Méltányosság-blog

A Méltányosság Politikaelemző Központ és a Neticle Technologies egy, a hazai piacon teljesen egyedülálló kutatást indít útjára, amely innovatív módszerekkel eddig ismeretlen szemszögből láttatja a hazai politikai folyamatokat. A Neticle Technologies saját fejlesztésű webes szöveganalízisére építve az MPK havi rendszerességgel publikál a fő politikai manőverek, taktikai lépések és a véleményalkotás összefüggéseire fókuszáló elemzéseket. Nem csupán az internetes szféra véleményreflexióira világítunk rá, hanem feltárjuk a háttérben meghúzódó ok-okozati kapcsolatokat is. Így amit kínálunk, az több mint hagyományos közvélemény-kutatás és egyben meghaladja a klasszikus politikai elemzés kereteit is.

Farkas Réka bejegyzése

Nemrégiben a Google váratlan bejelentést tett, miszerint idén március 1-vel kezdődően összekapcsolja a különböző szolgáltatásainak adatbázisait, személyre szabottá téve ezzel a keresőprogramja használatát. Ez azt jelenti, hogy az egyes felhasználó keresési eredményeit az egyéb Google szolgáltatások általa történő használata is befolyásolja, például, hogy miket néz a YouTube-on, kikkel levelezik a Gmail-en, sőt, amennyiben tagja a Google+ szociális hálónak, akkor az ottani tevékenysége, illetve kapcsolatrendszere is. A Google+ egyébként akkor is hatással van a keresési eredményekre, ha annak nem tagja az internetező, mivel a cég saját közösségi hálóját integrálta a portál új keresési algoritmusába, vagyis a találati sorrendet főleg az fogja megszabni.

Rengeteget írtunk már itt a blogon is az internet – azon belül is a webkettő – politikai hatásairól. Ezek a bejegyzések jórészt a pozitív hatásokra hívták fel a figyelmet: milyen szerepet tölthetnek be a közösségi portálok egy-egy választási kampányban, a közvélemény formálásában, hogyan kínálnak felületet a civilmozgalmak, tüntetések megszervezéséhez,  egyáltalán hogyan hat az online agora a közbeszédre. A pozitívumok mellett azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ennek a kommunikációs csatornának nemcsak haszna, hanem számos rendkívül káros hatása is van.

A problémák gyökere alighanem itt is a magyar közélet mély megosztottságából fakad. A korábban a jobb-baloldali tengely, újabban egyre inkább a közjogi kérdés mentén megosztott táborok között már rég elveszett, vagy tán nem is volt soha közös nevező. Az ellenfél helyett a szemben lévő táborban ellenségek vannak, akik zsigerileg gonoszak és a nemzet vesztére törnek, amelyet csak a mi oldalunk képvisel és képes megmenteni. Ez a küzdelem a rendszerváltás óta tulajdonképpen folyamatosan, bár változó intenzitással zajlik, igazán durvává azonban az őszödi beszéd utáni időszakban vált. Jelenleg – mint arra sokan felhívták a figyelmet – jó esély van arra, hogy ezek a pártpolitikai küzdelmek alkotmányos szintre emelkedjenek, tekintve, hogy egyik oldal nem fogadja el, éppen ezért nem érzi önmagára érvényesnek a másik által lefektetett alaptörvényt.

Ebbe a közegbe érkezett meg és terjedt el tömegesen az elmúlt évtized elejétől az internet. Blogokon, fórumokon, újabban a twitteren, Facebookon az ellentáborok lelkes hívei nagyon hamar megtalálták egymást. A szlengben nagyon gyorsan meg is honosodott a „trollkodás” kifejezés, amikor az egymással vitázó felek nem is törekszenek arra, hogy érvekkel igyekezzenek meggyőzni vitapartnereiket, hanem inkább válogatott trágárságokkal küldik el bármilyen hír kapcsán melegebb éghajlatra egymást. A közéleti kérdésekkel foglalkozó oldalaink jó része így aztán – moderálás hiányában – tele lett olyan színvonalú szöveggel, amelyek az internet megjelenése előtt maximum a rosszabb kocsmákban hangozhattak el.

Legújabban úgy tűnik, hogy politikusaink és közéleti szereplőink is beszállnak ebbe a „nemes” versengésbe. A minap Deutsch Tamás fideszes EP képviselő írta az ex-miniszterelnökről twitter bejegyzésében: „Vannak szemét alakok. Vannak aljas emberek. Vannak rosszindulatú őrültek. Vannak irtózatos gecik. Vannak gusztustalan rohadékok. És van Gyurcsány.” A másik oldal sem kíván lemaradni, a baloldali Dávid Péter a Facebookon Orbánt nevezte „ostoba, öntelt, demagóg, felcsúti bunkónak”. Figyelem, itt nem szélsőbaloldali mozgalmárok vitáznak neofasisztákkal, hanem elvileg mérsékelt jobb- és baloldaliak!

Hová vezet ez? Őszintén szólva nem tudom, de közbeszédünk romlása tény. Az internet adta szabadság valóban utat nyitott mindenki számára, hogy véleményét írásban is kifejtse és a legszélesebb közvélemény felé kinyilvánítsa. A megosztott közegben azonban nagyon hamar megjelentek és gombamód szaporodnak az érzelmileg túlfűtött, sértő megnyilvánulások. Sajnos úgy tűnik, már abban a fázisban vagyunk, amikor a fontosabb véleményformálók is kezdenek ebben a minősíthetetlen stílusban megnyilvánulni.  Ez nemcsak azért baj, mert ízléstelen és ciki, hanem azért is, mert tovább csökkenti az értelmes viták lehetőségét. A józan hangvételnek, a részletekbe menő elemzéseknek, hogy ne mondjam a másik oldal felé nyitott, méltányos magatartásnak itt nagyon nehéz lesz helyet kiharcolni. Azt hiszem, kollégáimmal mi mégis megpróbáljuk…

A közösségi oldalak megjelenése a politika világában az utóbbi egy-másfél évben idehaza is igen látványos jelenséggé vált. Csoport jött létre azért, hogy az augusztus 20-i tűzijáték költségeit az árvízkárosultaknak ajánlják fel, a miniszterelnök a Facebookon magyarázta el a magán-nyugdíjpénztárak államosításának értelmét, illetve az új médiatörvény elleni tüntetés is alapvetően ezen a portálon szerveződött.  Orbán Viktor az EP-ben kijelentette, hogy a Fidesz a választásokat a Facebookon nyerte meg,  ahol most  –  Deutsch  Tamás javaslatára – a kormány mellett is mozgalom alakult.

Fél évvel ezelőtt jómagam is az online agóra egyre növekvő erejéről és befolyásáról írtam: „Nem mehetünk el szó nélkül emellett, hiszen hosszútávon ez elképesztő távlatokat nyithat, nincs már szükség tüntetések megszervezésére, petíciókra, önkéntesek tömegére egy-egy civil kezdeményezéshez, elég csupán a közösségi portálokon elindítani a mozgalmakat, amennyiben azok népszerűek és képesek maguk mögé állítani az emberek tömegét, akkor pillanatok alatt politikai nyomásgyakorlás eszközei lehetnek.” Néhány hónapra rá ezután elolvastam Malcolm Gladwell amerikai publicista „Small change” című tanulmányát, amelyben a szerző rámutat a közösségi portálok politikai nyomásgyakorló szerepének korlátaira is. A szerző érzékletes példákkal mutatja be, hogy a civil szerveződés, az információáramlás nem a szociális hálók megjelenésével született meg. A hatvanas évek amerikai polgárjogi küzdelmei például néhány nap alatt diákok ezreit mozdították meg és értek el komoly eredményeket internet, sőt mobiltelefon nélkül. Másrészt – bár a közösségi portálok forradalmát éljük – forradalom, vagy tömegtüntetés megszervezésére ezek az eszközök nem igazán alkalmasak.

Miért? Gladwell szerint arról van szó, hogy a Twitter eszköz arra, hogy olyan emberek életét kövessük, akiket személyesen nem ismerünk, a Facebook pedig arra jó, hogy kapcsolatot tartsunk olyanokkal, akik a valóságban nem feltétlenül a barátaink. Márpedig tömegtüntetéseken való részvétel, egyáltalán a valós cselekvés egy-egy cél érdekében olyan erős elkötelezettséget igényel, amelyre a gyenge kötődéssel bíró, kockázatkerülő online kapcsolatok nem képesek. Másrészt ezeknek a mozgalmaknak a szerveződése az internet lényegéből adódóan hálózatos, nem hierarchikus, amely nagyban csökkenti a hatékonyságot.  A szerző számos példával igazolja, hogy sok mindenre alkalmas az online közösség, valós nyomásgyakorlással bíró társadalmi mozgalom felépítésére azonban nem.

Véleményem szerint – figyelve a legutóbbi hetek történéseit – Gladwellnek igaza van: a médiatörvény tüntetésen jóval kevesebben vettek részt, mint amennyi visszaigazolás a Facebookon érkezett, ráadásul a demonstrálók egy része minden bizonnyal a hagyományos médiából értesült az eseményről.  Össze lehet szedni többszázezer „Tetszik”-et a kormány politikája mellett és ellen is, rajongói oldalakat lehet életre hívni a pártok támogatására. Ennek jelentősége azonban aligha több, mint egy nem-reprezentatív közvélemény-kutatásé. A valódi politikai cselekvés, civil szerveződés ugyanis elkötelezettséget és sok időt igényel, aki követője valamelyik közösségi portálon egy-egy politikusnak még nem válik aktivistává. A Facebook tehát valóban új minőséget jelenthet a politikában, ami az információáramlást illeti, a politikus könnyebben és személyesebb hangnemben kommunikálhat „követőivel”, illetve a potenciális szavazók is kapcsolatba léphetnek ezen keresztül vele és egymással is.

Kormány elleni tüntetések, valós nyomásgyakorlásra képes civil csoportok, egyáltalán politikai mozgalmak megszervezése azonban minden bizonnyal egyelőre a „valóságban” marad. Semmiképpen nem szabad alábecsülnünk a szociális hálók jelentőségét, ugyanakkor a fentiek miatt érdemes tisztán látni azok korlátait is.

A címben szereplő metafora a Social Network – Közösségi Háló című film megtekintése után született meg bennem. A Facebook alapítóját, Mark Zuckerberget a mozi úgy állítja be, mint akit nem érdekel a pénz, csak a szakmai kihívás és a közjó. Nos, mikor megnéztem Orbán Viktor Facebook oldalára vasárnap feltett videó üzenetét, ugyanaz jutott eszembe, mint amit a közepesnek mondható film sugallt: minket (Fidesz) sem érdekel a pénz (magánnyugdíjpénztár vagyon), csak a szakmai kihívás (rendbe tenni ezt a szerintünk rosszul működő rendszert) és a közjó (mindenkinek több és biztosabb nyugdíja lesz így).

A magánnyugdíjak elvonása körüli polémiát itt most nem folytatnám, hiszen aki tájékozódik, unalomig ismerheti már a pro és kontra érveket, pártállása szerint feldolgozva. Ami itt most igazán érdekes, hogy Magyarország miniszterelnöke egy közösségi hálón keresztül (persze nem első esetben) szólt választóihoz, és egy olyan ügyben, amivel kapcsolatosan eddig a médiában és a parlamentben is csak homályos válaszok születtek. Ezzel a Fidesz újra (vö. őszödi-beszéd utáni időszak) az Országgyűlésen kívülre terelt egy kardinális kérdéskört, mintha arra a parlament falain belül nem születhetne megnyugtató válasz.  Az igyekezet is érthető, hiszen az Alkotmánybíróság jogkörének nyírbálását nem érzik a zsebükön az emberek, míg a nyugdíj kérdése szent tehén a szavazók számára. Mindemellett az üzenet felfogható a „Térjen mindenki vissza az állami nyugdíjrendszerbe” kampány  nyitóbeszédeként is, ugyanis az átlépők vagyona nélkül igen ingatag helyzetbe kerülhet a jövő évi büdzsé stabilitása, amit a Moody’s múlt heti (és a Finch várhatóan e héten következő) leminősítései kiválóan indikálnak.

Ugyanis a kormányfő legfontosabb üzenete – miszerint  az átlépők pénzére egyáltalán nem fáj az Orbán-kormány foga – 529  milliárd forintos lyukat ütne a 2011-es költségvetésen. Ekkora összeget költene a kormány jövőre az átlépők nyugdíjpénztári befizetéseiből költségvetési kiadásokra. Így felmerül a kérdés, vajon az Orbán-kormányt valóban a „zuckerbergi” puritanizmus vezérli, vagy csupán újabb retorikai fogásról van szó, és a kormánypárt valójában a nyugdíjmegtakarításokat készül felélni? Mindkettő nagy áldozattal jár, előbbi a jövő évi büdzsét deficitjét repítheti az egekbe, utóbbi pedig a Fidesz népszerűségét lökheti a mélybe. Ám a legrosszabb hír, hogy mindkét forgatókönyv egy zéró összegű játszmát vetít előre…