2012. január 18. 09:21
Miközben a Népszabadság olvasóinak lehet nem sikerül megfejtenie mit is jelent az a hír, hogy a Klubrádiót a megkezdett perben, melynek során a korábban megpályázott frekvenciáról szól a vita "a médiahatóság visszakínálta", azért a lényeget ők is értik. Hagyjuk most a gazdasági vagy külpolitikai frontokat. Vizsgáljuk meg a belpolitikai kommunikációt, azon belül is a legnagyobb erőt hordozó erkölcsi, ideológiai terepet, magát a kultúrát.
2011. július 02. 23:54
A korrektség intézményi kultúrából fakad, azt meg általában a patina és az idő alapozza meg. Akár ORTT-nek hívják az intézményt, akár Médiatanácsnak, végül is a tettei határozzák meg a megítélhetőségét. Az első ilyen tette az új hatóságnak, a lejáró frekvenciák újraosztása, melyben a kiírás alapján úgy döntött, nincs szükség a magyar társadalomnak a Klubrádióra. (Ezzel szemben a rádióért tartott szimpátiakoncertet lehet felemlíteni.) A második lépés, ahogy ezt a célját kivitelezi, ami lehet jogszerű, rafinált (Ld. a kiírást), vagy jogszerűtlen és nyílt sisakos, ez választás kérdése. Elegáns azonban sehogy sem lehet. Elegáns csak az volna, ha hagynánk a másikat is
létezni.
Ifjúkori élményem az új demokráciánk átpolitizált világában akkor ért, amikor a Valóság szerkesztőjeként dolgozhattam. Számomra ez volt az elérhető karrier csúcsa, ennek megfelelően meg is becsültem és képességeim szerint dolgoztam is azért, hogy minél jobb legyen a lap. Egyszerre akarták, hogy stilisztának és szerkesztőnek is jó legyek, mert főnökeim mindkettőben jók voltak (Kőrösi, Sükösd, Lázár), de én stilárisan nem jeleskedtem. Ez majdnem az állásomba került, de aztán kompromisszum köttetett, felvettek egy hölgyet, aki profi stiliszta volt, én meg kisebb fizetésért, de foglalkozhattam a tartalommal, a szerzőkkel. Foglalkoztam is volna, de jött a magának helyet követelő elit, mely a politikai hatalmat birtokolta, de a médiát nem. Nem éreztem elegánsnak, hogy néhány nappal később a portás közölte velem, nem engedhet be az asztalomhoz, mert az ugye már nem az én asztalom. Egy fiatal számára, aki örült a rendszerváltásnak, és örült a munkájának, értelmetlen vagdalkozásnak tűnt a Valóság elfoglalása. Elegáns nyilván az lett volna, ha nem elfoglalják, hanem létrehoznak egy új műhelyt, amely nemes versengésbe kezd.
Most is ez az érzésem a Klubrádió esetében. Nálunk nem tudom miért, de sosincs lehetőség az eleganciára. Noha már a liberális oldal jól megkapta. Annak idején pökhendi módon vetették oda, hogy nyilván nem teszik jól a dolgukat a konzervatív újságírók, ha nem piacképesek. Immár ők nem piacképesek, és maga a Klubrádió ezért is próbálja fenntartani magát műsorpercek örökbefogadhatósági technikákkal. Miért kell akkor megfojtani? Nem értem. Nem elegáns. A hírek szerint a frekvencián zenélőbb csatorna működhetne, nem beszélő. Göczey Zsuzsa kerülhet csak helyzetbe, s alighanem egy kitűnő zenei rádiót tudna csinálni, mint a Klub zenei szerkesztője. Már a szocializmus állami rádiójának legjobb szakemberei közé tartozott anno. Emlékszem, az általa szerkesztett műsorokat hallgattam, és közben azzal is tisztában voltam, hogy ezzel a fiatalság elitjébe tartozom, a zeneileg legigényesebbek táborába.
Hogy a Klubrádió értéket termel, ahhoz kétség sem férhet, elég ha megnézi valaki milyen témákat tárgyal meg. Már maga a rádió imázsát leginkább meghatározó műfaj is nagyon közszolgálati, s most a betelefonálós közügyeket megtárgyaló beszélgetős Bolgár műsorra gondolok. Nem véletlenül, ez a közszolgálatban is indult, Bolgár György amerikai tapasztalataira, ötletére építve. Megtanítani az embereket vitatkozni, érvelni, gondolkodni, ez volt akkor a műsor ki nem mondott etikája. Jobbá tenni a közéletet, ez volt és lesz mindig a közszolgálat küldetése is.
Bolgár György kalandos úton-módon, de a maga szempontjából racionálisan először az akkori erősen
liberális Magyar Hírlap, és a közrádió pozícióit igyekezett megtartani, ami nyilvánvalóan egy komoly országban összeférhetetlen. Mi azonban nem vagyunk komoly ország, ezért is kísérletezett vele sikeresen, és amikor választásra kényszerült már volt hová mennie a Magyar Rádióból.
A Klubrádióban ettől kezdve nehéz lett úgy szerepelni, de akár műsort készíteni is, hogy ne nyomta volna rá az újságírói vagy a nyilatkozói teljesítményre magát a Megbeszéljük politikai irányultsága. Kuncze Gábor újságírói szerepeltetése pedig már végképp szétmosott minden határvonalat újságírás és politizálás között.
Mindez azonban nem ok arra, hogy a rádiót hatósági eszközökkel kiszorítsák az éterből. Erre semmilyen morális alap sincs, hiszen a kormányzópárt (ez már önmagában abszurd) a Klubrádióhoz teljesen hasonló átpolitizált médiumokból vitte át az embereket a közszolgálati rádióba és televízióba. (Ez pedig ténykérdés, ha megnézzük ki honnan jött a közszolgálatba.) Politikust valamire is magára adó újságíró közösség nem emel a sorai közé, s nem mert a politikus rossz ember. Magára is valamit adó közszolgálat pedig nem emel sorai közé már elkötelezett médiamunkásokat. De itt nincsenek magukra adó újságíró közösségek, ezért a siker is más dimenzióban mérődik. Bolgár György és a Klubrádió kihozta a magyar valóság lehetőségei közt magából a maximumot. Mennyivel többet tudtak és tudnának magukból kihozni, ha jobb körülmények közt dolgozhattak volna, mondhatnánk. De hát mennyiben tehetnek ők maguk erről? A „drága Bolgár úr” egy jól működő közszolgálati elmúlt 20 évben egészen mást jelentene. Egy izgalmas közéleti műsor volna, s nem mint most, a Klubrádióban, ahol a konzervatív táboron való olykor jogos, máskor kevésbé jogos panaszfórumot jelenti
Nem egyedül a Klubrádió felelős a történet ilyetén alakulásáért, tehát az vesse rájuk az első követ… S milyen jó volna végre valahára egy kis eleganciát is látni.
2011. április 04. 13:14
Bár teljesíthetném a címben foglaltat, de jelen esetben csak arra vonatkozik, hogy többet nem írok a fukushimai nukleáris szerencsétlenségről addig, amíg megoldódik a baleseti helyzet, és láthatóak lesznek a hosszú távú következmények is.
Az elmúlt több mint három hétben ugyan sikerült elkerülni egy masszívabb katasztrófát (lásd előző írásomat a témában), de a mentési munkálatok az erőműnél rendre kudarcba fulladnak, ha a cél a nukleáris kibocsátás végeleges megszüntetése (ugyan mi más lehetne?). Ugyanis a szakértők mintha egy 22-es csapdájában lennének: szinte minden – az említett cél felé vivő – lépésüket egy-egy, az előző lépésből származó probléma váltja fel. Most éppen a reaktorok maradványainak hűtésére felhasznált irdatlan mennyiségű vízzel akadt gond, mert az nagy mértékben radioaktívvá vált, és emellett egyszerűen már „nem fér el” a műveleti területen. Utat is talált magának az erősen felaktiválódott víz, mégpedig az óceán felé, folyamatosan szennyezve a környező élővilágot (ma – április 4-én – éppen 11500 tonna erősen radioaktív vizet szeretnének a hatóságok az óceánba ereszteni). Mindezt egy mindössze 20 centiméteres repedésen át, mellyel a japán szakemberek nem tudtak semmit sem kezdeni az elmúlt napokban. Azért ironikus, hogy az egyik high tech nagyhatalmat egy 20 centis repedéssel tétlenségre kárhoztat Egyben mégsem az: ugyanis a rendkívül magas radioaktivitás miatt szinte lehetetlen megközelíteni a repedést, így – pestiesen – nem lehet odatolatni egy betonkeverővel, és betömni a rést, lényegesen szofisztikáltabb megoldásokkal próbálkoznak, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel megint a felszínre kerül a nukleáris technológia leggyengébb pontja, a kényessége. Egy széntüzelésű hőerőműnél a víz/gőz rendszeren keletkező 20 centis repedés problematikáját cirka fél óra alatt megoldaná egy szakmunkás, nem mintha a fukushimai erőműét fizikailag nem lehetne ugyanennyire gyorsan befoltozni. Csak éppen az említett okok miatt megközelíthetetlen, így a jelenlegi helyzet az átlagembernek is kézzelfoghatóvá teszi a nukleáris technológia kényességét és veszélyességét: egy ennyire bagatell probléma kiterjedt környezeti szennyezést okozhat, miközben a szakemberek nagyjából tehetetlenül szemlélik azt. Még a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője is megvilágosodott, még ha kicsit megkésve is.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a paksi atomerőműnél keletkezne egy hasonló repedés, és kiszabadulna a primerköri víz (vagy a szekunder köri, ami valamiért felaktiválódott), egyenesen a Dunába. Milyen környezeti, gazdasági és társadalmi károkat okozna nálunk, és a Fekete-tengerig több országban? Bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen szintű esemény valószínűsége a zéróhoz konvergál, de mégsem nulla, ahogyan Fukushima esetében sem volt az, és be is következett. Természetesen fals logika lenne ebből arra következtetni, hogy ezért Pakson is törvényszerűen be fog következni, de arra mégis jó, hogy szemléltesse, mennyire kényes és nagy odafigyelést igénylő technológia a nukleáris áramtermelés.
Egy másik érdekesség, hogy a jelenlegi helyzet hasonlítható a tavalyi Mexikói-öbölben bekövetkezett Deepwater Horizon fúrótorony katasztrófájához is. Bár elsőre sok a párhuzam, ha jobban megnézzük, sajnos a jelenlegi helyzet legalább egy ok miatt rosszabb: nem tudjuk, hol és mikor fog végződni. Míg a Macondo-1-es kútnál történt robbanás majd olajömlés esetében tudni lehetett, hogy legkésőbb akkor megszüntethető a szennyezés kibocsátása, mikor leérnek a mentesítő fúrások. Az addigi próbálkozások (kútfej lezárása, stb.) mind csak hasonló vészhelyzeti intézkedések voltak, mint jelen helyzetben a víz bepumpálása a reaktorépületbe, vagy az áramellátás helyreállítása. Viszont a fukushimai erőműnél jelenleg semmilyen „mentesítő fúrást” nem láthatunk, nincsen meg a remények ez a nem is oly apró morzsája sem. Most csak abban bízhatunk, hogy nem rosszabbodik tovább a helyzet, és már a japán hatóságok sem túlzottan optimisták, ugyanis szerintük is több hónapig (!) folytatódhat még a radioaktív kibocsátás a reaktorokból.
Tehát rövid távú terveket látni, de közép- és hosszú távúakat sehol. Ugyanis jelen helyzetben egyelőre tervezhetetlen a folyamat iránya és időintervalluma. Valószínűleg egy ideiglenes szarkofág lesz a megoldás (az erőművet már hivatalosan is „leírták”), majd a radioaktív törmelék hosszú éveken át való kipakolása (vö. Three Miles Island és az utómunkálatai), amennyiben nem rosszabbodik a helyzet. Amennyiben mégis, abban az esetben egy csernobilihez hasonló (csak éppen többször nagyobb) végleges betonszarkofág lesz a megoldás.
A japán szakemberek jelenleg éppen egy fóliasátrat terveznek az erőmű fölé/köré vonni, hogy csökkentsék a következő hetekben-hónapokban a kibocsátás általi környezetterhelést (a nyilatkozatot a japán miniszterelnök kabinetfőnöke adta, mely azóta eltűnt a hírcsatornákról, lehetséges, hogy ezzel visszavonták azt..). Ez az elkeseredett intézkedés azt hiszem megfelelően indikálja a helyzet súlyosságát, és a tehetetlenség mértékét.
Az pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem túloztam sajnos, mikor a jelenlegi katasztrófát Japán Csernobiljaként aposztrofáltam:
Valószínűleg még oldalakon át folytathatnám az összehasonlítást. De nem én vagyok pesszimista, van aki szerint Fukushima nagyobb kárt okozott már eddig az atomiparnak, mint Csernobil…
Így a téma „végére érve” pedig szeretném, ha a következő, valóban záró bejegyzés minél előbb megszülethetne, ugyanis azt jelentené, hogy sikerült megnyugtató módon lezárni ezt a jelenleg „never ending story”-t…ehhez pedig jó szerencsét és kitartást kívánok a japán és nemzetközi szakembereknek és a likvidátoroknak is.
2011. március 28. 02:06
Szerencsére pozitív irányba kellett módosítanom a bejegyzés címét a múlt hét óta, és nem például „Fukushima: második Csernobil”-ra, vagy valami hasonlóra keresztelni. Bár az előző cím (Fukushima: Japán Csernobilja) megállja a helyét, de szerencsére nem a baleset mértéke, a sugárszennyezés vagy az emberáldozatok végett, hanem az okozott hosszú távú komplex gazdasági károk miatt.
Ugyanis az elmúlt hét fejleményei – bár változó intenzitással – de a kiterjedt katasztrófa forgatókönyve ellen szólnak. Az első napok mérnöki „szerencsétlenkedései” után a hatóságok felismerték végre, hogy ha nem tesznek hathatós lépéseket, akkor kevés lesz a 20 km-es zóna. Ám még szó sincsen arról, hogy megoldódott volna a probléma: a remanens hő (a leállítás után is fennmaradó hő, amit a radioaktív üzemanyag spontán bomlása okoz) elvezetése a leállított reaktorokból és az üzemanyag pihentető medencékből jelen esetben esszenciális, ugyanis az első napok gőz- és hidrogénrobbanásai után a konténmenten (a reaktor beton és acél védőépülete) kívül tárolt – elszállítás előtt pihentetett – fűtőanyag rudak túlmelegedése vált az elsődleges problémává. Nem véletlenül, ugyanis ezeknél a medencéknél megközelítőleg sincsenek olyan védelmi vonalak, mint a reaktorok esetében. A helikopterekkel, majd speciális tűzoltóautókkal végzett hűtés mellett meg tudták oldani a japán szakemberek, hogy a földrengésben és cunamiban megsérült elektromos hálózatot is részben helyreállítsák, így megoldva a problémák jelentős részét.
Az INES skálán már 5-ös fokozatúra taksált baleset egyelőre nem érte el azt a szintet, hogy 6-os fokozatúvá minősítsék (melyre utaltam előző alkalommal), de számos szakértő szerint – még ha utólag is – vélhetően el fogja érni a károkozás azt a mértéket, hogy megkapja ezt a besorolást. Abban, hogy nem beszélhetünk még kiterjedt katasztrófáról, több tényező is közrejátszott az elmúlt héten, többek közt a szerencse. A zord időjárás, mely a földrengés és cunami túlélőinek okoz(ott) hatalmas nehézségeket, egyben megváltás volt az erőmű környékének és a tőle délre található városoknak (köztük Tokiónak is). Ugyanis a szél iránya és erőssége megakadályozta, hogy a múlt hét elején és közepén történt robbanások és lefúvatások során levegőbe került radioaktív szennyezés sűrűn lakott területeket sújtson, mivel a szél az óceán fölé sodorta. Így nem vált szükségessé újabb kitelepítés vagy korlátozás, és a sugárszennyezés sem vált olyan kiterjedté, mint az eleinte várható volt. Viszont a tengervízzel való hűtés több hatalmas problémát okoz: egyrészt a kicsapódó só nem csak korrodálja a még épen maradt rendszereket, hanem akár újabb hidrogén robbanás előidézője is lehet; másrészt a hűtésre felhasznált víz 40cm és 150cm magasságban áll a turbinacsarnokokban, ráadásul ez a víz óriási radioaktivitású, így ennek eltakarítása komoly kihívást fog jelenteni; végül pedig igen nagy mennyiségű radioaktív víz került ki a tengerbe, ami több száz km-es körzetben szennyezheti el a tengerpartokat, ezzel a halászatot is korlátozva.
Ami viszont a legfontosabb: minden jel arra utal, hogy sikerült a három legrosszabb forgatókönyvet elkerülni: egyrészt egy súlyos kritikussági balesetet; másrészt azt, hogy az acél konténment kinyíljon; harmadrészt, hogy az így kiszabaduló radioaktív anyagok a magasabb légkörbe jussanak (mint a csernobili grafittűz esetében). Bár az egyre nagyobb aktivitású víz felhalmozódása a kettes blokkban még mindig nyitva hagyja azt a kérdést, hogy vajon sérült-e az acél reaktortartály.
Ám amíg a reaktoronként/pihentető-medencénként fennmaradó 15-20 MW remanens hőt nem sikerül zéró összegűre csökkenteni, egy percre sem lankadhatnak a munkálatok, melyek még hetekig tartanak majd, mire kimondhatjuk: a legrosszabb lehetőségek mindegyike végleg elhárult. S még csak utána kezdődhet meg a „szemételtakarítás”, melynek mértéke és időtartama megjósolhatatlan, főleg, hogy még egyáltalán nem bizonyos, hogy a hármas blokknál nem kell majd egy csernobilihez hasonló betonszarkofágot építeni, amennyiben túl veszélyesnek és/vagy költségesnek bizonyulhat a részben leolvadt üzemanyag és a felaktiválódott törmelék eltakarítása.
A nukleáris iparra, és ezzel a globális energiapolitikára gyakorolt hatása pedig egyelőre beláthatatlan, ugyanis úgy tűnik, egyszerűbb lesz a mérnökök feladata a „tűzoltásban”, semmint újra meggyőzni a világ közvéleményét, hogy a negyed évszázad alatt két globális hatású balesetet/katasztrófát produkáló nukleáris technológia megbízható és nélkülözhetetlen.
2011. március 16. 09:12
Múlt heti olajárról szóló blogbejegyzésem egy ideig nem lesz aktuális, miután pénteken az elmúlt 100 év negyedik legerősebb földrengése (és a nyomában a cunami) romba döntötte Japán északkeleti részét. Miután a szigetország a világ harmadik legerősebb gazdasága és olajfogyasztója is egyben, amíg Japánban vissza nem tér az élet a normális kerékvágásba, elegendő kőolaj igény fog kiesni, hogy megnyugtassa a világpiacot. Ám azóta adódott ennél sajnos – ha lehet – még nagyobb probléma: a Fukushima-1 atomerőmű-komplexumnál úgy tűnik, kicsúszik a kontroll a szakemberek kezéből.
Az erőmű-együttes négy reaktorból áll, melyből mindegyiknél történt robbanás, egynél (4-es reaktor) pedig tűz ütött ki, melyet több-kevesebb sikerrel azóta is oltanak; a legutóbbi hírek szerint a magas radioaktivitási szint miatt nem tudják megközelíteni a tűzoltók, így helikopterekről fogják hűteni. Alapvetően nem egy ilyen magnitúdójú földrengésre tervezték az erőműveket, ám az igazi gondot a földrengés után egy órával megérkező 10 méteres szökőár okozta, mely a redundáns biztonsági rendszert tette tönkre, nevezetesen a dízelgenerátorokat, melyek a földrengésben megsérült hűtőrendszer szerepét vették volna át. Tehát egy órán belül két olyan csapás érte a reaktorokat, melyeket józan számítás szerint nehéz lett volna prognosztizálni. Eleinte úgy tűnt, hogy a szakemberek kordában tartják az elszabadulni látszó folyamatokat, de ez mára megváltozott: itteni idő szerint kedd hajnalban a Fukushima-2 reaktorépülete felrobbant, és a japán hatóságok szerint megsérült a reaktortartály is, ellentétben az elmúlt napok előző két hidrogén robbanásával (Fukushima 1 és 3 reaktorok; ám a kettes blokkban is a hidrogén robbant be!). A műszaki részletektől megkímélem az olvasót, akit mégis érdekel, a Nukleráj blogon folyamatosan tájékozódhat, ahol szakemberek posztolják a megbízható információkat, elkerülendő a pánikot. Az már nyilvánvaló, hogy a tengervízzel való hűtés csődöt mondott (mely szakértők szerint elkeseredett választás, tehát valószínűleg az utolsó a sorban), ahogyan a tűz eloltása is nehézségekbe ütközik.
Ha pedig pánik: eszembe sem jutott volna a fenti címet adni a bejegyzésnek, ha a kettes számú reaktorban történt hajnali robbanás nem következett volna be, illetve egy másik robbanás során a négyes blokk falán nem keletkezett volna két 8nm-es lyuk, melyen át kiszabadulhatott a kigyulladt fűtőelemekből származó szennyezés. Ugyanis egy ilyen szintű párhuzamhoz stabil fundamentumok szükségesek, melyek sajnos – a jelek szerint – egyre inkább adottak. Az eddig az INES skálán négyes fokozatú baleset hatos fokozatúvá válhat, ugyanis a reaktortartály az utolsó védelmi vonal, mely a jelek szerint megsérült a kettes blokk robbanásában. Ez a felminősítés még nem történt meg, de elnézve a növekvő sugárzási adatokat, vélhetően nem fog sokat váratni magára. Hogy érzékelhető legyen, mekkora katasztrófával is állunk szemben: a csernobili baleset a legmagasabb, hetes fokozatot kapta meg, így csupán egy fokozatra állunk a történelem legsúlyosabb nukleáris katasztrófájától (ha megtörténik a bejelentés). Mire is alapozom ezt a „várakozást”? Egyrészt a japán hatóságok 20 kilométeres körzetben evakuálják a lakosságot (japán idő szerint kedd reggel óta, ez nálunk hajnali 1-2), a 20 és 30 kilométer között élőket pedig utasítják, hogy maradjanak zárt helyen, egyben előkészítik ennek a körzetnek az evakuálását is. Erre okot is adnak az adatok: japán idő szerint kedden reggel 8:31-kor 8217 mikroSv/óra dózisteljesítményt mértek az erőmű bejáratánál, ami 80000-szer (!) nagyobb, mint a normális háttérsugárzás (100-200 nanoSv/óra ). Yukio Edano tartományi biztos szerint a Fukuyama-1 komplexum környékén (pontos távolság nem hangzott el) mért 400 mikroSv/óra dózisteljesítmény egészségre káros lehet: valóban, ugyanis ez a négyszázszorosa a határértéknek. Ibaraki prefektúrában (Tokiótól 100km-re északra) a százszorosát mérték az átlagos sugárzásnak, míg a fővárosban a nyolcszorosát.
Ilyen mértékű sugárdózisnak utoljára a csernobili katasztrófa után volt kitéve a lakosság Ukrajnában és Belorussziában (1986-ban Szovjetunió), ahogyan ilyen mértékű evakuációra is utoljára akkor került sor nukleáris baleset miatt, és legutolsó alkalommal a csernobili 4-es blokkból került ki direkt szennyezés a környezetbe a reaktortartályból. Valószínűleg már ezek a tények is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjünk aggódni, de sajnos vannak további kockázati faktorok, melyek akár a csernobili katasztrófa mértékét is meghaladó eseményt okozhatnak.
Viszont mielőtt ezeket átvesszük, rendkívül fontos leszögezni pár alapvető különbséget, melyek – még ha komolyabb katasztrófa is fog bekövetkezni – megkülönböztetik a kettőt: a jelenlegi veszélyhelyzet nem emberi mulasztás miatt történt, és az erőmű konstrukciója a világ legbiztonságosabbjai közé tartozik. Ezek egyike sem mondható el a csernobili RBMK reaktorokról és annak kezelőszemélyzetéről.
Lássuk pontokba szedve, melyek a kockázatnövelő faktorok:
jelenleg a 2-es reaktoron kívül további három reaktorban következhet be hasonló esemény; a Fukushima-2 komplexum 5-6-7-8-as reaktorai a legutolsó információk szerint stabilak, ám az 5-ös és a 6-os reaktornál emelkedik a hőmérséklet, tehát itt sem tűnik kielégítőnek a hűtés
Következzenek azok a faktorok, melyek ellene szólnak, hogy egy Csernobilihez hasonló, vagy nagyobb mértékű katasztrófa megvalósuljon:
A hosszú távú következményeket csak becsülni lehet, illetve még az is nehézségekbe ütközik, ugyanis a katasztrófa iránya és mértéke jelenleg a tenyérjóslás megbízhatóságának kategóriájába esik. Ami bizonyos, hogy a két erőműkomplexum nem fog termelni az elkövetkező években (hozzáteszem, eleve leállításra volt ítélve egy része, másik része további 10 év üzemidő hosszabbítást kapott), mely megközelítőleg 5GW kiesést jelent (ez majdnem Magyarország éves villamos áram-fogyasztása). Az is nyilvánvaló, hogy a kieső kapacitást idővel pótolni kell, amire vagy földgázt (LNG), vagy kőolajat fognak felhasználni a 98%-ban energiaimportra szoruló országban.
A legszomorúbb pedig az, hogy az atomipar reneszánsza (ha volt ilyen), ezzel lezárult. Azért szomorú, mert a Fukushimai létesítmény a világ egyik legbiztonságosabb és legjobb konstrukciójú reaktorait használta (szemben az életveszélyes tervezésű Csernobilivel), és jelen esetben a legkisebb hibatényező az ember volt, a legnagyobb pedig az anyatermészet. Ám a borítékolhatóan felmerülő aggodalmak jogosak lesznek: mi a jövője a több tucat kínai, japán és amerikai atomerőműnek, melyek hasonlóan földrengésveszélyes területen fekszenek?
A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.
Utolsó kommentek