Méltányosság-blog

Akármelyik magyar hírportált nyitja meg a napokban az ember, ahogy mondani szokták még a „csapból is” a köztársasági elnök plágiumügye folyik, míg alig néhány nappal ezelőtt Schiffer András nagyapjának 40-50 évvel ezelőtti viselt dolgairól zajlottak mindenfelé a neten elkeseredett viták. Ezek és a korábbi évek hasonló ügyei rávilágítanak, hogy a magyar politikai közösség hozzáállása a szimbolikus ügyekhez két igen komoly sajátosságot mutat:

Egyrészt iszonyatosan fontosnak tartjuk őket, szinte nincs is olyan közügy, amivel önmaga fontossága miatt foglalkozunk: nálunk a kettős állampolgárságtól, az ellenzék népszavazási kezdeményezésén át a képviselők nagypapáiról való vélekedésig mindennek „szimbolikus jelentősége” van. Ez az attitűd aztán érdekesen formálja a közbeszédet, hiszen minden kérdés túlnő önmagán, a vitatkozó felek hitvitája lesz, amelyben a logikus érvelésnek sem értelme, sem esélye nincs.

Másrészt általában sosem követi a vitát valamilyen megnyugtató megoldás, olyan döntés, amelynek következményeivel minden fél legalább minimálisan elégedett. Gondoljunk csak bele, ha Gyurcsány Ferenc lemond az őszödi beszéd kiszivárgása, vagy Schmitt Pál a plágium-botrány kirobbanása után valószínűleg azzal sem lopta volna be magát az ellentábor szívébe, de legalább sikerült volna kilépni a „következmények nélküli ország” kínos hagyományából.  Ez pedig többet ér, mint a tény, hogy ezzel az ellenfél igazát támasztották volna alá az ilyen döntéssel.

Nem állítom, hogy a szimbolikus ügyek nem fontosak, különösen a közösség erkölcsi állapotának szempontjából, csupán azt, hogy a szakpolitikai ügyek folytonos megideologizálása, erkölcsi dilemmává emelése, illetve a szimbolikus kérdések abszolutizálása kifejezetten káros a politika egészére nézve. Az egykori miniszterelnök beszéde például négy évre az „öszödi paradigmába” helyezte el a magyar politikát. Az egészségügyi reformtól,a válságkezelésig minden lépést ennek a fénytörésében értékelt a sajtó, illetve ezen keresztül a közvélemény. Mintha a Schmitt-ügy kapcsán – fordított szereplőkkel – ugyanez történne: a baloldali sajtó és közvélemény a köztársasági elnök plágium botrányát a Fidesz-KDNP teljes kormányzására igyekszik kiterjeszteni. A Schmitt-ügy árnyékában például alig esik szó arról, hogy az előzetes adatok alapján 10 millió alá csökkent Magyarország népessége, illetve, hogy a népszaporulat negatív rekordokat döntöget Európában. Ez az ügy már középtávon igen komoly problémákat jelenthet a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer és a foglalkoztatáspolitika szempontjából. Ennek azonban kevésbé van szenzáció-faktora, nehezebb aktuálpolitikai tőkét kovácsolni belőle. A köztársasági-elnök plágium ügye tehát nagyon fontos, de a körülötte kialakult hisztéria fokozása helyett az ügy korrekt lezárása, a köztársasági elnök lemondása és a minél gyorsabb továbblépés lenne a valós érdek a politikacsinálók és a közvélemény számára egyaránt.

Karácsonyi ajándékra kaptam egy jegyet Mága Zoltán világhírű hegedűművész Újévi Koncertjére, amelyre immár negyedik alkalommal került sor. Magáról a rendezvényről nem akarok írni, az lenyűgöző volt. A házigazda és részben hintón bevonuló sztárvendégei – Galambos Lajostól Pataky Attiláig – kitettek magukért, így a közönségnek egy professzionális show-ban volt része.

Mága a protokolláris szabályoknak eleget téve üdvözölte a jelenlévő köztársasági elnököt. Üdvözlésébe – kissé túllelkendezve – beleszőtte a hatályba lépő alaptörvényt is, amelyik, úgymond, egyesíti a nemzet tagjait. Kínos volt a lanyha taps a 13 ezer fős tömegben. Nem tapasztaltam ott, a zsúfolásig telt Sportarénában azt az örömöt, elégedettséget és büszkeséget, amelyik egy új alkotmány hatályba lépését kíséri. Nem láttam a tisztelet megnyilvánulását az államfő iránt, aki mégiscsak az ország legfőbb közjogi méltósága. Úgy gondolom, ha a Sportaréna közönsége nem adja meg a szervezők által várt tiszteletet az új alkotmánynak, sem annak a közjogi méltóságnak, aki azt a kézjegyével hitelesíti, az lakmuszpapírként jelzi az országos hangulatot.

Persze, a gyenge taps máshogyan is magyarázható. A közönség nem közjogi méltóságok köszöntéséért vett jegyet, és ment el a rendezvényre, hanem a zenében és a látványban kívánt gyönyörködni. Ebben az esetben viszont fel kell tenni a kérdést: miért nem számítottak erre a bakira a szervezők? Tényleg azt gondolták, hogy ha egy népszerű művész szájából hangzik el az alaptörvény méltatása, az emeli az ünnepség fényét? Ha így gondolták, akkor kijózanító lehetett a hatás.

Vajon mit gondolhatott Schmitt Pál? Marie-Antoinette sem érezhette magát megalázóbb helyzetben, amikor egy párizsi színház közönsége észrevette a páholyban, és éles füttykoncertben részesítette. Elvégre ő az Isten kegyelméből uralkodó „legkeresztényibb király” neje volt, nem pedig egy köztársaság – ha nem is a nép által közvetlenül, hanem annak parlamenti képviselői által – választott feje. A választott vezetők (köztársasági elnökök, miniszterelnökök stb.) több kockázatot viselnek, mint a koronás fők. Utóbbiaknak minden (bal)lépését ellensúlyozza a tudat, hogy hatalmuk az isteni legitimitáson alapul, és ennek megfelelően elefántcsont-toronyból tekinthetnek le az alattvalók tömegére, és elengedhetik fülük mellett a mégoly metsző és fájó kritikát is.

A választott vezetők azonban – szerencsére, sokuknak viszont fájdalmára – nem támaszkodhatnak ilyen megingathatatlan tekintélyre. Az ő hatalmuknak a forrása nem az isteni kegyelem, hanem a népfelség.  Mivel ők az „istenadta” nép választott vezetői (akár közvetlenül, akár parlament útján történik is a megválasztásuk), számukra a közvélemény kritikája mindig fájdalmasabb, főleg, hogy állandóan tisztában kell lenniük azzal: pozíciójuk és hatalmuk nem halálukig, hanem meghatározott időre szól. Elvégre, ha a nép választja meg őket, akkor éppoly gyarlók, mint a nép tömege. Tehát igazságos, ha egy idő után hátrébb vonulnak.

És persze a mulandóság az alkotmányokra/alaptörvényekre is igaz. Ha ezeknek a megalkotói a néptől nyerik el a hatalmukat, akkor alkalomadtán az alkotmányokra is ráfér a változtatás, a módosítás. De nem olyan módon, ahogyan a jelenlegi alaptörvény született meg: egyik napról a másikra, előkészítés, egyeztetés nélkül. Félő, hogy a következő kormány az ellenzéki pártoktól kezdve a civil szervezetekig, mozgalmakig terjedő összefogásra támaszkodva ismét elölről kezdi az alkotmányozás munkáját. De bárhogyan is szükséges néha az alkotmányok módosítása, ha ez túlzott méreteket ölt, és ciklusonként kerül sor új alkotmány írására, az már a demokrácia paródiája. Éppen ebben lehet/lehetne/lehetett volna szerepe a köztársasági elnöknek: ha nem is Istentől, de legalább közvetve az „istenadta” néptől nyert hatalmára támaszkodva (amelyik, tegyük hozzá, nem kis hatalom!) megakadályozni, hogy az alkotmányozás nemes ügye pártok és kormányok játékszerévé váljon. Ez nem történt meg. Így a gyér taps nem csodálható.