Méltányosság-blog

A napokban felmerült a Foglaljuk el Wall Street-et mozgalom főhadiszállásának, a Zuccotti Park-nak a kiürítése. Ez csak még jobban feltüzelte a tiltakozókat, akik kijelentették, maradnak, akár a rendőri erőszakkal szemben is. Ha kell, élőlánccal védik meg a teret. Mivel a hatóságoknak nem érdeke összetűzésbe keveredni a tüntetőkkel, akik élvezik a társadalom nagy részének szolidaritását, és jelentős médianyilvánosságot kapnak, így elhalasztották az intézkedést. A vezetés nélküli, alulról szerveződő mozgalom hihetetlen energiákat mozgat meg szerte Amerikában, azonban nem sok esélye van komoly változás elérésére, már ami a klasszikus politikai befolyásolást illeti. Egész egyszerűen azért, mert ahogyan azt a megmozdulással foglalkozó elemzésünkben kifejtjük, az Occupy Wall Street nem a Tea Party mozgalom baloldali megfelelője, hanem egy egészen új típusú szerveződés. A Tea Party mozgalom abban különbözik az Occupy Wall Street-től, hogy precízen megfogalmazott követelései, valamint elegendő anyagi és társadalmi támogatottsága van ahhoz, hogy „belenyúljon” a politika világába, képviselőket ajánljon vagy támogasson. Ezzel szemben a Wall Streetieknek nincsenek világos céljaik, sem tömeges támogatottságuk, hiszen a manhattani tömeg napszaktól, eseménytől függően csupán 300-7000 embert képes mozgósítani. Mégha az országszerte rendezett több száz eseményt összesítjük is, semmiképp sem mondható, hogy milliók tüntetnek Amerika utcáin. Ami fontos azonban, és amiről ritkán esik szó, hogy megértsük, a csoport nem is ezért jött létre.

Ha visszatekintünk a közelmúlt történelmére, a ’68-as ifjúsági mozgalmakra asszociálhatunk, azonban, ha alaposabban belegondolunk, sokkal inkább a 70-es évek nő mozgalmaira hasonlítanak a mai tüntetések. Ahogy arra Sidney Tarrow felhívja a figyelmet a Foreign Affairs-ben megjelenő írásában, amikor a női egyenjogúságot követelő mozgalmak megjelentek a polgárjogi mozgalom farvizén, a konzervatívok megdöbbentek, a liberálisok meg összezavarodtak. Az előbbi csoport az aktivistákat melltartóégető anarchistáknak látta, míg az utóbbi jó szándékú, ámde kissé eltévelyedett, nőietlen liberálisoknak tartotta tagjaikat. Holott semmi más nem mozgatta őket, mint, az hogy a társadalom felfigyeljen egy fontos jelenségre. Ami közös volt bennük és a ma utcára vonulók között, hogy az ilyen kezdeményezéseknek elsősorban nem politikai céljaik vannak – természetesen azok is –, számukra az elismerés sokkal fontosabb! Ezt nevezi a szerző „itt vagyunk” mozgalomnak. Ne azt kérdezzék tőlük, pontosan mit akarnak, csak ismerjék el őket, vegyenek tudomást róluk, és a problémájukról! Akik a Wall Streetre vonulnak, valójában nem a kapitalizmust támadják, hanem egy olyan rendszert, amelyik láthatóan nem képes reagálni igényeikre. Ma, amikor a gazdasági válság nyomán tömegek szembesülnek világszerte hasonló frusztrációkkal és bizonytalansággal, egyre többen érzik úgy, hogy kihúzták lábuk alól a talajt, és ezt a problémát a politika vagy nem akarja, vagy nem tudja megoldani. Így nem marad más megoldás számukra, mint felhívni rá a figyelmet, mégpedig minél hangosabban, látványosabban. „Itt vagyunk, emberek vagyunk, problémánk van!” kiáltják, csakhogy a döntések demokráciákban végső soron a szavazófülkékben dőlnek el. Fontos, hogy felfigyeljen a politika és a társadalom erre a jelenségre, fontos, hogy „kibeszéljük”, fontos, hogy mindenki elmondhassa, mi nyomja a szívét. Ettől jó egy demokrácia. De ahogyan a női egyenjogúság is az ezekből a mozgalmakból kinövő konkrét politikai csoportok javaslataiból tudott fejlődni, érvényesülni, az Occupy Wall Street is vagy átalakul egy szervezett mozgalommá, vagy a téli hideg beálltával szépen lassan elcsitul.

Olyan jó, hogy ilyen szépen lezajlott a sajtószabadságot követelő tüntetés második felvonása is. Elnézve a Kossuth térről készült videókat, képeket itt egy igen jó hangulatú, pártpolitikai felhangoktól szinte mentes rendezvény zajlott, a médiatörvényt ellenzők háborítatlanul kinyilvánították véleményüket, bírálták a kormányt, úgy ahogy azt egy rendes demokráciában kell.

Kíváncsi lennék, hogy a résztvevők közül hány embernek jutott aznap eszébe, hogy néhány évvel ezelőtt a tér, amelyen álltak műveleti területként funkcionált, így azon semmilyen rendezvényt nem lehetett volna tartani. Akkor egy másik társaság, egy másik, általa diktatórikusnak vélt politika ellen tüntetett. Illetve tüntetett volna, ha engedik. Akkor jobboldali elkötelezettségű honfitársaink gondolták, hogy a haza, a demokrácia végveszélyben van, mert az uralmon lévők annak felszámolására törnek. Most is ugyanaz történik, azzal a különbséggel, hogy történt egy kormányváltás, így most a balliberálisnak nevezett oldal érzi úgy, hogy kénytelen az utcára vonulni.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik kutya, másik eb, mindegy ki kerül hatalomra, nálunk szükségképpen áthágja a demokrácia írott és íratlan szabályait. Épp ellenkezőleg, hiszen a pluralizmuson alapuló rendszer még mindig működik. Pont az ilyen tüntetésektől.

A fő gond az, hogy nálunk mindkét oldal úgy érzi, hogy a szabadság, a demokrácia, a közjó kizárólagos letéteményese az, amit ő képvisel. Holott szerintem természetes, hogy amikor a baloldali kormány szavahihetősége roppan meg, akkor elsősorban a jobboldaliak vonulnak utcára, amikor pedig a jobboldali rezsim intézkedései sértik az alapvető jogokat, akkor a másim oldalon tüntetnek. Az hiányzik, hogy tudatosuljon, végső soron ugyanazért teszik, a másik fél kontrolljára ugyanakkora szükség van mint a sajátjukéra.

Kedves jobboldaliak, ne fanyalogjanak tehát, hogy tüntetnek a szólásszabadságért, inkább örüljenek, hogy a kormányt ért súlyos vádak – miszerint felszámolja az alapvető jogokat – nem igazolódott be. Kedves baloldaliak, mielőtt diktatúrát kiáltanak, gondolkodjanak egy percre el azon, hogy az antidemokratikusnak vélt rezsim ellen szabadon tüntethetnek ott, ahol néhány éve mondvacsinált okokkal és kordonokkal akadályozták meg a véleménynyilvánítást.