Képzelt Riporter (KR): Ma van az 5. napotok. Tegnap arról kérdeztelek benneteket, miért tetszik nektek egy mások által írott szakmai szöveg. Ma még bonyolultabb terepre invitállak titeket: a politikáról vallott felfogásotok érdekelne. Vehetitek a feladatot tréfásan vagy komolyan, de attól tartok, nem kerülhető meg, hogy a politikai elemzők végiggondolják: mit gondolnak a politikáról? Milyen a ti politikaképetek?

Ez egy emelkedett eszme, mely keresetlen elvek kegyetlen rendszere. Eszementen keresek vele s benne szellemet, emelt fejet, nemzetet, Felettes s nem Szent Szellemet, kerek szerkezetet…embert. Mely ellenszere lehet rendszereknek melyek emberekre leselkednek, esetleg Nemzetfejeseknek. Eme decemberben, jeges hetekben emeld sered erre, leld kedvedet s elvedet benne.

Demokratikus körülmények között a politika meglátásom szerint leginkább egy hatalmas pókerjátszmához hasonlítható. Eme játszmában a képzeletbeli óriási asztalnál helyet foglaló szereplők blöffölnek, taktikáznak, helyezkednek, tétet emelnek, lapokat dobnak, és ami a legfontosabb: nem magányos harcosként próbálnak nyerni, hanem összejátsszanak egymással, interaktív stratégiákat használnak az ellenfelek kisemmizésére. Persze olykor veszítenek a játékosok, máskor nyernek, de –ideális esetben– feltétel nélkül elfogadják az alapszabályokat, vagyis egy royal flush-t sosem ír felül két pár, egyikük sem követel új leosztást, ha használhatatlan lapokat kapott. Egész egyszerűen azért nem, mert mindenki tisztában van vele, hogy szabályok nélkül bárki beszorulhat az „örök vesztes” pozíciójába és a játék harccá alakulhat, ami túl nagy kockázat a szereplők számára. A politikus tehát a lehető legnagyobb téttel (emberi sorsok, nemzetek jövője) bíró pókert „játssza”, melyben a hideg ráció és a zsigerből jövő intuíció nemhogy nem kizáró, hanem épp ellenkezőleg, egymást kiegészítő erények.

A politikai elemző pedig az a kibic, aki az asztal körül sertepertél és igyekszik belepillantani a játékosok kártyáiba, melyeket csak ők maguk és azok ismernek, akiknek ezt lehetővé teszik. Mindazonáltal ismerünk olyan elemzői szerepfelfogásokat, amelyek megelégszenek csupán az események tényszerű vagy éppen elfogult kommentálásával, a közönségnek történő elmagyarázásával. Félreértés ne essék ez is nemes feladat, de azért egy elemző ennél jóval többet is tehet: évekre (évtizedekre) visszamenőleg analizálhatja a játékosok stílusát/stratégiáját, megfigyelheti mimikáját, testbeszédét és egyéb megnyilvánulásait. Mindezekből végül olyan információs puzzle-t rakhat össze, amelyből már a logika erejével következtetheti ki, hogy kinél milyen lapok vannak, s ezt tárhatja a „nézők”, a társadalom elé. Ha ez minden esetben nem is kivitelezhető teljes mértékben, de szerintem politikai elemzőként ennél nem érdemes alább adni.

Módom volt elemző-kollégáim válaszait előbb látni, mint ahogy a magam válaszát megírtam volna. Elsőre elkapott a hév, hogy – Jenei kollégámhoz hasonlóan s a szilveszterhez közeledve – magam is eszperente nyelven csevegjek…Aztán letettem erről: kollégám talentuma mellett eltörpülne szerény eszperentém. Ráadásul szilveszteri vendégeink között lesz egy eszperente-géniusz. Mi van, ha észreveszi gyönge utánzatomat…Maradok tehát a kaptafánál, s visszautalom az olvasót sorozatunkban adott első válaszomhoz, amikor Daniel Arrase: Festménytörténetek című könyvét ajánlottam. (Remélem, volt olvasó, aki felfigyelt ajánlatomra s beszerzi ezt a remek kis művet). Könyvének 218. oldalán találtam pár nagyon is témánkba vágó, szép mondatot a magam politikaképének illusztrálására: „Ha nem tudjuk pontosan, hogy mit keresünk, akkor talán lehetőségünk kínálkozik arra, hogy valami váratlanra bukkanjunk. Nagy jutalom meglátni valami olyasmit, amit nem vártunk.” Nos, valahol itt látom a lényeget. A politológusnak/politikai elemzőnek – felfogásom szerint – nem mindig kell tudnia, mit is keres. Más szóval: nem szabad mindig kész válaszokkal rendelkeznünk, ellenkezőleg: maximálisan nyitottnak kell lennünk a politika által felvetett kérdésekre. A politika váratlansága ugyanis az elemzőnek haszon, nem pedig nyűg. Sokszor éppen ezt a nyitottságot hiányolom a hazai közéletből – aztán meg csodálkozunk, hogy miért ilyen „zárt” és „megosztott” társadalomban élünk. Számomra tehát a politikában a váratlanra, az addig nem ismertre való rábukkanás a döntő; a politika tudományos kutatása pedig azt jelenti, hogy erről a rendkívül bonyolult, változó és sokrétegű világról minél több újdonságot tárjak fel és írjak meg.   

Demokratának lenni, nem csak annyit tesz, mint a sokat idézett sor Bibótól. Demokrata az, aki a másikat is annak tekinti, pontosabban, aki a másikat kizárja a politika terepéről, az nem demokratikusan jár el. Társasjátékozás közben sem azt mondjuk a másikra, ellenfél vagy ellenség, hanem játékos, vagy játszótárs. S habár a politika nem állítható párhuzamba a „Ki nevet a végén”-el, annál fontosabb, hogy mindig hagyni kell „visszautat” az ellenfélnek. Nem lehet a megsemmisítésére játszani. A kocka előbb utóbb fordul, kormányból ellenzék, ellenzékből kormány lesz, ez a dolgok rendje. Néha mintha elfelejtenék a politikusok, és így választóik is ezt. Nem tudom legitimálni az „igen de” politikát. Azt a típusú politizálást, ami mindig azzal indokolja cselekvéseit, hogy igen, de a kormány/ellenzék így meg úgy. Tudni kell elengedni történeteket. Tudni kell gesztusokat tenni. S a politikai elemzésben? Nem az az érdekes ki mond valamit, hanem, hogy miért. A politikát mindig érdekek és sokszor a külvilág felé láthatatlan egyességek mozgatják. Sokszor nem lehet „névértéken” venni, szó szerint értelmezni. Inkább azon kell elgondolkodni, milyen szándékkal mond valaki valamit, miről akar meggyőzni. Ha ezt sikerül „dekódolni”, akkor már elindulhatunk a saját alternatív értelmezésünk útján.    

Vaszilij Jan: A jégmezők lovagja című életrajzi regényében szerepel egy ötszavas intelem a fiatal és heves Alekszandr fejedelem felé, amelyet minden újító szándékú államférfi figyelmébe ajánlok: „szelíden szelídíts, soha ne heveskedj”. Az újítás, amelyik a hagyományokat nem veszi figyelembe, és nem szívvel, hanem hideg ésszel akar nevelni, a korábbinál is rosszabb állapotokat teremt(het). A politikai cselekvés esszenciája, hogy a közösségi célokhoz a megfelelő időben és helyen a rendelkezésre álló eszközök közül a céloknak leginkább megfelelő eszközt rendeljük. Ilyenkor jól jöhet a politikai döntéshozó számára egy politikai elemző. Mert ahogyan Sólem Áléchem írta, „a legjobb lónak is kell ostor, a legbölcsebb embernek is jótanács”.

Fontosnak tartom annak vizsgálatát , miért születnek olyan döntések, amilyenek – mely érdekcsoportok, milyen politikai eszmék hatnak egy-egy konkrét, akár napi döntés meghozatalára. Rendkívül izgalmas kérdés, amikor a döntéshozók (törvényhozók) pénzt osztanak szét, mert ekkor dől el, mennyi jut oktatásra, egészségügyre, a bajban lévők, az elesettek megsegítésére, vagy éppen utak felújítására.

A politika egy rendkívül izgalmas dolog is  – kalandfilmbe illő izgalmak kísérik azokat a folyamatokat, amelyek során egyik-vagy másik csoport felülkerekedik egy pártban, egy intézményen belül, vagy akár egy országos választáson.

A politika tehát egy olyan, meglehetősen bonyolult rendszer, amelyben született döntések jelentősen kihatnak az adott közösség életére – szerencsés esetben a politika jó keretül szolgál egy adott ország virágzásához, legrosszabb esetben viszont véres polgárháborúhoz, felkeléshez is vezethet egy rossz politika. Nézetem szerint tehát az állampolgároknak– már gyerekkorukban– fel kell ismerniük, meg kell tanulniuk, hogy a politika nemcsak rosszra, de jóra is használható. A recept pedig: minél több felkészült, jó képességű politikust kell megválasztanunk. Ez azonban nem megy tanulás nélkül, ennek mikéntjét már az iskolában, és a szocializáció más szinterein is el kell kezdeni elsajátítani.