Méltányosság-blog

Csery Péter bejegyzése

A plágiumbotrányba keveredett köztársasági elnök távozása után egyetlen kérdés tartja lázban a magyar nyilvánosságot és egyben uralja a politikai diskurzust: ki legyen Schmitt Pál utódja? A válasz azért kiemelten fontos meglátásom szerint, mert lakmuszpapírként szolgálhat majd a kormányszövetség hatalomfelfogásának esetleges változására, vagy épp állandóságára vonatkozóan.

A második Orbán-kabinet a kezdetektől fogva a „jó kormányzás” erőpolitikai elemekkel ötvözött modelljének adaptálását tűzte ki célul, melyben szinte abszolút primátust élvez a hatékonyság. Az ország „újjászervezését”, a nagy ellátórendszerek reformjait is ennek szellemében, a konfliktusos politizálást a végsőkig feszítve kívánta végrehajtani. A hatékonyság-fokozás érdekében a politikai zsákmányelvet abszolutizálva a kormány igyekezett, a kétharmados felhatalmazás segítségével, a független intézmények élére is pártkötődésű személyeket juttatni. A köztársasági elnöki tisztség ennek kiváló példája volt.

Orbán Viktor Le Monde-ban megjelent interjújában viszont már az egyeztetésekkel dúsított konszolidáció időszakát vetítette elő, de hasonló utalást tett Lázár János is a Népszabadságban. A politikai kommunikáció felszíne alá merülve, azonban még nem körvonalazódnak a beharangozott konszolidációs stratégia elemei. Ennek ellenére elképzelhető, hogy a kormánypolitika a jövőben „felpuhul”, teret engedve a konszenzus-orientáltabb döntéshozatalnak.

Az új köztársasági elnök jelölésénél nehezebb jobb alkalmat, lehetőséget találni arra, hogy a Fidesz-KNDP gesztust gyakorolva megüzenje: új korszak kezdődik a kormányzásban. Amennyiben a kormánytöbbség olyan személyt jelölne a posztra, aki az ellenzéknek is elfogadható, akkor ezt, a kormányzati felfogás változásának első jeleként is értelmezhetnénk. Ráadásul egy ilyen gesztus komoly politikai tőkét is hozhatna a kormánynak, hiszen így „kihúznák” az ellenzéki támadások egyik méregfogát. Valódi kockázattal pedig aligha járna, ha egy kompromisszumos alapon kiválasztott, „önjáróbb” elnök kerülne hivatalba. Persze ez csak akkor igaz, ha a kormány tényleg végzett a vitatott, nagy ellenállást kiváltó reformokkal és immáron csak a változtatások finomhangolására készül. Olyan jelöltek, akik az ellenzék többségének deklaráltan elfogadhatóak és jobboldali kötődésük miatt a kormánypártoknak is megfelelők lehetnek, akadnak bőven. Példaként lehet említeni Sólyom László ex-elnököt, Pálinkás Józsefet az MTA elnökét, vagy Vizi E. Szilveszter Széchenyi-nagydíjas tudóst.

Egyelőre a kiszivárgott információk és lapértesülések alapján azt láthatjuk, hogy a kormánypártok nem ezt az utat választják, hanem épp ellenkezőleg, ismét pártpolitikust emelnének az elnöki székbe. Amennyiben az új köztársasági elnök valóban a Fidesz frakcióból fog kikerülni, akkor az alapvetően egy fontos következtetéssel szolgálhat számunkra: a kormányzati irányváltás jelenleg megrekedt a politikai szólamok szintjén, és valószínűleg a miniszterelnök további „ütközetekre” készül, amikben egyfajta politikai biztosításként számít a köztársasági elnök hathatós támogatására.

Karácsonyi ajándékra kaptam egy jegyet Mága Zoltán világhírű hegedűművész Újévi Koncertjére, amelyre immár negyedik alkalommal került sor. Magáról a rendezvényről nem akarok írni, az lenyűgöző volt. A házigazda és részben hintón bevonuló sztárvendégei – Galambos Lajostól Pataky Attiláig – kitettek magukért, így a közönségnek egy professzionális show-ban volt része.

Mága a protokolláris szabályoknak eleget téve üdvözölte a jelenlévő köztársasági elnököt. Üdvözlésébe – kissé túllelkendezve – beleszőtte a hatályba lépő alaptörvényt is, amelyik, úgymond, egyesíti a nemzet tagjait. Kínos volt a lanyha taps a 13 ezer fős tömegben. Nem tapasztaltam ott, a zsúfolásig telt Sportarénában azt az örömöt, elégedettséget és büszkeséget, amelyik egy új alkotmány hatályba lépését kíséri. Nem láttam a tisztelet megnyilvánulását az államfő iránt, aki mégiscsak az ország legfőbb közjogi méltósága. Úgy gondolom, ha a Sportaréna közönsége nem adja meg a szervezők által várt tiszteletet az új alkotmánynak, sem annak a közjogi méltóságnak, aki azt a kézjegyével hitelesíti, az lakmuszpapírként jelzi az országos hangulatot.

Persze, a gyenge taps máshogyan is magyarázható. A közönség nem közjogi méltóságok köszöntéséért vett jegyet, és ment el a rendezvényre, hanem a zenében és a látványban kívánt gyönyörködni. Ebben az esetben viszont fel kell tenni a kérdést: miért nem számítottak erre a bakira a szervezők? Tényleg azt gondolták, hogy ha egy népszerű művész szájából hangzik el az alaptörvény méltatása, az emeli az ünnepség fényét? Ha így gondolták, akkor kijózanító lehetett a hatás.

Vajon mit gondolhatott Schmitt Pál? Marie-Antoinette sem érezhette magát megalázóbb helyzetben, amikor egy párizsi színház közönsége észrevette a páholyban, és éles füttykoncertben részesítette. Elvégre ő az Isten kegyelméből uralkodó „legkeresztényibb király” neje volt, nem pedig egy köztársaság – ha nem is a nép által közvetlenül, hanem annak parlamenti képviselői által – választott feje. A választott vezetők (köztársasági elnökök, miniszterelnökök stb.) több kockázatot viselnek, mint a koronás fők. Utóbbiaknak minden (bal)lépését ellensúlyozza a tudat, hogy hatalmuk az isteni legitimitáson alapul, és ennek megfelelően elefántcsont-toronyból tekinthetnek le az alattvalók tömegére, és elengedhetik fülük mellett a mégoly metsző és fájó kritikát is.

A választott vezetők azonban – szerencsére, sokuknak viszont fájdalmára – nem támaszkodhatnak ilyen megingathatatlan tekintélyre. Az ő hatalmuknak a forrása nem az isteni kegyelem, hanem a népfelség.  Mivel ők az „istenadta” nép választott vezetői (akár közvetlenül, akár parlament útján történik is a megválasztásuk), számukra a közvélemény kritikája mindig fájdalmasabb, főleg, hogy állandóan tisztában kell lenniük azzal: pozíciójuk és hatalmuk nem halálukig, hanem meghatározott időre szól. Elvégre, ha a nép választja meg őket, akkor éppoly gyarlók, mint a nép tömege. Tehát igazságos, ha egy idő után hátrébb vonulnak.

És persze a mulandóság az alkotmányokra/alaptörvényekre is igaz. Ha ezeknek a megalkotói a néptől nyerik el a hatalmukat, akkor alkalomadtán az alkotmányokra is ráfér a változtatás, a módosítás. De nem olyan módon, ahogyan a jelenlegi alaptörvény született meg: egyik napról a másikra, előkészítés, egyeztetés nélkül. Félő, hogy a következő kormány az ellenzéki pártoktól kezdve a civil szervezetekig, mozgalmakig terjedő összefogásra támaszkodva ismét elölről kezdi az alkotmányozás munkáját. De bárhogyan is szükséges néha az alkotmányok módosítása, ha ez túlzott méreteket ölt, és ciklusonként kerül sor új alkotmány írására, az már a demokrácia paródiája. Éppen ebben lehet/lehetne/lehetett volna szerepe a köztársasági elnöknek: ha nem is Istentől, de legalább közvetve az „istenadta” néptől nyert hatalmára támaszkodva (amelyik, tegyük hozzá, nem kis hatalom!) megakadályozni, hogy az alkotmányozás nemes ügye pártok és kormányok játékszerévé váljon. Ez nem történt meg. Így a gyér taps nem csodálható.