Nemsokára tíz éve, hogy miután két repülő becsapódott a New York-i ikertornyokba, azok addig elképzelhetetlen módon, katasztrófafilm-szerűen, élő adásban a világ szeme láttára összecsuklottak. Mindenki emlékszik, hol volt abban a pillanatban. Ha tíz év távlatában arra vagyunk kíváncsiak, hogyan változtatta meg mindnyájunk életét ez az esemény, legalább három szempontból érdemes megvizsgálni a hatásokat. Először is világpolitikai, másodsorban az amerikaiak –  különösen a New Yorkiak – szemszögéből, és nem utolsósorban abból az aspektusból, hogy miként viszonyulunk kollektív történelmünkhöz, emlékeinkhez. Ugyanis e három elem jellemzőinek szerencsés együttállásának köszönhetően az idei kerek évforduló már a továbblépés időszakát fogja fémjelezni Amerika számára.

2001. szeptember 11-ének reggelén egy maréknyi terrorista tette örökre megváltoztatta a világ menetét. Elindított két háborút, és előhívott számos olyan nemkívánatos jelenséget is, mint például az amerikai muzulmánok diszkriminációja. Egy magabiztos, nyitott országot gyanakvóvá és bezárkózottá tett a külvilággal szemben. Mégis, ideológiailag megerősítette Amerikában mindazt, ami lényegét adja, és ami miatt – számos hibája mellett – mindig érdemes odafigyelni rá. Ha lehet, még erősebbé vált a demokrácia, a szabadság és az összetartozás kultusza.  Az Egyesült Államok mára azonban belefáradt a George W. Bush nevével fémjelzett „terrorizmus elleni háború”-ba. A gazdasági válság árnyékában, és a 2012-es választási kampány elején, a végleges kivonulás Afganisztánból és Irakból egyre inkább presztízskérdéssé válik Barack Obamának. Külpolitikailag Amerika várhatóan hosszú időre visszahúzódik csigaházába, és önmagára koncentrál. Oszama bin Laden halálával sokan úgy érezték, hogy végre lezárult ez a korszak Amerika életében. Nem véletlenül vonultak, szokatlan módon utcára az amerikaiak örömükben. A gonosz szimbólumának megsemmisülésével, nem csak a politikai, hanem a személyes továbblépés is lehetővé vált.

Párhuzamosan a politikai lezárással, igény van a lelki megnyugvásra is. Az eseményektől való távolodással egyre átfogóbban, mélyebben próbálták bemutatni és értelmezni Amerikában ennek a tíz évnek a hatását az egyének és a közösség szempontjából. Az áldozatok, a túlélők, a mentésben és helyreállításban segédkezők, és családtagjaik szemszögéből, akiknek élethosszig tartó lelki és fizikai traumát okozott az esemény. Gyakorlatilag nincs olyan ember New Yorkban, akit nem érintett volna valamilyen módon az ikertornyok ellen elkövetett merénylet. Mindenki ismer valakit, aki megsérült vagy meghalt, mindenkinek van személyes története arról a napról. „Hol voltál abban a pillanatban? Emlékszel mi éreztél?” Ilyen és hasonló kérdésekre kíváncsiak a hírportálok, a közösségi oldalak, és az emberek tömegesen osztják meg emlékeiket. Több mint 25 millió honlap jött létre e célból eddig. Eközben a törmelék helye az évek során átadta a terepet a tervezésnek és az építésnek. Ma már Manhattan látképe egész másként fest, mint pár éve, amikor ordító módon kongott a World Trade Center két tornyának hiányától. A Freedom Towers nevű új épület látványosan nő ki a földből, és ez az örökké optimista New Yorkiak számára a városban tátongó sebhely beforrását jelenti. Idén nyílik meg az áldozatok nevét őrző 9/11 emlékmű, és jövőre átadják az emlékezésre és oktatásra egyaránt szolgáló múzeumot. Az amerikaiak ugyanis nem felejtkeznek meg a jövő generációiról sem. Tíz évvel az eseményeket követően számos oktatási program, ismeretterjesztő könyv létezik, ami segít a szülőknek és a tanároknak, az ismeretek átadásában, elmagyarázásában és nem utolsó sorban a toleranciára, demokráciára való nevelésben. Ez rávilágít arra, hogyan kezelik közös történelmüket, emlékeiket, miként osztoznak rajtuk, miként dolgozzák fel közös traumáikat.

Amerikában már az emlékezés, és a szembenézés technikájának gondolati gazdagsága is döbbenetes. Rájöttek ugyanis arra, hogy a kommunikáció és a technológia annyit változott az utóbbi tíz évben, hogy korábban sosem látott módon tudják megosztani az emberek egymással érzéseiket, gondolataikat a tragédiáról. Hihetetlen, de még 2001-ben sem létezett a Twitter, a Facebook vagy a Youtube. Mára segítségükkel olyan csoportok is megnyilvánulhatnak, amelyek korábban nem adhattak hangot nézeteiknek. Ilyen például a Sikh Coalition kezdeményezése, ami arra kéri a muzulmán, szikh, ázsiai és arab amerikai közösségeket, hogy osszák meg, milyen támadásoknak, diszkriminációnak voltak kitéve szeptember 11-e kapcsán. Tíz évvel az eseményeket követően már a „sötét”, kellemetlen oldalával is foglalkoznak a történteknek. Amerikában ugyanis van egy alulról szerveződő társadalmi közeg, ami létrehoz ilyen egyéni érdekképviseleteket, és van a hajlam a történelem megvitatására, illetve arra, hogy közösen jobban megértsék, mi, miért történt velük. Amerika ma már nem csak a terrortámadások közvetlen érintettjeire emlékszik, hanem az azt követő félelem áldozatira is. Ez élesen szemben áll a hazai történelem „kibeszéletlenségének” kultúrájával. Amikor nézem Amerika emlékezését, és lassú ébredését tíz éves (rém)álmából folyton folyvást ezek a folyamatok nyűgöznek le. Ők valahogy mindenből tanulnak, a legnagyobb tragédiákból is megerősödve állnak talpra és mennek tovább, beépítve a kollektív bölcsességbe a tapasztalataikat.