Méltányosság-blog

Ne várjon a T. olvasó az iskolaköpenyről divattörténeti áttekintést, és rendes közvélemény-kutatást se. Divatszociológusként mindig a társadalom és egyén lélektani összefüggéseivel foglalkoztam. Történeti szempontból csak arra emlékszem, hogy rondábbnál rondább köpenyeim voltak.

Házi közvélemény-kutatásom (3 gyerek egy anya) pedig az iskolaköpeny elutasításával végződött. Anya azért, mert mindegyiknek három köpenyt kéne venni, ami sok pénzbe kerülne, és köszöni szépen (azt is hozzátéve, hogy miért ne lehetnének a gyerekek egyének), a gyerekek pedig idegenkedtek még az iskola által favorizált egyenruhától is, amit rendre leszavaznak, nem hogy a szürkeségtől, amire a köpeny kényszerítené őket.

Hoffman Rózsa és Pokorni Zoltán sokadszor nem értette meg egymást, ami ugyanis a hölgynek kellemes emlékeket idézett, az az úrnak rosszemlékű volt. (Ld. itt nyilatkozataikat.)

A létező szocializmusban egy nyugati márkás ruha olyan aurát kölcsönzött viselőjének, amelyet ma már alig tudunk felidézni. A minőség a szabadságot, a boldogságot jelentette, aki birtokában volt egy ilyen ruhadarabnak, az birtokolt valamit mindebből. Az első farmernadrágjára minden 50-estől a 70-es évekig született ma is emlékszik. Az enyém történetesen egy Wrangler volt, melyet az Ecseri piacon vettünk. A 80-as évek végén a sportcipők rendelkeztek hasonló varázzsal. Még fiatalos egyetemi oktatók is felvettek Adidas cipőt, legalábbis a legmenőbbek, akik otthonosan mozogtak a külföldi terepen is.

Ma nincs ilyen elementáris vonzereje a nyugati termékeknek, és a márkák birtoklásának. Nem azt állítom, hogy Hoffmann Rózsának nincs igaza abban, hogy a köpeny ma is takarna valamit a társadalmi különbségekből, hanem azt, hogy ezek a különbségek a ruházat terén messze nem olyan nagyok, és hogy a szocializmusban a köpeny ellenére is rendkívüli hatásúak voltak – a cipő kikandikált a köpeny alól -, ilyesformán a köpeny ezt a funkcióját már akkor sem töltötte be.

A köpenynek van a társadalmi különbségek elrejtésén túl egy másik ígérete is, az alatta lévő ruha védelme. Ez sem olyan elementáris horderejű, mert védeni akkor kell valamit, ha az igen értékes, amikor a ruhákat még néhány évig hordták, aztán átadták a tesónak. Ma a bőség idejében a ruhákat idényenként cserélik, ahogy nyugaton is.

Hordanák viszont a köpenyt akkor, ha az elrejtőzés stratégiája a kívánatos. Ha a félelem dominál, és senki sem akarja, hogy felismerjék – mint a legvadabb ötvenes években -, akkor még abban az esetben is a szürkeséget választják az emberek, ha egyébként a háború előttről még ott van a jó minőségű szövet, amiből ruhát varrathatnának maguknak. Inkább viselték a rosszul szabott, és rossz anyagból készült terméket, csak senki ne vegye észre őket.

Ha a központi hatalom rendet szeretne, ha az iskola háttérbe szorítaná az individuumot, azt csak egyféleképpen teheti, ha a félelem légkörét is meghonosítja, másként kikandikál a köpeny alól az ÉN.

A diákok nem részei a társadalmi struktúrának. Öltözetük alapján nem lehet megmondani milyen társadalmi státusúak a szüleik, és ezt a szabadságot a diákok élvezik is. Az iskolaköpeny már egy társadalmi struktúrába való kényszerítés volna: „te diák vagy!”. Ilyen kényszer a multicégek egyenruhája is.

De léteznek kulturális különbségek is. Erős kollektivista hajlamok a formális világban, ami ugyanakkor szabadon engedi az egyént az informálisban. Ilyen a japán társadalom. Hétvégi tobzódás váltogatja egymást a hétközbeni decens kinézettel.

Három szintet érdemes megkülönböztetni, a kollektívet (nemzeti jellemzők, tömegkultúra stb.), a középest (szubkultúrák, irányzatok), és az egyénit (utcai divat, individuális megjelenések). Pezsgő divat nem létezik a középső szint ereje nélkül, de ez a világon mindenütt gyengélkedik. Magyarországon pedig nem erős a másik kettő sem. A gyerekek félnek egyénileg eredetiek lenni, és bátran öltözködni. A divatszociológus szemével nem az a baj, hogy el kéne rejteni a társadalmi különbségeket, hanem sokkal inkább a bátortalanság.

Egy jól működő fejlett polgári társadalmat fel lehet ismerni az emberek öltözködéséről is, a kitűnés és beleolvadás, a szubkultúrák és tömegkultúra egymásra hatása mind dinamikus egyensúlyban van. Az emberek nem szürke maszlagot alkotnak, de nincs is túl sok deviáns megjelenésű, s tisztában vannak azzal is, hogy miként érvényesülhetnek az öltözködés eszközeivel.

Amit elsőként látnia kéne a politikusoknak, hogy mi mások vagyunk, mint a németek, az amerikaiak vagy a japánok. A németeknél ha bevezetnék az iskolaköpenyt, ők a nemzettel való azonosulás miatt talán nem éreznék ezt sértőnek. Az amerikaiak szívesen hordják az iskola speciális egyenruháját. Mi a multicégek egyenruháiban kényelmetlenül feszengünk, a nemzeti egységesítésekben pedig személyiségük elleni támadást, a privát szféránkba történő beavatkozásként éljük meg.

Az iskolaköpeny bevezetése soha nem látott népszerűtlenséget okozott volna a Fidesznek, többet ártott volna, mint a baltás gyilkos kiadatása meg a köztársasági elnök bukása együttvéve. S hogy miért, arra a fentiek alapján már válaszolni lehet. A magyarok bizonytalansága ÉN-jük megmutatásában nem jelenti az egyenruha iránti vonzódást, ez utóbbit kifejezetten utálnák.      

Háromnapos szociológus összejövetelt tartottak Miskolcon szegénységről, peremhelyzetről, katasztrófákról. Dominált a társadalmi probléma a környezetivel szemben, én most mégis a konferencia kapcsán a Challenger-katasztrófáról írok, amely nem társadalmi, nem környezeti, és szinte biztos, hogy a sok szekció közül sehol sem került említésre. A hangulat mégis olyan, mint egy olyan rakétakilövésnél, ami előtt az embernek rossz sejtelme van.

Gyűrtük a magunk előadásait rengeteg szekcióban, ahogy kell. Ezek már teljesen profi szinten begyakoroltan mennek a rendszerváltás óta. Voltaképp egy-egy tudományterület pillanatnyi teljesítőképessége le is mérhető azon, hogy tud-e rendszeresen sokakat megmozgató konferenciát szervezni. Most a szociológia tudott, de ez nem volt mindig így, volt amikor a 90-es évek közepén az antropológia futott fel, aztán a politológia bontakoztatta ki a szárnyait, most megint mintha erős volna a szociológia. Ráadásul valamiféle összezárásra is készülnek a társadalomtudományok, mert érzik, hogy e nélkül bajba kerülnének.

Beszéltem magam is az atomerőmű építések statisztikáiról, a katasztrófák emberi tényezőjéről stb., de valójában engem sem ez érdekelt igazán. Már százszor lerágtuk, hogy a fosszilis energiák meg az atom átmeneti helyzetben van, az is evidens talán a szakma számára, hogy az atomerőművek építésében mi a fogoly dilemma, s talán azt is sokan tudják, hogy Fukushima után a németeket leszámítva a világon egyáltalán nem csökkent a reaktorépítés. Ha másról nem, Paks bővítésének szándékáról egész biztosan mindenki hallott. De miközben ezekről beszéltem – s mások helyében ugyan nem nyilatkoznék, de elképzelhetőnek tartom, hogy más előadót is hasonló balsejtelmek gyötörtek –, valójában az érdekelt, hogy mi is lesz a humántudományokkal.

A konferencia háttérében ugyanis ott lebegett az egész humántudományokat sújtó magyar és nem magyar pozíciókeresés. Hasonlóképp, ahogy a világgazdasági válság lehetősége is a maga bizonytalanságaival kísértetként ott lebeg mindenütt. Nem tudni miért, de mostohagyerekké vált a világban az összes humántudomány. Nem hisznek bennük, vagy pontosabban nem divat bennük hinni. Ma azt kell mondani, hogy egy számítógépes szakember jelent valamit, mert ő ki is próbálja a gondolata működését, egy mérnök jelent valamit, mert ő fel is építi amit kigondolt, egy kémikus vagy biológus ér valamit, mert ő kézzelfoghatóvá is teszi az eredményét, de egy bölcsész nem ér semmit, mert tudása sem használható semmire. És ebbe a pillanatban a kilőtt rakéta a felszállás legelején, még a szabad szemmel is jól kivehető égbolton felrobban. A robbanást jól mutatja az MTA által odaítélt díjak (melyek között nincs humán), a felsőoktatás finanszírozásában a bölcsészkarok, közgazdászok, jogászok, társadalomtudományok visszafogása, sorvasztása. Néhánnyal szembe pedig (kommunikációs szak) mintha már a bűnbakkereső üldözés indulna.

Hadd írjak akkor pár gondolatot itt a Challenger katasztrófáról. Talán kevesen tudják, de a katasztrófa kiváltó oka nem kifejezetten és kizárólag mérnöki volt. A vizsgálatok azt derítették ki, hogy a mérnökök elhalasztani akarták az indítást, s a politikusok erőltették, mert attól féltek, ha még csúszik a projekt, elakad a NASA finanszírozása. Kellett a siker, hogy az űrprogramra szánt pénzek ne csökkenjenek, mert egyre több képviselő vélte úgy, mindez pénzkidobás. De kommunikációs problémák vezettek a TMI balesethez, és aztán az utcákon történt menekülés közbeni karambolokhoz. A mérnökök ekkor értették meg, hogy a meghibásodásokat kijelző lámpákat fontossági sorrendbe kell kapcsolni. Szociálpszichológiai magyarázatok születtek a rossz döntések okainak megértéséhez, mely akár a TMI-nál, akár Csernobilnál bekövetkezett.

Miközben a modern társadalom egyre nagyobb tudással rendelkezik a katasztrófák megelőzésének és kezelésének hogyanjáról, legyen ez etnikai konfliktus vagy mérnöki probléma, ez a tudás egyre inkább feleslegessé válik. Talán csak átmenetileg. Sosem könnyű megtalálni az egyensúlyt a mérnöki gondolkodás és a humán gondolkodás közt, nemrég a mérnöki volt elnyomva, most a humán. Ez a probléma is igényelne egy alapvető intelligenciát.

A rádiók még csak-csak tartják magukat, mert értelmes emberek is hallgatják reggel autóikban a műsorokat, de a reggeli televíziós műsorok hanyatlásba kezdtek. (Ld. legutóbb RTL bejelentését.) A diskurzus a válságra utalva magyaráz, kevesebb reklámbevétel, olcsóbb produkciókat előállítását teszi lehetővé. Ám ez nem teljesen meggyőző, mert két beszélő fejnél olcsóbb produkció nem létezik, igaz, ha ezt pörgetik, meg sztárokat fizetnek reggelenként műsorvezetőnek, akkor a dolog igen drága lesz. Van azonban egy tematikai váltás is, ami nem anyagi természetű.

Megmondom mire gyanakszom, és ez már médiaszociológia. Nincs nézője a reggeli műsoroknak. Amúgy ezt sem titkolják, de azt már igen, hogy a maradék nézője nem túl – hogy is mondja finoman – kvalifikált. Az emberek kezdik megunni a televíziót. Az okos emberek még inkább. S mivel a médiaszociológusok például felsőfokú iskolát végeznek, így ahhoz a csoporthoz tartoznak akik kvalifikáltak, ezért nem néznek televíziót. Elég paradox, de ez a helyzet, s nem magamról beszélek, de történetesen reggeli műsorokat már én is elég rég óta nem nézek. Este is 11 után tudom bekapcsolni a tévét, meg vacsorakor, de akkor sokszor a gyerekek miatt valami gyerekcsatornán vagyunk. Az is egyre ritkább.

Különösek a televíziók érvei. Azt mondják nem éri meg igényes hírműsort készíteni reggelenként. Különös, mert nem volt ez mindig így. Még Amerikában sem gondolták mindig, hogy a hírekkel és elemző műsorokkal keresni kell. Azok a presztízst hozták, de nem a pénzt. Más műsorok keresztfinanszírozták. Most meg még a közszolgálati magyar csatorna is azért piszkálja a reggeli műsorait, mert „nem éri meg”.
 
Aztán mindez generációs kérdés is. Mert 30 alatt is igen nagyon, de 16 alatt meg maximálisan arról van szó, hogy egyáltalán nem tévéznek. Míg rövid időre együtt a család, addig háttértévéznek, de aztán mindenki megy a dolgára. Az Internetről töltik le a tévés tartalmakat, és akkor, amikor épp idejük engedi. Azt nézik, amit szeretnének. Így aztán teljesen mindegy, hogy mikor mit csinál a tévé, lényeg, hogy legyenek alkalmasint tartalmaik. Ez van a fiataloknál, de még nem az idősebbeknél. A jövő kilátásai borzalmasak a tévék számára. Az történik majd velük, ami már megtörtént a printelt médiával. Az internet logikája háttérbe szorítja. (Az u.n. használat és szükséglet elméletek igazolódnak, mint valami jóslatok, a kultivációs médiahipotézis rogyadozik. Gerbner még azt figyelte meg, hogy az emberek mindig ugyanakkor ülnek le tévézni, és akkor mindig ugyanolyan típusú műsor megy minden amerikai adón.)

S van itt egy másik következmény. A reggeli műsorok elbutításának oka racionális. Senki sem fogyasztja, nem érnek rá akkor fogyasztani, és mint láttuk egyre inkább mindegy is mikor kerül fel az értékes tartalom. Aki még tévét néz és nem számítógépen keresztül lehívva néz tévét, az egyre inkább a passzív fogyasztó. A passzív fogyasztók az alacsonyabb társadalmi rétegből kerülnek ki. A reggeli műsorba nekik a gagyi kell. S minél inkább süllyed a reggeli tévés tartalom, annál kevésbé nézi azt a közélet iránt érdeklődő polgár.

Nincs médiatörvény ami megállíthatná ezt az önmagát erősítő hanyatlást, s mindenki téved is, aki azt gondolja a szabályozással lehet segíteni. Bár beszélnek nemzeti meg közösségi érdekről, szépen szól a preambulum, de gyakorlatilag a reggeli műsorsávnak befellegzett. Kereskedelmiben és közszolgálatiban, gazdasági válság miatt és generációs váltás miatt. Sok minden miatt.