Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Csatázó hirdetések

Projekt Amerika sorozatunkban több bejegyzésben is Amerika megosztottságát, illetve annak mértékét firtattuk. Nos, első ránézésre, ha valami még igazán rátesz pár lapáttal a polarizációra, az maga a választási kampány, amelynek az egyik célja pont az, hogy a választópolgárokat eligazítsa abban a kérdésben, hogy miért jobb az egyik politikai tömörülés, mint a másik. Kiváltképpen így van ez az USA-ban, amely a negatív kampány, a negatív célzatú hirdetések (ottani szóhasználatban: „attack ads”) hazája: az 1964-es elnökválasztási kampány óta jelen vannak, azóta sűrűn is élnek vele az amerikai kampánymenedzserek. Ezek a fél, vagy egy perces TV-reklámok azt mutatják be, hogy miért volna veszélyes az ellenfélre szavazni, mitől elhibázott annak politikája. Könnyen adódik is a következtetés: a kampány, főleg annak amerikai módja, csakis a polarizáció fokozására alkalmasak. Csakhogy hibát követnénk el, hogyha rögtön erre a sommás következtetésre jutnánk, de erről majd a végén.

Addig is nézzünk meg egy-két példát ezekből a negatív TV-hirdetésekből, amelyeket Obama és Mitt Romney egyaránt igénybe vett. Közülük az egyik leghatásosabb nem is valamelyik elnökjelölti stábé, hanem egy Obama- ellenes  ún. politikai akcióbizottságé. Az Americans for Prosperity nevű szervezet The Dinner Table (Étkezőasztal) elnevezésű hirdetése csak a Youtube-on több mint félmillió nézőt vonzott. Pedig nincsenek benne a mostani mozifilmek, és politikai hirdetések egy részére jellemző (és a sokkolást célzó) hang-és fényeffektusok, mégis igencsak hatásos. A hirdetés két szülőt, és két gyermeküket ábrázolja, akik a vacsorájukat fogyasztják. Beszélgetés nincs, aláfestő zene, és narrátori szöveg szintén nincs, mégis vágni lehet a feszültséget. A két szülő tekintetéből árad a kétségbeesés, a rossz hangulat pedig a két gyermeket is megszeppentté teszi. A zene, és minden hangos beszéd kiiktatásának köszönhetően a néző erre a fojtó légkörre tud koncentrálni, eléggé sokkoló látvány ez mindenfajta technikai hókusz-pókusz nélkül is. A fél perces TV-reklám végén a képernyő elsötétül, és mindössze két, fehér színű felirat jelenik meg: „12.1. millió amerikai munkanélküli. Ideje kipróbálni valami mást.” Mestermunka a javából.

The Dinner Table ad.JPG

Szintén az érzelmekre játszik a Romney-stáb „Can't Afford Another Term”(Még egy elnöki ciklust nem engedhetünk meg magunknak”), ugyancsak fél perces negatív jellegű TV-hirdetése. Ez a TV-reklám először a gondolataiba mélyedt Obama elnököt, majd anyákat, és gyermekeket ábrázol, csendes zongora kíséretében. Az alkotók egy szuszra fejére olvassák Obamának a megnövekedett élelmiszerjegyeket, a magas munkanélküliséget, a korábban nem látott női szegénységet, majd egy szimpatikus gyerekarc előtt megjelenik az ítélet: „a mi gyermekeink miatt nem engedhetünk meg még egy elnöki ciklust”. Romneyék többi anti-Obama hirdetése is hasonló kaptafára épül: az elnök nem képes gazdasági eredményeket felmutatni, tehát mennie kell.

Romney attack ad.JPG

Persze, Obamáékat sem kell félteni, olyannyira nem, hogy a négy évvel korábbihoz képest az elnök Jim Messina vezette kampánycsapata erőteljesebben él az ellenfelet támadó reklámokkal, amelyeknek esszenciája az, hogy a republikánusok elnökjelöltje megadóztatná a középosztályt, össze-vissza beszél, és különben sem volt olyan sikeres üzletember, és kormányzó, ahogy azt magáról beállítja. A What He Said TV-reklám például felidézi  Romney korábbi kijelentését (pontosabban kiragad belőle fél mondatot) , miszerint hagyni kell a detroiti autóipart tönkremenni, ezzel szemben – így a hirdetés – Obama tudta a dolgát: cselekedett, és talpra állította az autóipart. Az elnököt dicsérő résznél a hirdetést aláfestő zene diadalmasabbá, optimistábbá válik.

De vajon nem ütnek-e vissza ezek a negatív hirdetések azok kiagyalóira? Nem teszik a politikát még ellenszenvesebbé a szavazók számára? A szakértők egy része szerint, amennyiben a negatív reklámot megfelelően használják, a válasz nem. A negatív hirdetések ugyanis figyelemfelkeltőek, alkalmasak a saját tábor mozgósítására, és az érzelmek felkeltésére. Richard R.Lau. és Gerald M. Pompert tanulmányában két kampánytanácsadót is idéznek, akik szerint éppen a negatív kampány segít megnyerni a választásokat. John G. Geer  professzor kifejezetten hasznosnak gondolja a negatív kampányt, mert új információkkal látja el a szavazókat a jelöltekről, vagyis gazdagítják a politikai folyamatokat. Ennek túlhajtása azonban a használóját károsíthatja: John McCain csapata 2008-ban személyeskedő TV-hirdetésekkel igyekezett Obamát lejáratni, sikertelenül.

Magyarországon a pártok is átvették a negatív hirdetések eszközét, a Fidesz és az MSZP 2006-ban egyaránt élt vele. Hatásos volt azon MSZP-s hirdetés, amely Orbán parlamenti jelenlétét hiányolta. Az amerikai kampánymódszerekből érdemes tanulni, nem véletlenül tartotta szükségesnek mind a Fidesz, mind az MSZP, hogy küldöttséget menesszen a republikánusok, és a demokraták konvencióira.

Visszatérve Amerikára: nem rombolja-e a nemzeti összetartozás érzését a negatív kampányhadjárat? Mint az elején utaltam rá, téves volna erre a kérdésre automatikus igennel felelni. Borbély Judit vendégszerzőnk rámutatott arra, hogy a politikai csatározások ellenére az amerikaiak alkotmányos alapkérdésekben egyetértenek – ennek kialakítása nem mellesleg már az iskolákban elkezdődik az amerikai alkotmány tanításával… Mindenesetre a nem választ látszik alátámasztani, hogy amikor négy éve McCain a választások után – ne felejtsük: előtte keményen támadta ellenfelét – a csalódott hívei elé állt, többek között azzal zárta beszédét, hogy „Obama most már az én elnököm is lesz”. Most már nem sokat kell aludnunk, hogy megtudjuk: a sok negatív hirdetés után, a mostani kampányt követően a vesztes elnökjelölt fog-e beszélni arról a nagyszerű országról, amelyet Amerikának hívnak – ahogy azt McCain tette annak idején.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

0 Tovább

Egy amerikai vita, ami nem ér véget…

Papp László Tamás tegnapi vendégkommentárja számos, nagyon érdekes kérdést feszegetett. A Méltányosság mai bejegyzése inkább csak adalékokat szolgáltat annak eldöntéséhez, hogy akkor most az amerikai pártpolitika és közélet megosztott-e vagy sem.

Nem fogjuk (nem is tudnánk) most ezt a kérdést eldönteni. Egyetlen dologra mutatunk rá: érzékelik, értik ezt a problémát, s ahelyett, hogy megvitatását átengednék a publicisztikának, folyamatosan – és nagy tudományos arzenállal - vitatkoznak rajta! Nem úgy, mint azt az itthoni közéletben látjuk (ahol a felek állandóan lehülyézik egymást), hanem komolyan, teoretikusan, a politikatudomány, a szociológia és más rokontudományok eszközeivel.

Sok-sok vita van persze az egymással szembenálló felek között, de abban talán mindenki egyetért, hogy a polarizációról zajló vita az 1990-es évek legelején kezdődött, amikor megjelent James Davison Hunter: Culture Wars: The Struggle to Define America című könyve. Ettől kezdve ebbe a vitába az amerikai politikatudományi elit számos képviselője bekapcsolódott pro és kontra. Azok közül, akik szerint Hunter állítása erős túlzás, és nincs szó nagyfokú polarizációról, a Fiorina-Abrams-Pope szerzőharmas (az eredeti után 15 évvel megjelenő) Culture War? The Myths of a Polarized America című munkáját említjük. Ugyanolyan borotvaéles érvelés és ugyanolyan cáfolhatatlannak tűnő megállapítások – csak ellenkező előjellel – mint a „vitaindító” kötetben. Ugyancsak 2006-ban jelenik meg McCarty-Poole-Rosenthal kötete: Polarized America. The Dance of Ideology and Unequal Riches. Ez utóbbi szerzői már új szempontokat is behoznak, amikor a „gazdasági faktort” mint a polarizáció növekedésének egy lehetséges magyarázatát (bevándorlás, elszegényedés stb.) állítják föl fő magyarázó elvként. Ráadásul a nálunk sokat emlegetett „pávatánchoz” hasonló módon leírják azt is, milyen vargabetűket tettek és tesznek az amerikai pártok; a republikánusok a gazdasági egyenlőtlenség, a demokraták pedig a jóléti issue-k meghaladása felé.

S ha azt gondolnánk, hogy az immáron 21 éves vita bármelyik fél győzelmével nyugvópontra jutott volna, 2010-ben jelenik meg Carl Desportes Bowman tanulmánya: The Myth of a Non-Polarized America . A szerző itt nem  kevesebbet állít, mint hogy a polarizálatlanság a mítosz – aminek 2006-ban Fiorináék az ellenkezőjét állítottak.

Nem is folytatjuk a hatalmas termés felsorolását. Tanulság a magyar olvasó számára csak egyetlen egy lehet.

Amerikában a politikai élet jelenségeit komolyan veszik, azokat „szételemzik” és egyáltalán nem hagyják „leülni”. Ez a tanulság különösen fontos lehetne a mi közegünkben, ahol épp ellenkezőleg: a viták a nélkül halnak el, hogy egyáltalán megindulnának. A magyar politikai világban alig tudunk két évtizedes (és a végére sosem érő) vitákról; a dolgok bennünket ilyen szinten talán nem is érdekelnek. Amerikát igen. Az persze egy másik kérdés, hogy az olvasók melyik álláspontnak hisznek: annak-e, amely szerint nagy – és nem kis részben – kulturális háború dúl a felek között; vagy annak, amely szerint ez merő szemfényvesztés, de legalábbis túlzás.

Vessünk pillantást a szövegekre, netán vegyünk nagy levegőt, és egy pillanatra legyünk „amerikaiak”.

 

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek