Első rész: Szaúd-Arábia
Éppen egy hónapja írtam a kőolaj drágulásának okairól, ahol ígértem, hogy folytatni fogom a világ olajellátásának további boncolgatását. A cím egyik apropóját David Ledesma, az Oxford Energia Intézet kutatójának könyve szolgáltatja, ugyanis ebben a kötetben a szerző arra a végkövetkeztetésre jut, hogy Európa a következő évtizedekben nem számíthat szignifikáns földgáz import növekedésre a MENA országokból (melyet a Gastech 2011 konferencián elhangzott előadásában részletezett). Ezt a megállapítást alapul véve érdemes megvizsgálni, hogy vajon kőolaj import ügyében hogyan fogunk állni? Nézzük a világ legnagyobb kőolaj kitermelőjét és –exportálóját, Szaúd-Arábiát.
Először is tisztáznám, mit jelent az, hogy MENA, melyet sokszor fogok még használni a jövőben: angol betűszó, a Middle East North Africa szavakból, ami a közel-keleti és észak-afrikai országok összességét jelenti (hasonlóan a BRIC országokhoz, amiről kolléganőm írt előző bejegyzésében). Így már mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a világ olajellátásának központi régiójáról van szó.
A már hivatkozott bejegyzésemben arról írtam, hogy a jövő olajellátásának egyik kulcsa a kőolajexportáló országok exportkapacitásának kérdése, éppen ezért választottam Szaúd-Arábiát, ugyanis az említett régió egyik meghatározó hatalma, és a másik olajóriással, Oroszországgal szemben egy erőteljesen növekvő és fejlődő gazdasággal és társadalommal rendelkezik. Ezek a tulajdonságok pedig a jövőben nagyban fogják befolyásolni az ország energiafelhasználását is, ami számunkra, az ellátási lánc végén álló fogyasztóknak valójában esszenciális kérdés.
Egy ország energiafelhasználása – leegyszerűsítve – a populáció méretétől, az életszínvonaltól és a gazdaság energetikai hatékonyságától függ. Míg az utóbbi kettőt igen nehéz mérni, addig a populáció könnyedén számszerűsíthető: ez a sivatagi királyság esetében ötszöröződött 45 év alatt, az 1965-ös 5 millióról 2010-re 25 millióra duzzadt a népesség, mely 2025-re elérheti a 32milliót is (lásd 1. ábra). Ez a növekvő népesség egyre több energiát fog felhasználni, a számok pedig magukért beszélnek, az ezredforduló óta eltelt 10 évben a szaúdi belső olajfogyasztás 50%-al növekedett, 2,4 millió hordó/napra, melyből 1 millió hordót közvetlenül áramtermelésre használnak fel, olajtüzelésű hőerőművekben. Ám ez mind semmi: ha 2030-ig nem javítanak az ipar és a gazdaság energiahatékonyságán, akkor 20 év múlva ez a belső felhasználás 8 millió hordóra növekszik naponta, ami a mai kitermelés 75%-a.
Ám nem csak az ipar és a gazdaság felelős a növekvő belső olajfelhasználásért. A szaúdi népességrobbanást természetszerűen hatalmas ivóvízigény követte, amit korántsem jelent egyszerű feladatot a sivatagi éghajlatú országban. A megoldást a tengervíz sótalanító üzemek szolgáltatják, melyekből 27 működik az országban. A populáció 70%-át kizárólag ezekből az üzemekből előállított ivóvízzel látják el (melyek egyben áramot is termelnek), és – természetesen – olajtüzelésűek, mi több, az ország olajfelhasználásának 62%-áért ezek felelősek.
Ezekből a száraz statisztikai adatokból általános iskolai matekkal kiszámolható, hogy a szaúdi olajexport bizony meredeken csökkenni fog, ha nem hajtanak végre gyökeres reformokat. Képzeljük csak el, hogy a tengervíz sótalanító üzemeket naperőmű-parkok látják el villamos energiával, ahogyan a háztartások nagy részét is, ugyanis kevés ország dicsekedhet olyan napenergia potenciállal, mint Szaúd-Arábia. De akár említhetnénk a lényegesen hatékonyabb földgáz tüzelésű kombinált ciklusú hőerőműveket is, ugyanis földgázból is jól áll az öböl-menti ország, főleg, ha az olajkitermelés „melléktermékeként” feltörő földgázt nem elfáklyáznák, hanem begyűjtenék és felhasználnák. Hozzá kell tennem, hogy ebből a szempontból a szaúdiak nem is oly pazarlóak, szemben a „fáklyázó-nagyhatalommal”, Oroszországgal, ahol Magyarország éves földgázszükségletének többszörösét égetik el az atmoszférába évente (mi pedig vért izzadunk Európában minden százaléknyi energiahatékonyságért). A felsorolást pedig folytathatnám szinte a végtelenségig, ám érdemes megállni egy szó(ra)nál: gazdaságosság. Mi éri meg a szaúdiaknak jobban?
Nos, a helyükben én is kőolajjal hajtanék mindent. A kútfejre eső kitermelési költségük $5-20 között változik egy hordó olajra vonatkozóan, mezőtől függően. Ezzel szemben számukra a megújuló energiák vagy a földgáz ennél még lényegesen drágábbak, ha olaj-ekvivalens adatokat szemlélünk (azaz például egy naperőmű farm által termelt áram mennyivel drágább, mintha azt olaj elégetéséből nyernénk). Szemléltetésül, 1 kW megtermelt áram a naperőműből cirka nyolcszor-tízszer drágább, mintha fillérekért kitermelt olajjal fűtött hőerőműben állítjuk azt elő (persze csak Szaúd-Arábiában). Felmerül a jogos kérdés: mi szorítaná a szaúdiakat takarékosságra?
A válasz egyszerű, ugyanaz, ami minket is: a kőolaj világpiaci ára. Ugyanis míg az olaj ára $20-40 körül mozgott, természetes, hogy megérte azt elégetni pazarló egységekben, nem volt akkora exportprofit rajta. Ám ma, mikor az olaj világpiaci ára éves átlagban közelíti a 100 dollárt, még a gazdag szaúdiaknak is el kell gondolkodniuk azon, hogy vajon megéri az egyre több pénzt hozó kőolajat pazarló erőművekben elégetni, vagy inkább fektessenek többet hatékonyabb technológiákba, vagy megújulókba, és tartsák fent az exportkapacitásukat.
Igen, bizonyára többen megakadnak azon, hogy „tartsák fenn”. Nos, a szaúdi kitermelés a mai 10-11 millió hordó/napról legfeljebb 12-14 millió hordóra növelhető a jövőben (ezek az optimista becslések), amely elsőre úgy tűnik, hogy képes lenne kiszolgálni a növekvő exportigényt, sőt, esetleg ráfejelni is arra. Ám tekintsünk vissza írásom elejére, ahol azt írtam, hogy 2030-ig 8 millió hordó/nap lesz a napi belső felhasználása Szaúd-Arábiának. Ha a realitás talaján akarok maradni, akkor azt mondom, hogy ennek legfeljebb a felét tudják megspórolni energiahatékonyság növeléssel és megújuló energiák installálásával. Ám még mindig marad 4 millió hordó, amit a közlekedés, teherszállítás és a petrolkémiai ipar szív majd fel. Ez nagyjából 1,5 millió hordós emelkedés a mai felhasználási szinthez képest, tehát ha osztunk-szorzunk, kijön, hogy Szaúd-Arábia nem fog szignifikánsan több kőolajat eladni az olajpiacra a jövőben, mint ma. Ez pedig az optimista forgatókönyv, ugyanis hatalmas, 4 millió hordóra rúgó hatékonyságnöveléssel számolok. Ha a szaúdiak nem kezdik meg már ma a modernizálást és az átállást, egy évtizeden belül meredeken elkezd majd az olajexportjuk zsugorodni.
Tehát a címben feltett kérdésre született egy részválasz: Szaúd-Arábiából nem lesz több olajunk, és bízzunk benne, hogy kevesebb sem (még legalább húsz évig). Ezzel felmerül a következő kérdés, hogy mi európaiak honnan vegyünk kőolajat a jövőben? Nos, erre a leegyszerűsített válasz „Churchilli”: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!”. Vért, mert eddigi aszimmetrikus energiaimport-függőségünk Oroszországgal szemben csak növekedni fog ezzel; erőfeszítést és verítéket, mert mindent meg kell tennünk, hogy olajfüggőségünket csökkentsük; és végül, de nem utolsósorban könnyeket, ugyanis eddigi pazarló életmódunkon változtatnunk kell, ha a gyerekeinkre egy élhető civilizációt szeretnénk hagyományozni (direkt nem unokáinkat írtam, ugyanis annál közelebbi a probléma). A legfontosabb pedig, hogy az elitista északi félteke tanulja meg végre partnerként kezelni azokat az országokat, akiktől több szálon is függünk, és nem úgy tekinteni rájuk, mint perifériákra. Ugyanis ez a kolonizációs szemléletmód egyenesen vezet Huntington elméletéhez, melyből talán érdemesebb lenne a felismerést választani, semmint a civilizációk összecsapását. Ugyanis az elmúlt hónapok MENA országokban bekövetkezett változások azt indikálják, hogy ez a felismerés az általunk perifériáknak kezelt országokban történik a jelenben, csak éppen nem abban a formában, ahogyan mi szeretnénk, ugyanis közvetlenül veszélyeztetik például az energiabiztonságunkat. Itt pedig előveszem a címadás másik apropóját, az észak-afrikai országokat, melyektől az év eleje óta hangos a világsajtó, melyekkel a következő posztomban foglalkozom.
Eddig meg is volnánk az elmúlt napok szokásos szalagcímeivel. Most lássuk, mik a valódi fundamentumai az olajár emelkedésnek. A líbiai események közvetlenül hatnak ki az olajkereskedelemre, ugyanis mostanra már szinte a teljes kitermelésük kiesett a piacról, majdnem 1,6 mbpd (million barrels per day, azaz millió hordó/nap). Ez körülbelül 1,5%-a a világ olajtermelésének, mégis, az elmúlt hetekben majdnem 20%-al lökte meg a nyersolaj világpiaci árát. Felmerül a kérdés: vajon miképpen lehetséges, hogy egy olajtermelő ország, melynek olajexportja marginális a világ kitermeléséhez (és fogyasztásához) viszonyítva, képes ilyen mértékben az egekbe lökni az árakat? Nos, egyrészt ennek egy része spekulációs nyomás, másrészt ez a 1,5% nem is annyira marginális, ha figyelembe vesszük, hogy az IEA (International Energy Agency) szerint 4,7 mbpd az OPEC tartalékkapacitása, melynek túlnyomó részét Szaúd-Arábia adja (több, mint 2 mbpd-t). A Goldman Sachs nem hisz az IEA-nak, és egészen odáig megy, hogy az OPEC csupán 2,5-3 mbpd extrakapacitással rendelkezik (extrakapacitás azt jelenti, hogy mennyi, a mostani fogyasztáson felüli olajmennyiséget képesek az exportpiacra juttatni az OPEC országai). Így máris más a leányzó fekvése, ugyanis Líbia termelése ennek a fele, ami viszont már joggal kelt aggodalmat. Ám, bármennyire is jól hangzik, messze nem csak és kizárólag Kadhafi és bandája tehet erről a problémáról. Ugyanis vegyünk egy köznapi példát: ha a fizetésünk (olajkitermelésünk) 85000 Ft havonta, a kiadásaink (olajfogyasztásunk) pedig 82000 Ft havonta, akkor egy fejszámolás után láthatjuk, hogy marad 3000 Ft tartalékunk egy hónapra (ennyi jelenleg a világ olajkitermelési tartaléka). Ezt még fejeljük meg azzal, hogy a főnökünk elégedetlen a munkánkkal, és csökkenti a bérünket havi 1600 forinttal (Líbia olajkitermelésének kiesése). Melyik kedves olvasó nem kezdene el aggódni már a havi 3000 forintos „tartalék” mellett? Nos, a világ olajkitermelésének és olajfogyasztásának egyensúlya nagyjából így fest már lassan egy évtizede, és talán nem túlzok, ha azt mondom, bizony vékony mezsgyén járunk.
Utolsó kommentek