Jenei András jenei@meltanyossag.hu

 

„Megszületett a végleges privatizációs terv Oroszországban” címmel jelent meg Gereben Ágnes újabb írása a Portfolio.hu-n. A szokásosnak mondható ruszofób körítések kivételével igen érdekes folyamatra hívja fel a figyelmet: a szovjet rendszer összeomlása óta lezajló második legnagyobb, és várhatóan transzparensebb orosz privatizációs hullámra. A cikk gondolatébresztő, ám igen egyoldalúan mutatja be az orosz törekvéseket.

Egyik fő tétele, miszerint az új privatizációból származó bevételekkel kívánja Moszkva finanszírozni a jövőre kétszeresére duzzadó külső hiteltörlesztési kötelezettséget. Ez részben igaz is, de igen kontrasztos, hogy elfelejti megemlíteni (vagy nem tartja idevonatkozónak), miszerint az orosz valutatartalék átlépte idén az 500 mrd dollárt, köszönhetően annak is, hogy Oroszország lett a legnagyobb olajkitermelő és exportőr is egyben. Mivel az orosz költségvetési egyensúly megközelítőleg $55-70 közötti világpiaci nyersolajárra „van belőve”, így az idei – ezt meghaladó – átlagárat tekintve ez egyáltalán nem meglepő. Így a kérdés az, valóban szüksége van-e az orosz államnak erre a bevételre (cirka 50mrd USD), és olyan mértékben, mint azt a cikk sugallja?

Az pedig már szinte meghökkentő, hogy Gereben - „apokaliptikus” érzetet keltve – ezt írja: „az orosz állam jövőre az ebből származó bevételből, és ne a beláthatatlan társadalmi következményekkel járó belső megszorítások révén teljesíthesse” a törlesztési kötelezettségét. Ez a kijelentés egy elismert Oroszország-szakértő tollából valóban megdöbbentő, mivel így azt az érzetet kelti, mintha semmilyen tartalék nem lenne kalibrálva a jelenlegi orosz gazdasági-társadalmi struktúrába (vagy nem tudna erről). Márpedig a jelcini éra alatt kialakult, majd Putyin regnálása során konzervált „olaj-földgáz kultúra” (Irina Glebova után szabadon) képviselői (az orosz elit) semmilyen gyökeres strukturális reformot nem hajtottak végre az elmúlt két évtizedben, ezzel egy sajátos „stagflációban” hagyva az orosz gazdasági struktúrát, benne magára hagyva a „befőttkultúrára” kényszerített széles orosz tömegeket, egyben hatalmas tartalékot hagyva a rendszerben. Így nonszensz azt állítani, hogy egy komolyabb reformcsomag valóban alapjaiban rengetné meg az orosz társadalmat, sokkal inkább valószínű, hogy legfeljebb egy népszerűségeséssel kellene számolnia a vezető elitnek, mely a jelenlegi hatalomkoncentráció mellett minden, csak nem valós veszély rájuk nézve.

Majd a következőt írja: „A korábbi változatokkal összehasonlítva arra a következtetésre juthatunk, hogy az energetikai lobbi a már több mint egy évtizedes Putyin-éra alatt immár sokadszor érvényesíteni tudta lobbierejét.”. Miféle lobbi? Igen, Jelcin korában valóban beszélhettünk befolyásos (és ami sokkal lényegesebb), önálló politikacsináló oligarchákról (pl. Berezovszkij), ám Putyin és „sziloviki” (kb. maffiózó az orosz szlengben) társainak hatalomátvétele óta a „lobbi”, mint fogalom megszűnt létezni Oroszországban, legfőképp az energiaszektorban. Ennek kiváló mintapéldája Hodorkovszkij volt Jukosz vezér több évtizedre szóló szibériai beutalója.

Valóban esszenciális fontosságú lenne egy mélyreható strukturális reform végrehajtása Oroszországban, de meggondolatlanság lenne a mostani privatizáció (amit inkább hívnék külföldi tőkebevonásnak) lényegét arra egyszerűsíteni, hogy az kizárólag pénzszerzési akaratot tükrözne. Sokkal fontosabb folyamat kezdetét indikálhatja: a putyini rezsim ráébredését arra, hogy a globális gazdasági együttműködések korában a protekcionista izoláció nem fenntartható állapot, ergo Moszkva nyitni kíván az elmúlt évek bezárkózása után. Kérdés, hogy Putyin meddig „mer” elmenni.