Méltányosság-blog

Keller Tamás Társadalmi riport 2010 című tanulmányának megállapításai számos társadalmi jelenség új nézőpontból történő értelmezésének adtak támpontot. A vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a magyar társadalom zárt gondolkodású, keleties értékrendszerrel bír, le vagyunk maradva nemcsak a nyugat-európai országokhoz, hanem szomszédainkhoz és a hasonló gazdasági fejlettségű országokhoz képest is. Néhány hónapja a HVG hasábjain jómagam úgy vélekedtem, hogy ez magyarázatot adhat arra, hogy a kormány bizonyos lépései (médiatörvény, nyugdíjvagyon államosítása) körül kialakult viták miért nem erodálták egészen odáig a kormánypártok népszerűségét. Marosán György a friss Élet és Irodalom 1514-2010 című cikkében ennél jóval messzebb megy.

A szerző szerint Magyarország nyugatos fejlődése 1514-ben törik meg, amikor a Dózsa parasztháború bukásával a nemesség által bosszúból hozott Werbőczy-törvények a röghöz kötéssel nemcsak évszázadokra passzív mozdulatlanságra kárhoztatták a magyar társadalom kilenctizedét, hanem szellemiségüknél fogva a „törvény hatalma” helyett a „hatalom törvényének” elvét kényszerítették a magyar társadalomra. A Kellerék által kimutatott – illetve az irodalomban oly sokszor kárhoztatott – bezárkózás, passzív magatartás gyökerei a szerző szerint idáig nyúlnak vissza. Marosán ezután kijelenti, hogy „2010-ben a magyar progresszió az 1514-es, temesvári csatához mérhető vereséget szenvedett”, majd részletesen kifejti, hogy a Fidesz hatalomra kerülésével ugyanaz történik, mint ötszáz éve, úgy késsük le a modern 21.századi fejlődést, ahogy a kora-újkori változásokról lemaradtunk.

Ez a párhuzam egész egyszerűen semmilyen szempontból nem állja meg a helyét. Nem igaz, hogy a magyar mentalitás keleties jellege elsősorban az 1514-es történelmi úttévesztés következménye. Eleve kérdéses, hogy egy fél évezreddel ezelőtti szituációban alkalmazhatóak-e olyan fogalmak, mint progresszió. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Hanem az, hogy Marosán szerint a véres megtorlás és az ennek nyomán kialakuló törvénykezés az egyetlen tényező, ami elindította a magyar társadalmat a keleties értékvilágra jellemző úton. A szerző mintha megfeledkezne arról, hogy tizenkét évvel a Dózsa-parasztháború után megszakad a magyar középkori állam története, vagy, hogy a történelmi változások központja az atlanti térségbe helyeződik át. Amikor nyugaton kialakulnak a piacgazdaság feltételei, mögötte a kereskedelemből gazdagodó polgársággal, addig idehaza éppen egy keleti nagyhatalom uralja az ország jelentős részét. A tényezőket sokáig lehetne sorolni, a kelet-európai országok nyugatitól eltérő civilizációs fejlődésének megrajzolásához, alighanem egy Norbert Eliasra lenne szükség. Azonban az bizonyos, hogy egyetlen tényezőre visszavezetni ezeket a folyamatokat fals megközelítés.

Ebből adódóan aztán a következtetés is téves. 1514-ben nem egy polgári forradalom, hanem egy zavaros ideológiájú parasztháború, 2010-ben nem a magyar progresszió, hanem a balliberális oldal szenvedett vereséget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Tripartitum ne járult volna hozzá, hogy a magyar társadalmi fejlődés elkanyarodott a Nyugat-Európaitól!  Ráadásul a szerző kimondatlan evidenciaként kezeli, hogy a haladás, az európaiság a magyar közéletben egyértelműen a posztkommunista utódpárt és az azóta eltűnt liberálisok kizárólagos felségterülete. Holott a baloldalon éppen úgy szépszámmal találunk politikusokat, akik a Keller-tanulmányban felvázolt bezárkózó, passzív magatartásra építve, az alattvalói politikai kultúrát meglovagolva szállnak versenybe a szavazókért, illetve a Fideszben is kimutathatóak olyan progresszív törekvések, amelyek a nyugatias társadalmakat tekintik etalonnak.

A 2010 választásokat Dózsáék kudarcával egy kalap alá venni nemcsak nélkülöz minden történelmi szemléletmódot és tényszerűséget, hanem apokaliptikus víziójával tulajdonképpen a hisztérikus közbeszéd erősödését fűti. A higgadt vita és a komplex történelmi hatások kimutatásnak valós kísérlete helyett.

Minek írni a vezetésről, az ország vezetőrétegének szánt lapban? Ez lehet első kérdésünk a Washington Post internetes változatának On Leadership című rovatára kattintva. Azért mert vezetni s vezetve lenni sem egyszerű feladat. Két háború és a gazdasági válság komoly belső igényt teremtett az iránymutatásra az Egyesült Államokban. Hogyan tovább? Hogyan őrizze meg az USA politikai, gazdasági vezető szerepét a világban? Az amerikaiak szerint szükség van a jó vezetésre, még akkor is, ha örök vita övezi ennek pontos jelentését. Ennek tükrében a rovat megkísérel különböző hátterű emberek véleményének, tapasztalatának bemutatásával közelebb kerülni a jó vezetés titkához.

Miért követünk valakit? Mitől lesz vezető? Olyan politikust aki nem vágyott a hatalomra még nem hordott hátán-e föld. Az ilyen személy, még, ha vezető pozícióba is kerül, nem marad meg hosszútávon a politika világában. Kilöki magából a rendszer. Mégis, milyen jellem, elképzelés, és vezetői képesség kell a vezetéshez akkor? Ugyanazok a képességek szükségesek a vezetésben a sport, a gazdaság, a vallás vagy a politika terén? Ugyanúgy irányít egy férfi és egy nő? Valóban a vezető vezet egy országban, vagy a kül-és belpolitikai események irányítják őt is?  Politikai, gazdasági, katonai, művészeti, oktatási és civil szervezetek képviselői és szakértők mondják el gondolataikat ilyen és hasonló témákkal kapcsolatban. Nem elvont teoretikus válaszokban, hanem személyes tapasztalataik alapján.

Miközben a könyvesboltok polcai roskadnak a leendő vezetőknek szánt könyvektől, az, hogy hazánkban mit jelent a jó vezetés szinte fel se merül. Túlontúl könnyű felmagasztalni vagy démonizálni vezetőinket. Megérteni, vagy legalábbis megkísérelni értelmezni a politikusokat mozgató kényszereket, érdekkonfliktusokat, sokkal összetettebb feladat. Magyarországon hajlamosabbak vagyunk inkább arról beszélni, hogy mit csinálnak vezetőink semmint arról, hogy miért? Mi motiválja őket, milyen döntési (kényszer)helyzetek állhatnak elő? Mindig kívülről, megfigyelői szerepből elemezzük a politikát, és nem a politikusok szemein át. Ez tulajdonképp nem meglepő, hiszen alig van rálátásunk a politika belső világára. Nem látjuk a napi szintű pártpolitika hátsó mozgatórugóit. Nincs olyan jellegű transzparencia a vezetőket körülvevő tanácsadói kört illetően, mint Amerikában. Nincs hagyománya a politikai mélyinterjúknak, a memoárírásnak vagy akár a politikai életrajzoknak. Ilyen szempontból, hatalmas különbség van hazánk és az Egyesült Államok között.  Tanuló vezetők vagyunk még a demokrácia rögös ösvényein. Megválaszolásra váró kérdések hada áll előttünk. Ugyanakkor az út a jó vezetéshez járható. Csak ki kell ismerni.

Barátaim, ismerőseim gyakran kérdezgetik tőlem: te mikor leszel a tévében, hiszen politológus vagy? Ilyenkor mindig eszébe jut az embernek, hogy Magyarországon miért alakult úgy, hogy a közvélemény többsége számára a politikai elemző az az öltönyös pasas, aki elmondja, hogy mit kell gondolni az aznapi politikai nyilatkozatról, vagy intézkedésről.

Sajnos ennek nem az az oka, hogy ismerőseim, vagy a közvélemény tájékozatlan lenne és nem ismerné ennek a szakmának területeit. Az ok sokkal inkább az, hogy a politikai elemzés, mint mesterség csak nyomokban létezik Magyarországon. A kialakult intézetek egy része egyértelműen valamelyik párthoz kötődik, annak ideológiai szócsöve, amely minden kritika nélkül visszhangozza az adott erő politikai megnyilvánulásait. Az írások többsége „impresszionista”, vagyis az adott szerző egész egyszerűen, mindenféle műfaji, vagy módszertani megalapozás nélkül leírja, hogy mik a benyomásai, mit gondol az adott jelenségről.

Amennyiben a politológusok azt szeretnék, hogy szakmájuk az egész közvélemény számára láthatóan hasznos legyen akkor meg kell újítanunk a műfajt, át kell gondolnunk eddigi megközelítéseinket szakmánk tárgyához. Bombasztikus publicisztikákkal, hangzatos kinyilatkoztatásokkal könnyen sikert, ismertséget lehet szerezni, azonban mi magunk is felelősek vagyunk, hogy az olvasó kizárólag erre „harap”. A hosszabb, mélyebb problémákat boncolgató írások tökéletesen elkerülik nemcsak a hírfogyasztók, hanem a média figyelmét is. Alig-alig születik olyan írás, amely jól olvasható, érdekes, ugyanakkor szilárd módszertan, elméleti keret áll mögötte.

Elemzéseink jórésze kimerül a napi aktualitások kommentálásában. Úgy teszünk, mintha nem létezne külföld, amelyekkel érdemes összevetni a hazai folyamatokat. Úgy teszünk, mintha nem létezne közeli, de méginkább távoli múlt, amelyekből tendenciákat rajzolhatunk meg a jelen eseményeire vonatkozóan. Az angolszász politológia évszázados eredményeit, szakmai standardjait szinte nem is hasznosítjuk, a magyar parlamentarizmus tanulságairól tudomást sem veszünk, miközben a politikusoktól nyugati magatartást és értékrendet várunk.

A magyar politológiát meg kell újítani, az elemzést ki kell emelni az „itt és most” közegéből, vizsgálódásaink módszereinek tükrözni kell a nyugat-európai, angolszász politológia kurrens eredményeit. Szélesítenünk kell az elemzési horizontunkat, nem kizárólag a pártokkal, vagy a kormánypolitikával szabad foglakozni. Olyan területek felé kell nyitnunk, mint a szociológia, a közgazdaság vagy akár a természettudományok.

Mindenekelőtt azonban önreflexióra van szükségünk, hogy hiányosságainkat, hibáinkat képesek legyünk egyáltalán tudomásul venni.

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Meggyőződésem, hogy mindenki aki blogolásra adja fejét első alkalommal ugyanazt érzi. Eleinte jó ötletnek tartja majd ül kissé megszeppenve a számítógép képernyője előtt, hogy akkor most miről is írjak. Aztán valami mégiscsak kisül belőle és a kezdeti nehézségek után lelket lehel a blogjába, ami végül elválaszthatatlan részévé válik személyiségének. Ilyesfajta bénultsággal vágok neki én is, azzal a súlyosbító teherrel, hogy az imént felsoroltakat egy politikával foglalkozó blogban kívánom megvalósítani. Nem a saját történetemet szeretném elmondani, hanem egy kicsit mindnyájunkét. Úgy, hogy benne legyen mindaz ami fontos számomra, úgy, hogy azokkal a témákkal amivel elemzőként foglalkozok egyszerre legyenek érdekesek és közérthetőek is. Hiszen miért ne lehetne izgalmas a politika mások számára is, úgy ahogy nekem? Tudom blaszfémia ilyet mondani Magyarországon, de bevallom, szenvedélyesen szeretem a munkámat. No persze nem a semmire sem vezető, folyton folyvást önmagába visszatérő napi szintű politikai csatározást. Inkább a nagy átfogó kérdéseket. Hogy előző munkaszeretetemre vonatkozó „botrányos” kijelentésemre visszatérjek, például azt, hogy miért van, hogy tőlünk nyugatra teljesítmény centrikus, a tehetséget díjazó munkakultúra van, míg idehaza alacsonyra helyezzük a lécet majd megpróbálunk átbújni alatta? Miért az irigység kultúrája dominál? Ha nekem nem lehet jó, másnak se legyen az?  Naponta ezerszer rohanunk bele politikai kultúránk falaiba. Mindenütt ott vannak jelei körülöttünk. Ennek meglátását hívom az apró dolgok művészetének. A hétköznapi történésekből ugyanis vissza lehet következtetni a társadalmi okokra, majd külföldi példákat segítségül hívva megoldást kínálni rájuk. Na EZT szeretem a munkámban. Erről szól számomra a politika női szemmel. Így aztán előre is elnézést kérek ezért az egyáltalán nem női témáért. A minap láttam egy Ladát OT (Old Timer) azaz veterán autó rendszámmal. Érdekes volt megfigyelni, hogy valami ami nem is olyan rég még elérhetetlen státuszszimbólumnak számított mára egy letűnt kor relikviája. Már csak azért is mert húsz éves demokráciánk még nagyon is fiatal. Kétségkívül ráfér egy kis tuning, nem hasonlítható össze az amerikai demokráciával, azonban a Ladára pillantva, majd az utcán közlekedő többi autóra, azonnal tudtam, hogy nekem többé senki nem mondhatja, hogy nem történt fejlődés a rendszerváltás óta