Következzenek azok a faktorok, melyek ellene szólnak, hogy egy Csernobilihez hasonló, vagy nagyobb mértékű katasztrófa megvalósuljon:

• a Fukushima-1 komplexumban lévő reaktorok üzemanyag mennyisége lényegesen kisebb, mint a csernobili RBMK négyes blokkjában volt (viszont együttesen több!); a csernobili reaktorhoz képest jelenleg lényegesen kisebb a sérülés és a szennyezés mértéke, így ez a legfontosabb: amennyiben képesek lokalizálni a kettes blokk tartályán keletkezett sérülést,illetve a négyes blokkban lévő tüzet, az egész folyamat kontrollálhatóvá válik
• az evakuálás időben megkezdődött, a tájékoztatás rendszeres, ám kedd reggel óta kvázi hírzárlat van, ami vélhetően a pánik megelőzésére szolgál, de semmiképpen sem szolgálja  a transzparenciát, melyet egyre többen kifogásolnak
• az időtényező rendkívül fontos: a japán szakemberek percre-készek, szemben a szovjet kollégáikkal, akiknek az első napokban képük sem volt a katasztrófa mértékéről
• a kármentés szakaszában vélhetően jóval hatékonyabbak lesznek a japán hatóságok, ráadásul korlátlan számban áll rendelkezésre külföldi segítség.

A hosszú távú következményeket csak becsülni lehet, illetve még az is nehézségekbe ütközik, ugyanis a katasztrófa iránya és mértéke jelenleg a tenyérjóslás megbízhatóságának kategóriájába esik. Ami bizonyos, hogy a két erőműkomplexum nem fog termelni az elkövetkező években (hozzáteszem, eleve leállításra volt ítélve egy része, másik része további 10 év üzemidő hosszabbítást kapott), mely megközelítőleg 5GW kiesést jelent (ez majdnem Magyarország éves villamos áram-fogyasztása). Az is nyilvánvaló, hogy a kieső kapacitást idővel pótolni kell, amire vagy földgázt (LNG), vagy kőolajat fognak felhasználni a 98%-ban energiaimportra szoruló országban.

A legszomorúbb pedig az, hogy az atomipar reneszánsza (ha volt ilyen), ezzel lezárult. Azért szomorú, mert a Fukushimai létesítmény a világ egyik legbiztonságosabb és legjobb konstrukciójú reaktorait használta (szemben az életveszélyes tervezésű Csernobilivel), és jelen esetben a legkisebb hibatényező az ember volt, a legnagyobb pedig az anyatermészet. Ám a borítékolhatóan felmerülő aggodalmak jogosak lesznek: mi a jövője a több tucat kínai, japán és amerikai atomerőműnek, melyek hasonlóan földrengésveszélyes területen fekszenek?

Amikor Gyurcsány Ferenc évértékelőjén kijelentette, hogy nem csupán a kormány, hanem a 2011-ben megszülető alkotmányos berendezkedés ellenzéke kíván lenni, talán nem is tudta, milyen régi múltra visszavezethető magyar politikai hagyomány fonalát veszi újra fel. A kialakuló helyzetért természetesen nem kizárólag az ex-miniszterelnök a felelős. A kormány részéről a  politikai konszenzuskeresés már akkor komolyan megkérdőjeleződött, amikor a törvényhozás figyelmen kívül hagyta a új alaptörvény előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozatot, amely kimondja, hogy négyötödös parlamenti jóváhagyás kell az új alaptörvény előkészítésének szabályozásához. Az alkotmányelőkészítő bizottság nem paritásos alapon jött létre, hanem a parlamenti erőviszonyokat tükrözve, ráadásul a Jobbik és az MSZP később jelezte, hogy nem kíván részt venni annak munkájában, példájukat hamarosan követte az LMP is.  A szocialisták 2010 őszén bejelentették, hogy saját alkotmánykoncepció kidolgozásába kezdenek, amely 2011 februárjára el is készült és elolvasható a párt honlapján. Az bizottságból és a parlamenti egyeztetésekről szintén kivonuló Jobbik az „ezeréves alkotmányozáshoz” való visszatérés szükségszerűsége nevében utasította el a kormánypárti koncepciókat. A politikai összefogás esélye tehát néhány hónappal az új alaptörvény kihirdetése előtt tehát gyakorlatilag a nullára csökkent, így a közös értékekben kialakított bármilyen konszenzus lehetősége is elveszni látszik.

A politikai elitek kiegyezésének hiánya, amelyben az ellenzék nemcsak a kormány, hanem a fennálló rendszer ellenzéke is az 1867-1914 közötti magyar közélettel mutathat a jövőben kísérteties hasonlóságot. A pártok ekkor nem valamiféle ideológiai konstrukciók mentén váltak szét, hanem lényegében az összes politikai vita az úgynevezett közjogi kérdés körül zajlott. A megosztó elem az Ausztriával, illetve az uralkodóval kötött 1867-es Kiegyezés elfogadása, vagy tagadása volt. Az utóbbi nézetet valló ellenzék a közel húsz évvel azelőtt – 1848 áprilisában létrejött – politikai berendezkedést tekintette önmagára érvényesnek. Abban az időben is nagyon hasonló volt a pártszerkezet, egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, míg a rendkívül sokszínű, fel- és eltűnő pártocskákkal tarkított ellenzék a teljes alkotmányos szerkezetet tagadta ugyan, mindennek ellenére természetesen benn ült a parlamentben. Szimbolikus témák uralma, obstrukciók és egyre elkeseredettebbé váló parlamenti viták éppúgy jellemzik ezt a korszakot, mint a gazdasági fellendülés és a modern polgári társadalom megszületése. A nemzetiségek és kialakuló munkásság jogfosztottsága olyan társadalmi feszültségeket generáltak, amelyet a közjogi vitákba nyakig merülő politikai elit már nem volt képes kezelni, így végsősoron ez is hozzájárult az ország bukásához.

Mintha a szemünk előtt születne újjá a 67-esek és 48-asok (illetve 49-esek) ellentéte, ha minden így marad áprilistól a 11-esek és a 89-esek végeláthatatlan csatáit követhetjük majd minden bizonnyal figyelemmel. Holott a társadalom irányából érkező kihívások nem kisebbek – sőt – mint a dualizmus idején, pénzügyi válság, elszegényedés, roma-integráció, széthulló egészségügy, oktatás. Kérdés, hogy a politikai rendszer elfogadása/tagadása mentén szerveződő politikai elit hogyan lesz képes ennek megfelelni. Mintha az egész magyar politikatörténet egy determinált körfolyamat lenne, amely mindig és mindig ugyanoda tér vissza, amelynek megtörésére jelenleg sincs túl nagy esély.

Az elmúlt hetek politikai és szakmai vitáktól voltak hangosak, melyek Lázár János KÁT-ot módosító indítványa körül robbantak ki. Már az szemet szúr, hogy egy mélyen szakpolitikai kérdésben miért a kormánypárt frakcióvezetője nyújt be előterjesztést, és kerül vitába az energetikai államtitkárral. Sokan magasabb politikai akaratot sejtenek mögötte (értsd Orbán Viktort), ami nem elképzelhetetlen, ugyanis a KÁT által érintett szektor felelős a távfűtés biztosításáért, és egyben lobbi-ereje sem csekély.

Abban Lázárnak tökéletesen igaza van, hogy a KÁT rendszert meg kell reformálni, ugyanis fenntarthatatlan, piackorlátozó, egybemossa a fosszilisen termelő erőműveket a megújuló energiákkal termelő szektorral, és még lehetne sorolni a hátrányait. Abban viszont már téved a frakcióvezető, hogy ezt a reformot végre lehet hajtani pár hónap szakmai munkájával, annál egy nagyságrenddel bonyolultabb a kérdés.

Először is felmerül a végletesen eladósodott önkormányzatok problémaköre (melyek túlnyomó része fideszes): az egyes fűtőművek és távhőszolgáltatók (illetve közvetetten a tüzelőanyagot szállító cégek) felé fennálló tartozáshalmaznak több mint a fele önkormányzati. A keresztfinanszírozás rendszere, mely gyakorlatilag a rossz gazdálkodásból származó helyi deficitet a központi kalapból finanszírozza, jelenleg lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok siralmas pénzügyi állapota ne abban kumulálódjon, hogy például januárban tartozás miatt lekapcsolják egy megyeszékhely távfűtését.

A másik fő probléma, hogy az eddig mesterségesen alacsonyan tartott távhőárak valóban robbanásszerűen emelkednének, ha elvennék a szolgáltatóktól az eddigi állami támogatást. Így az sem megoldás, hogy egyik napról a másikra csökkentjük nagymértékben a támogatást, vagy ha mégis, akkor az eddigi közvetett szociális juttatás helyébe be kell léptetni egy közvetlen ártámogatási rendszert, amit aztán például egy ciklus alatt le lehet építeni. Így nem sodor több százezer embert nehéz helyzetbe a fűtésszámla növekedése.

Így Bencsik javaslata tűnik a legjárhatóbb útnak, mely több évre nyújtaná Lázár rapid megoldási tervezetét. A megújulók különválasztása a széntüzelésű és a kapcsoltan termelő erőművektől pedig esszenciális fontosságú, ugyanis míg az utóbbi egy bújtatott szociális támogatás, a megújuló energiák jelenthetik az élhető bolygó ígéretét a jövő generációi számára, mely talán még fontosabb befektetés, mint a nyugdíjkassza. Ám a Fidesz már azzal is sokat tudna segíteni a távhőtermelőkön (és ezzel a választópolgárokon), ha el tudná érni az orosz gáz szállítási szerződésének módosítását, így nem kellene a régióban legdrágábban import földgázt vásárolnunk, hanem hozzáigazíthatnánk a világpiaci árhoz, így csökkennének a beszerzési oldal költségei. Kétlem, hogy az E.ON újabb sarcolása lenne az erre adott legüdvözítőbb válasz.