Méltányosság-blog

Legutóbbi bejegyzésem óta két olyan esemény is történt médiatörvény ügyben, mely említést érdemel. Az egyik a Konrad Adenauer Alapítvány által szervezett kerekasztal beszélgetés, a másik a március 15-i „egymillióan a sajtószabadságért” elnevezésű tüntetés, mely a Facebook-on szerveződött, s mára a szervezők szerint a rendszerváltás óta a legnagyobb civil megmozdulásává nőtte ki magát.

Talán furcsa lesz a következő állításom, de éppen a sajtószabadság kérdése az a terület, ami a legkevésbé van immár veszélyeztetve, amit maguk az események is mutatnak, míg más területeken (az ágazati párbeszédeknél, a munkavállalói érdekek képviseleténél, a közigazgatási káoszban, stb.) a gondok kevésbé láthatók, s kevésbé irányul rájuk a figyelem. Paradoxonnak tűnik, de a demokráciánk épp ott gyengélkedik, ahol nincsenek civil megmozdulások. Mindezzel nem azt állítom, hogy médiaügyben már hátra is lehet dőlni a fotelben, épp ellenkezőleg, azt mondom, hogy a demokráciában nem lehet hátradőlni. Recsegve-ropogva, külföldi bekiabálásokkal és iszonyú presztízsveszteség árán, de a médiaszabályozás területén elindult a civil kontroll. Ez a kontroll erősen megnehezíti, hogy a kormány által delegált tisztviselők visszaéljenek a hatalmukkal. Éppen a média, és különösképp az új média figyeli lámpással minden egyes lépésüket. A direkt összeköttetés miatt pedig minden szakmai túlkapásuk vagy tévedésük a miniszterelnök népszerűségét tépázza.

A kerekasztal beszélgetésen kevés új érv hangzott el, ami nem csoda, hiszen mostanra már volt idő arra, hogy az aggályok megjelenjenek, és arra is, hogy elhangozzanak egyes cáfolatok. Egy megfigyelés azonban – mely Martin Józseftől származott – számomra kétségtelenül új volt, bár megint csak a már ismert aggályt erősítette, mely szerint növekedett a politikai kiszolgáltatottság. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, amely a közszolgálatban dolgozók munkáltatója lett, kiszolgáltatottabbá teszi az újságírókat. Amíg az intézmény maga volt a munkáltató, addig pufferként szolgált, mostanra ez az intézményi védelem megszűnt.

Ami engem illet, olvastam az ALAP mindenható tevékenységéről: ez rendeli meg a műsorokat, ez köti a szerződéseket bárkivel, egyben a munkáltatója a korábban Dunás, MTV-s, MR-es alkalmazottaknak, de eleddig nem kapcsoltam, hogy ennek a munkavállaló számára a szakmai védelem csökkenése is lehet az ára. Nem is vagyok benne biztos, hogy a létrehozását ez motiválta, lehet, hogy valóban az átláthatóság és az egyszerűség, de kétségkívül mostantól több figyelmet kell szentelnünk az ALAP-nak is.

Az Erzsébet híd pesti hídfőjén a keddi tüntetés is valami hasonlóról szólt. Változatlanul az újságírói kiszolgáltatottsággal van a fő probléma, melyhez legközelebb hozzácsaphatják majd a tüntetők a titokzatos, de annál nagyobb hatáskörrel rendelkező ALAP-ot is. Egy a fenti aggályokat talán megerősítő párbeszédet befejezésül ide is másolok:

Alkalmazott kérdése: „…vajon mi alapján történik a folyamatos, többlépcsős elbocsátás? - hiszen jóformán nem ismernek közülünk senkit. Nem tartanak-e attól, hogy tehetséges munkatársak áldozatul esnek egy ilyen központosított kívánalomnak és kényszerhelyzetnek?”

Az ALAP válasza: „Nem, a tehetséges, dolgozni akaró munkatársaknak lesz helyük és munkájuk az új közmédia-rendszerben.”

Külön fejezetet nyithatnánk arról is, amiről nem szól a médiatörvény. Korábban írtam már olyasmiről, hogy a médiaalkotmány miben szólt másról, mint a rákövetkező törvény, sokat foglalkozott az EU és a hazai nyilvánosság azzal, hogy milyen kérdéseket kezel veszélyesen, de arról, hogy miről nem szól, még elemző szinten sem érintették. (Olyan említés azért már történt, hogy még nem fejtették ki, mit kell érteni kiegyensúlyozottság alatt, amire a válasz az, hogy ezt az előző törvény sem fejtette ki. Akad azért néhány példa, de sok jelentős téma mindmáig nem merült fel.)

Az egyik ilyen dolog, amiről nagyon nem szól, noha sajtótörvény és médiaszabályozás is kíván lenni, az a helyi médiumok működési szabadságáról való gondolkodás. Ennek alapfeltétele – ahogy egyébként a közszolgálatinak is, de arra történik jó szándékú utalás, ha nem is tudjuk konkrétan miképp valósul meg –, az anyagi függetlenség.

Léteznek a helyi szinteken alkotóközösségek, akik azonban vagy civil kalózkodók, és viszonylag alacsony professzionalizmust valósítanak meg, vagy valamivel jobbak, de akkor meg függnek az önkormányzattól. Az anyagi függésen keresztül, ha az párosul némi politikai elvárással – márpedig mindig párosul – gyorsan végbemegy a prostituálódás. Például az önkormányzat megrendel egy kerületi imázs-filmet. A stáb örül a munkának, megpróbálja az önkormányzatot a lehető legpozitívabb módon beállítani, mi más feladata is volna egy imázs-filmnek? Aztán másnap folytatják a napi rutint, az események taposómalom szerű dokumentálását, szerkesztését, adásba küldését. Fogalmuk sincs a készítőknek, hogyha egy imázs-film elkészítését elvállalták, már nem etikus másnap az objektív szerepet eljátszani, mert nem lehetnek többé hitelesek Hogy nézne ki, ha például a magyarországi imázs-film alkotói holnap bejelentenék, hogy most pedig híreket mondunk? Önmagában tehát egyáltalán nem az imázs-film készítésével van baj, hanem a szerepcserélgetéssel.

A helyi médiamunkások gyötrő kiszolgáltatottságban vannak, s persze valószínűleg etikailag sem képzettek. Mégis nem rájuk kell haragudnunk, hanem azokra a politikusokra, akik manipulálják őket. A végeredmény pedig drámai, a helyi médiumok - tisztelet a kivételnek -, prostituálódnak. De mindig a futtató van erkölcsileg mélyebben, nem a kiszolgáltatott kurtizán. A jogalkotónak pedig kifejezett feladata volna, hogy azon meditáljon, miként lehetne olyan környezetet teremteni, ahol a kiszolgáltatottság csökken. Ez a jogalkotó lehet a helyi önkormányzat, de lehetne maga a Parlament is. Nos, az erről való gondolkodás teljes mértékben hiányzik a médiatörvényből, ezek után a preambuluma, mely szerint a szólásszabadság és a társadalmi felelősség biztosításaként született, helyi szinten biztos csak üres szóvirág marad. 

Olyan jó, hogy ilyen szépen lezajlott a sajtószabadságot követelő tüntetés második felvonása is. Elnézve a Kossuth térről készült videókat, képeket itt egy igen jó hangulatú, pártpolitikai felhangoktól szinte mentes rendezvény zajlott, a médiatörvényt ellenzők háborítatlanul kinyilvánították véleményüket, bírálták a kormányt, úgy ahogy azt egy rendes demokráciában kell.

Kíváncsi lennék, hogy a résztvevők közül hány embernek jutott aznap eszébe, hogy néhány évvel ezelőtt a tér, amelyen álltak műveleti területként funkcionált, így azon semmilyen rendezvényt nem lehetett volna tartani. Akkor egy másik társaság, egy másik, általa diktatórikusnak vélt politika ellen tüntetett. Illetve tüntetett volna, ha engedik. Akkor jobboldali elkötelezettségű honfitársaink gondolták, hogy a haza, a demokrácia végveszélyben van, mert az uralmon lévők annak felszámolására törnek. Most is ugyanaz történik, azzal a különbséggel, hogy történt egy kormányváltás, így most a balliberálisnak nevezett oldal érzi úgy, hogy kénytelen az utcára vonulni.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik kutya, másik eb, mindegy ki kerül hatalomra, nálunk szükségképpen áthágja a demokrácia írott és íratlan szabályait. Épp ellenkezőleg, hiszen a pluralizmuson alapuló rendszer még mindig működik. Pont az ilyen tüntetésektől.

A fő gond az, hogy nálunk mindkét oldal úgy érzi, hogy a szabadság, a demokrácia, a közjó kizárólagos letéteményese az, amit ő képvisel. Holott szerintem természetes, hogy amikor a baloldali kormány szavahihetősége roppan meg, akkor elsősorban a jobboldaliak vonulnak utcára, amikor pedig a jobboldali rezsim intézkedései sértik az alapvető jogokat, akkor a másim oldalon tüntetnek. Az hiányzik, hogy tudatosuljon, végső soron ugyanazért teszik, a másik fél kontrolljára ugyanakkora szükség van mint a sajátjukéra.

Kedves jobboldaliak, ne fanyalogjanak tehát, hogy tüntetnek a szólásszabadságért, inkább örüljenek, hogy a kormányt ért súlyos vádak – miszerint felszámolja az alapvető jogokat – nem igazolódott be. Kedves baloldaliak, mielőtt diktatúrát kiáltanak, gondolkodjanak egy percre el azon, hogy az antidemokratikusnak vélt rezsim ellen szabadon tüntethetnek ott, ahol néhány éve mondvacsinált okokkal és kordonokkal akadályozták meg a véleménynyilvánítást.