A pár nappal ezelőtti, három lány halálát követelő eset, mint cseppben a háborgó tenger mutat rá közállapotaink szomorúbbik részére. Nem pusztán arról van szó, hogy a West Balkan nevű budapesti szórakozóhelyen nem volt megszervezve, hogy a túlzsúfolt tömeget valahogyan megnyugtassák. Szembe kell nézni azzal a régi magyar – nem igazán irigylésre méltó – hagyománnyal, hogy közigazgatásunk sokszor nem áll feladata magaslatán. Mert lehet persze lamentálni azon, miként fordulhat elő, hogy egy háromszáz férőhelyes helyiségben négyezren zsúfolódnak össze, hogy este tíz után már nem lett volna szabad diszkót tartani, vagy hogy nem volt szakhatósági engedély – de ezen fölösleges meglepődnünk. Miért is tennénk, amikor még néhány évvel ezelőtt is az a szokás járta mifelénk, hogy építésügyi hatóságoknak mutattak fügét befolyásos vállalkozók, akik építési engedély nélkül igyekeztek épületet felhúzni, amikor pedig kiment hozzájuk a hatóság, akkor megpróbálták elintézni az épület fennmaradási engedélyét. Miért is kellene meghökkenünk, amikor nálunk – és persze más, a nyugati fejlődéstől történelmi okokból lemaradó, egyes periférikus közép-kelet európai országokban – korábban sem duzzadt az erőtől a jogszabályok tisztelete, mondván: nem kell azokat túlzottan komolyan venni, hiszen az állam sem veszi azokat komolyan.

 

Mindez onnan jutott eszembe, hogy jön a fogadkozás: ilyen tragédia nem fordulhat elő még egyszer, és felülvizsgáljuk a diszkókra vonatkozó jogszabályokat. Néha az az érzésem, hogy a magyar ember hajlamos a pótcselekvésre. Jogszabályokat ugyanis még mindig könnyebb meghozni, mint azokat következetesen végrehajtani. Lehet persze alkotni olyan normákat, hogy a hatóságok szigorúbban ellenőrizzék a diszkók üzemeltetését. Csakhogy ehhez olyan köztisztviselők kellenek, akiket a diszkók tulajdonosai, ha akarnának, sem tudnának megvesztegetni, vagy ha ez a szándék nem áll fenn, akkor ezek a köztisztviselők anyagilag és erkölcsileg kellően motiváltak legyenek ahhoz, hogy komolyan vegyék ezt a konfliktusos tevékenységet. Olyan rendőrök szükségeltetnek, akik nem kényszerülnek rá anyagi okokból, hogy biztonsági őrök legyenek esetleg pont annál a diszkónál, amely ellen nekik kéne fellépniük.

 

Nem árt arra sem emlékeztetni, hogy a West Balkanban uralkodó állapotok nem most alakultak ki, és nem is feltétlenül egyediek. Ha igaz, hogy a jogrendszer eddig megengedő, kijátszható volt a diszkók üzemeltetésével kapcsolatban, akkor felvetődhet a kérdés, hogy miért nem foglalkozott ezzel eddig a kormány? Természetesen nem várható el Orbán Viktortól, de még Navracsics Tibortól, az igazságügyért felelős tárca vezetőjétől sem, hogy betéve tudják a vonatkozó jogszabályokat. Egy jól működő közigazgatásban viszont az apparátus tagjai felhívják a minisztereik, államtitkáraik figyelmét a vonatkozó szabályok megváltoztatásának szükségességére, pl. annak érdekében, hogy egy négyszáz férőhelyes diszkóban tényleg csak négyszázan legyenek, megelőzve a túlzsúfoltságból következő esetleges tragédiát. Legyünk persze méltányosak: egy ilyen közigazgatás kialakítása nagyon bonyolult folyamat, és nem is elvárható az Orbán-kormánytól, hogy nyolc hónap alatt ezt megtegye. De az elérendő cél talán látható.

 

Végezetül, ami pedig a jogszabályok kilátásba helyezett szigorítását illeti: helyeselhető, ha a kormány megteszi a szükséges intézkedéseket. De ha az emberekből hiányzik a megfelelő kulturális beállítódás, amely az elvárt magatartás felé tolná őket, akkor lehet itt akármilyen nagy fogadkozás, jöhet akármilyen kormányrendelet-és törvénygyártás, a diszkótragédia bármikor megismétlődhet. A szórakozni vágyó fiatalok érdekében is próbálok hinni abban, hogy a jövőben másként lesz.