Méltányosság-blog

Mostani bejegyzésemet egy családi beszélgetés inspirálta. Nemrégen szóba került 1956 témaköre, és a forradalomnak különböző aktuálpolitikai vetületei. Valaki megemlítette, hogy 1956-ban nemcsak tiszta akaratú emberek, egyetemisták, munkások voltak az utcán, hanem a köztörvényes bűnözök is. Én tiltakozni próbáltam a sommásnak érzett kijelentés ellen, mire az illető megjegyezte: „Te nem éltél akkor, én igen”.

Nem hagytam magamat leinteni az életkor adta tekintélyre hivatkozva. Kifejtettem, hogy nem vitatom, voltak egyéni esetek, de tiltakoznom kell az ellen, hogy ezeket tekintsük a forradalom legfontosabb elemének. Megemlítettem, hogy semmi csodálnivaló nincsen abban, ha egy tömegeket megmozgató eseménysorozatba – legyen az forradalom, felkelés vagy tüntetés – néhány büntetett előéletű, vagy gyanús alak is belekeveredik. De a forradalom soha nem ilyen emberekről szól, hanem – például a magyar forradalom esetében – Angyal Istvánról, Nagy Imréről meg Mindszenty Józsefről, Tóth Ilonáról és Mansfeld Péterről, a „pesti srácokról” meg a munkástanácsokról. Kifejtettem, hogy az, hogy valakit jogerősen – mármint az akkori jogrendszer (?) szerint – elítéltek, és börtönben ült, önmagában nem jelent semmit. Vigyázzunk, ne essünk abba a hibába, hogy túlértékeljük a diktatúrák bíróságainak jogérzékenységét: hiszen lehet köztörvényes minősítésekkel dobálózni egy koncepciós perben is! Csak részben sikerült meggyőznöm beszélgetőpartneremet, de ez a vita elgondolkoztatott arról, milyen a viszonya a mai magyar társadalomnak ’56-hoz.

Furcsa dolog, hogy 1956-ot tekintjük a III. Magyar Köztársaság megalapozásának, és ehhez képest a társadalom nem tud méltóképpen emlékezni a forradalom hőseire. Ha valakinek csak a köztörvényesek meg a lincselések jutnak eszébe ’56 kapcsán, akkor fel kell tenni a kérdést: politikusaink és történészeink nem rontottak-e el valamit az elmúlt húsz évben? A közéleti szereplők állandóan a forradalom szellemével próbálják legitimálni a törekvéseiket, és ezzel ártanak az ünnepnek. Aki ’56-ot „polgári forradalomnak” nevezi, az éppúgy téves úton jár, mint az, aki Mindszentyt „fundamentalistának” minősíti. Ráadásul ez a hangnem éppen a fiatalokkal utáltatja meg a nemzeti ünnepeket. Tanulságos, hogy az idei október 23-án már egyetlen politikamentes programot sem szerveztek Budapesten, csak tisztán politikai rendezvényekre került sor.

De nem foghatunk mindent a politikai szereplőkre. Hogy nem tudunk méltóképpen ünnepelni, abban szerepet játszik a megfelelő távlat hiánya is. Csak ötvenöt év telt el a forradalom óta. Franciaországban a Bastille bevétele után száz évvel is óriási viharokat kavart a forradalom megítélése. A francia társadalom nem jelentéktelen része oktrojált ünnepnek tekintette július 14-ét. A királypártiak ezen a napon bezárkóztak a házaikba, nem tűzték ki a trikolórt, és a spalettákat is behajtották, hogy ne szűrődjön be otthonukba a Marseillaise: számukra a forradalmat a nyaktiló jelképezte, meg azok a felcicomázott nők, akik 1792. augusztus 10-én „nagy bátran” megcsonkították a Tuileriák, illetve a királyi család védelmében elesett svájci gárdisták holttesteit. Nyugat-Franciaországban mai napig hősként tekintenek azokra a vendée-i meg Bretagne-i királypárti parasztfelkelőkre, akik nemesek vezetésével harcoltak a hagyományokat, a katolikus vallást és a regionális öntudatot lábbal tipró köztársaság ellen.

Összefoglalva, a századfordulón a francia közvélemény nem csekély része ambivalensen viszonyult a forradalom állami megünnepeltetéséhez, elsősorban a véres emlékek miatt. Csak 1945 után békült meg a francia társadalom önmagával, és fogadta be 1789-et (leválasztva a forradalom kezdeti szakaszáról a guillotine-t, a diktatúrát és a Vendée elleni irtóháborút). Ehhez hozzájárult, hogy az antifasiszta ellenállás – azaz egy nemzeti ügy – határozottan összefonódott a republikanizmussal, eldöntve a történelmi vitát a forradalom javára. A mai Franciaországban július 14-e egy politikamentes népünnepély, ahol megbékélve van jelen a „jobboldali” és a „baloldali” Franciaország.

Százötvenöt év szükségeltetett ahhoz, hogy a franciák eljussanak 1789 közös ünnepléséig. Ha a franciáknak ennyi idő kellett ahhoz, hogy megbékéljenek a nemzeti ünneppel, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyaroknak is hosszabb időre van szükségük ’56 befogadásához.

Október 23-a és a posztkommunista baloldal viszonya Magyarországon soha nem volt felhőtlen. Ennek oka természetesen, hogy az MSZP, mint a pártállam utóda, mindig is ambivalensen viszonyult 1956 emlékéhez. A forradalomról való megemlékezések történetét végigkísérték a botrányok, kifütyülések, kisebb atrocitások, melyek nemcsak szocialista politikusokat érintettek. Már 1990-ben tüntettek a Jurta Színház szélsőségesei a Magyar Rádió előtt, „mocskos liberálisok” felkiáltásokkal. 1992-ben Göncz Árpád köztársasági elnök beszédét fütyülték ki bőrfejűek, aki tiltakozásul később nem ment el a hivatalos állami ünnepségre. 1994-ben a nagyarányú szocialista választási győzelem után Horn Gyula ugyan együtt koszorúzott a 301-es parcellánál Nagy Imre lányával. Sokak számára azonban csak olaj volt a tűzre, hiszen a volt miniszterelnök „pufajkás” múltja és ezzel kapcsolatban már a rendszerváltás után tett nyilatkozatai a hazai jobboldal szemében hiteltelenített minden megbékélési kísérletet. A politikai hidegháború később sem csitult, sőt. A Fidesz „polgári forradalom” koncepciója, a szocialista párt kétértelmű megnyilvánulásai tovább mélyítették az eltérő értelmezések közötti szakadékot. Kétfajta hagyománya alakult ki Magyarországon 1956-nak: az egyik oldal értelmezésében egy olyan emlék, amelyben a nemzeti jelleg a legfontosabb és az állampárt túlélése miatt csak a jobboldal tekinthető a forradalom szellemi örökösének. A baloldal elsősorban a megbékélésre, a múlt lezárására helyezi a hangsúlyt, mindazonáltal ebbe sokszor disszonáns hangok keveredtek, gondoljunk csak Horn Gyula, vagy Havas Szófia korábbi nyilatkozataira.

A két oldal értelmezése közötti teljes szakadás azonban kétségkívül a 2006. október 23-i megemlékezések utáni rendőri atrocitások miatt következett be. A magyar jobboldal számára ezek az események azóta megbocsáthatatlan vádként magasodnak a Gyurcsány-érával szemben. Ráadásul a baloldal egy része azt sem hajlandó beismerni, hogy valóban történtek rendőri túlkapások, illetve törvénytelenségek. Ezen az oldalon a Morvai Krisztina, illetve legújabban a Balsai István vezette bizottságok objektivitását kérdőjelezik meg, míg odaát az akkori bíróságok elfogultsága a vád.

Ez a vita túlmutat a 2006-os események megnyugtató rendezésén, vagy 1956 közös megünneplésének lehetetlenségén. Valójában annak a meggyőződésnek a következményéről van szó, hogy mindkét oldal a demokrácia és a jogállam eltiprásával vádolja egymást.

A jobboldalon úgy érzik, hogy a balliberálisok karhatalmi eszközökkel, erőszakkal rontottak békés megemlékezőkre, hogy biztosítsák politikai hatalmunkat. Ebben a narratívában Gyurcsány ex-miniszterelnök valóságos diktátorként tűnik fel, aki ahelyett, hogy erkölcsi kötelességének megfelelően lemondott volna az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, a jogállami-demokratikus normákat átlépve próbálta megőrizni pozícióját. 2011-ben a balliberális oldal kíván több fórumon hangot adni a „diktatórikus” hatalomgyakorlást megvalósító Orbán-kormány elleni tiltakozásának, a jelenlegi rezsimmel szemben rendszerellenesként meghatározva önmagát. A különbség csupán az, hogy itt nem az erőszakszervezetekkel való visszaélés, hanem a jogállam intézményeinek lebontása, monolitikus hatalmi struktúra kialakítása a vád. Az empátia, a megértés teljes hiányát tapasztalhatjuk ezekben a narratívákban: egy balliberális csak legyint, ha 2006-os túlkapásokkal hozakodnak neki elő. Jobb esetben azt mondván, hogy túl kell lépni ezeken az eseményeken, rosszabb esetben bűnözőknek, vagy csőcseléknek titulálva az áldozatokat. Míg egy Fidesz-szimpatizáns az elmúlt másfél év politikai döntéseinek illiberális voltát nem képes elfogadni.

Kompromisszumra egyelőre esély sincs, én azonban azt ajánlom, hogy a mai „rendszerellenes” tüntetők egy pillanatig gondolkodjanak el azon ők mit gondolnának, ha a hazafelé egy rendőrségi rohammal és gumilövedékekkel kellene szembenézniük. Míg a jobboldaliak azon tűnődhetnének, mit gondoltak volna, ha Gyurcsány Ferenc hoz például visszamenőleges hatállyal törvényeket.

München városában immár 178. alkalommal került megrendezésre a sörfesztivál, az Oktoberfest. Ahogyan mindig, idén is a müncheni főpolgármester verte csapra az első söröshordót, és nyújtotta át az első korsót a bajor tartományi miniszterelnöknek. Magyar szemszögből a ceremónia kissé pikánsnak tűnhet, tekintve, hogy a két főszereplő rivális pártok színeiben politizál: Christian Ude főpolgármester a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD), Horst Seehofer miniszterelnök pedig a Keresztényszociális Unió (CSU) tagja. A második világháború óta Bajorország mindig „jobbra” szavaz, ellenben a tartományi székhelyen többnyire „balra” leng ki a politikai inga. Bajorország miniszterelnökét 1946 óta a Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor „testvére”, a CSU adja, míg a „vörös” München 1945 utáni hét városvezetője közül öten szociáldemokrata párttagkönyvet hordtak a zsebükben. A 20. század elején a szükségképpen nyitott, kissé kozmopolita fővárost egy világ választotta el a konzervatívabb életvitelű, mélyen katolikus, hagyománytisztelő vidék parasztságától. A főváros és a tartomány eltérő pártpolitikai mintázata nagyrészt ennek a kulturális különbségnek a lenyomata.

A hagyomány azonban felülírja az ideológiai és politikai ellentéteket. A bajor szociáldemokraták nem tartják sértőnek, hogy az őket (is) képviselő főpolgármester az év egy napján és az első korsó erejéig kvázi a jobbközép, keresztényszociális tartományi miniszterelnök „pohárnokává” válik. Ahogyan a CSU szavazói sem fitymálják le, hogy a tartományi miniszterelnök elfogadja a korsót a politikai versenytárs kezéből. Általában a német pártok holdudvarában és szavazóközönségében senki nem kiált „populizmust” azért, mert két politikus bajor népviseletben kiáll az emberek elé, és őrzi a hagyományokat. Senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni a gesztus őszinteségét.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Oktoberfesten senki nem csinál gondot a két politikus közös szerepléséből, hiszen Németországban nagyobb jelentősége van a regionális öntudatnak, mint Magyarországon. A tartományi, regionális identitáshoz képest a pártidentitás másodlagos.
Különösen így van ez Bajorországban, amelyik sokáig szemben állt Berlinnel és a bismarcki politikával, és napjainkig megőrizte egyedi arculatát (minden bajor lokálpatrióta szívesen élcelődik egy korsó sör mellett a „berliniek”, a „poroszok” kárára – akár jobb-, akár baloldali).

Ahogyan egy korábbi elemzésben írtuk, a magyar társadalom nem képes méltósággal ünnepelni. Magyarországon a világnézeti alapon élesen elkülönült pártok és elkötelezett rajongóik még a közös állami és nemzeti ünnepeket sem képesek együtt megülni. A bajor miniszterelnök és a müncheni főpolgármester tartózkodnak attól – magyar kollégáiktól eltérően –, hogy az ünnepet az aktuálpolitikai céljaik szolgálatába állítsák. Gyűlölködésnek nyomát sem tapasztalni a két politikus arcán. Lenne mit tanulni a német politikai kultúrától ezen a téren is. És a magyar politikusok is tanulhatnának két bajor kollégájuktól.

Ude és Seehofer egyaránt népszerűek „szűkebb pátriájukban”. Christian Ude-t úgy emlegetik, mint aki Seehofer kihívójaként száll ringbe a következő tartományi választáson. A Münchener Merkur című lap karikaturistája Ude titkolt miniszterelnöki ambícióit vette célba. A karikatúra szövege: „…és az első korsót, mint mindig, az ön részére, miniszterelnök úr!” A képen a szociáldemokrata főpolgármester álmodozik az Oktoberfest megnyitójáról. Ezúttal Ude saját magának kínálja a korsót.

Az ünnepi díszkivilágítást nézve, nem tudom megállni, hogy ne az jusson eszembe, Budapest évről évre egyre fényesebb, egyre inkább európai világváros. Mondom mindezt úgy, hogy Magyarország – ahogy az egész világ – még mindig a gazdasági válság utórengéseit érzékeli, bár ezt a bevásárlóközpontok karácsonyi vásárlási rohamának telítettségéből ítélve nem vennénk első pillantásra észre. De tegyünk egy kis kitekintést, hogyan is futnak neki külföldön az ünnepeknek.

Az Egyesült Államokban a félidős választások kudarcát követően elsöprő többséggel fogadta el a szenátus Barack Obama 858 milliárd dollár értékű adócsökkentési javaslatát, a Demokrata Párt heves tiltakozása ellenére, mondván, a tervezet a jómódúakat támogatja a szegényekkel szemben. Ugyanakkor az intézkedés jelentősen hozzájárulhat az amerikai gazdasági növekedés beindításához. Európa felé tekintve, Görögország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország is a gazdasági válság által indukált megszorítások és reformok kapcsán sokszor zavargásokba torkolló tüntetésekkel zárta az évet. Ezzel szemben mindazok számára, akiket még nem érintett meg az ünnepi hangulat, megnyugtató lehet, hogy ugyan hazánkat nemrégiben minősítette le a Moody's (ahogy tette ezt Írországgal és várhatóan teszi majd Spanyolországgal is), idehaza relatív béke van, nem az utcán oldjuk meg problémáinkat, pedig karácsonytól karácsonyig mennyi minden történt idén. Válság, választások, természeti katasztrófák, és mégis: úgy tűnik, az év összes nehézsége ellenére, még mindig sok szempontból jobb évet zárunk, mint egyes uniós tagországok. Jövőre idehaza is beindulhat a gazdasági fejlődés, és Magyarország készülődik az EU elnökségre, amely olyan kihívásokat tartogat, mint a közös költségvetés elfogadása, vagy a pénzügyi stabilitási alap megalkotása. Izgalmas év elé néz tehát hazánk és az Unió is.      

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha karácsonyfaégőkben, kivilágított utcákban, és boltban hagyott forintokban mérjük a fejlődést, növekedést, (hiszen, ha olyan rosszul mennének a dolgok, elvben pont ezen kéne spórolnunk) Goethe híres utolsó szavait céloznám meg kívánalomként 2011-re: „Mehr licht!”, azaz „Több fényt!” 

Fotó: index.hu

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a hálaadás napja harangozza be a karácsonyi szezont. Az eredetileg a telepesek első sikeres őszi betakarítására megemlékezni hivatott munkaszüneti napon mára amerikaiak tömegei szelik át az országot, hogy együtt lehessenek családjukkal. Az összegzés, értékelés, és a hála ünnepe ez. Távoli rokonok összejönnek, családtagok kibékülnek. Még a tepsibe szánt pulyka is elnöki kegyelemben részesül.

 Egy ország mentalitásáról sokat mondanak jeles napjai. Érdemes tehát csokimikulás és bejgli majszolás közben elgondolkozni egy picit saját hagyományainkon is, még mielőtt pukkan a szilveszteri pezsgős dugó és átlépünk az új esztendőbe. Magyarországon hiányoznak az örömteli ünnepek. Inkább emlék- vagy gyásznapjaink vannak. Vagy olyan ünnepnapok melyek már elvesztették eredeti céljukat, jellegüket. Viszonyunk hozzájuk így aztán vagy a közöny vagy az átpolitizáltság szélsőségei között mozognak. Ez részben érthető is. Nem lehet kohéziós, összetartó ereje olyan történelmi eseményeknek amelyekről akár évtizedek óta megoszlik a társadalom véleménye.

 Ezzel szemben az Egyesült Államokban az ünnepek az egyik legfontosabb eszközei az egység és összetartozás érzésének kialakításában. Egyrészt kiszakítják az állampolgárokat a hétköznapok egyhangúságából, másrészt összekötik a nem is olyan hosszú történelmi múlttal rendelkező ország hagyományait a jelennel, hozzájárulva közös értékeik továbbörökítéséhez. Az országra jellemző pozitív gondolkodás nagyban hozzájárul ehhez. Az említett két jelenség érhető tetten a Fehér Ház pulykáinak további sorsában is. Míg a tavalyi elnöki kegyelemben részesült pulyka díszkísérettel Disneylandbe került és a „Világ legboldogabb pulykája” felirattal vezette a park ünnepi felvonulását, az idei szárnyas, George Washington, az Egyesült Államok első elnökének egykori birtokán működő múzeum kertjében bóklászhat majd. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen Washington indította el az elnöki hálaadásnapi üzenet hagyományát 1789-ben.

 Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Amerikának múltja van, Magyarországnak pedig problémái a múltjával. Ez az élet minden területét, így ünnepeinket is áthatja. Ezt egyféleképp lehet feloldani: úgy, hogy igyekszünk megismerni, megérteni és feldolgozni történelmünket, nem félve attól, hogy akár többféle történelemértelmezés is megférhet egymás mellett. Nem végső igazságokat keresve, hanem újra- meg újraértelmezve az eseményeket. Így aztán nem csak pesszimizmusra hajló mentalitásunkkal nézhetünk szembe, hanem ünnepeink jellegzetességeinek történelmi, kulturális okaival is.

A kép forrása: Win McNamee/Getty Images