Help Sales ÁSZF

Tigris hátán úszva: Kínai mentőöv Európának?

 

Klaus Regling, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) vezetője pénteken Pekingbe utazott, hogy rábírja Kínát az európai mentőalaphoz való hozzájárulásra. Az, hogy Európa nyíltan a fejlődő országokhoz fordul segítségért az euróövezeti válság megoldásához, újrarajzolja a globális gazdasági erőviszonyokat, egyidejűleg más színben láttatja Magyarország sokak által bírált közeledését Kínához. A jelenlegi események ugyanis arra engednek következtetni, hogy hazánk idejekorán felismert egy immár általánossá váló trendet.

Kína szerepvállalása az Európai válságkezelésben kétségkívül növelné politikai, gazdasági hatalmát a világban. Az Unió szorult helyzetéből kifolyólag olyan előnyös feltételeket támaszthat, amelyik legitimmé teheti a globális gazdasági szereplők körében, tovább csökkentve az Egyesült Államok és az Európai Unió eddigi dominanciáját. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy éppen az imént említett két hatalom Kína legfőbb exportpiaca. Nem érdeke az összeomlásuk, ezért nem feszítheti túl a húrt követeléseivel. Az EFSF támogatása részben Peking érdeke is. Milyen más alternatívája van ugyanis a szintén lassuló gazdaságú óriáshatalomnak? A nyugati fogyasztói társadalmak igényeire való termelést egyelőre nem válthatja ki a fejlődő országok közötti kereskedelem. Hiába Kína jelenleg India legnagyobb kereskedelmi partnere, a két ország között bonyolított forgalom alig hatoda a Kína és az Egyesült Államok közötti mozgásoknak. Ennek egyik oka, hogy infrastrukturális szempontból a világ még mindig a „történelmi” észak-dél tengely mentén történő kereskedelemre van berendezkedve. A BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és az újonnan csatlakozó Dél-Afrika) és a két globális nagyhatalom tehát továbbra is kölcsönösen függ egymástól.

Az euroövezet tagjainak felismerése, hogy nem képesek saját hajuknál fogva kihúzni magukat a mocsárból, azonban önmagában még nem elég, ha nem hiszik el a piacok, hogy ezúttal ténylegesen stabilizálják helyzetüket. Többek között ezért sem adott egyértelmű választ a kínai kormány az uniós megkeresésre. Ugyan Kína már most 500 milliárd dollárnyi európai államkötvény birtokában van, komoly biztosítékra van szüksége, ahhoz, hogy befektessen Európa jövőjébe. Úgy tűnik, hogy az euróövezet eltérő gazdaságai kockázatát egységesen nem merik finanszírozni, pusztán egyes országokét. Ezek közé tartozik Magyarország is. Idehaza azonban vegyes érzelmekkel fogadták azt a lehetőséget, amelynek potenciális eléréséért az EFSF képviselője most Pekingig utazott.

A Ven Csiao-pao kormányfő júniusi látogatását követő hazai kritikákat egyfelől az általános kínai terjeszkedéstől való félelem generálta, másfelől belpolitikai megfontolások. Az ellenzéki aggályokkal ellentétben azonban a két ország közötti viszony erősödése nem jelenti azt, hogy hazánk elfordulna az euro-atlanti értékrendtől. Pusztán a jól felfogott gazdasági érdek felismerése volt, nem ideológiai irányváltás. Az Egyesült Államok államkötvényeinek többsége is kínai kézben van, mégsem kérdőjelezné meg senki az amerikai demokrácia minőségét. Az euróövezet ma ugyanazon tigris után úszik, aminek hátára Magyarország sikeresen fel tudott kapaszkodni. A korábban felhozott érvek tehát furcsán hatnak annak fényében, hogy alig fél évvel később az egész Unió kelet felé fordul. 

0 Tovább

Mi folyik Európában?

 

Az eurózóna úgy tűnik, egyre nagyobb bajban van. A tavaly tavasszal kezdődött görög pénzügyi pandémia úgy tűnik, hogy sorban támadja meg az unió instabilabb országainak gazdaságai immunrendszerét. Ez a megállapítás már szinte közhelyszámba megy, ám az elmúlt hetek-hónapok arra utalnak, hogy az EU pénzügyi problémái lassan, de biztosan átvándorolnak a szalagcímekről az emberek otthonába, zsebébe. Amire szinte mindenütt hasonlóképpen reagálnak a választók: protestálnak, és kíméletlenül büntetik a tehetetlennek ítélt politikusokat, ezzel nemzeti és belpolitikai üggyé téve az eddig szeparált pénzügyi problémának tekintett deficit kérdést.

Kezdjük a sort Európa gazdasági motorjánál, Németországnál. Ugyanis május 22-én volt egy tartományi választás Brémában, ahol a CDU/FDP koalíciót olyannyira elpáholta az SPD (és a zöldek, bár ők leginkább Fukushima miatt), hogy a precedens nélküli harmadik helyen futott be a kormányerő, sőt, a koalíciós társ FDP még az 5%-os küszöböt sem érte el. Belátom, hogy ennek nincsen olyan hírértéke, mint a tüntetéseknek Spanyolországban, de talán mégis érdemes odafigyelni rá, két okból is: egyrészt a választók egy félreérthetetlen üzenetet küldtek Angela Merkel kancellárnak, hogy semmi kedvük pénzügyileg tovább támogatni Európa perifériáit. Másrészt, ebben az évben további két tartományi választás várható, az egyik szeptember 4-én a CDU/SPD helyi nagykoalíció vezette Mecklenburg-Elő Pomerániában,  a másik pedig szeptember 18-án az SPD/Linke kisebbségben vezette Berlinben. Azért fontos ez a két dátum és választás, mert ha ezt a két választást is hasonló mértékben veszíti el a CDU/FDP koalíció, mint a most májusit, a kancellár asszony könnyedén egy blokkoló ellenzéki többséggel találhatja magát szemben a Bundesratban (német felsőház), amit jelen helyzetében egyszerűen nem engedhet meg magának. Ami azt a forgatókönyvet vetíti előre, hogy a német kormány várhatóan nem fog szeptember előtt dönteni egy újabb pénzügyi mentőcsomagról. Ez nem jelenti azt, hogy júniusban ne születne egy piacokat megnyugtató állásfoglalás, de konkrét lépéseknek alacsony a valószínűsége.  Főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kormánykoalíción belül is komoly feszültségek vannak, főleg az FDP euroszkeptikus vonaláról, például Philipp Rösler pártelnökké avanzsálása formájában (is).

Görögország megérdemelne egy külön elemzést, de azt hiszem az eddigiekből nyilvánvalóvá vált, hogy az eurózóna problémáinak gyökere Athénban van, az ország sorsa pedig az EKB-EU-IMF trojka kezében van, így érdemes azt vizsgálni, még milyen tényezők játszhatnak szerepet a trojka jövendőbeli döntéseiben.

Spanyolország most a legnagyobb sláger, ahol szintén komoly változások történtek a pártrendszerben az elmúlt fél évben.  A kormányzó szocialisták (PSOE) hatalmasat buktak a május 22-i választásokon, elveszítve Barcelonát és Sevillát (így már a négy nagyváros egyike sem az övék), sőt kisebbségbe szorultak Castilla-La Mancha-ban is, ahol 28 évet kormányoztak. A nyertes pedig a jobbközép Partido Popular (PP), mely mára 11 tartományt irányít a 17-ből, annak ellenére, hogy nem kormányerő. Azért érdekesek ezek az események, mert egyre nagyobb a rizikó, hogy még jobban kiborul a tartományi költségvetési bili, mely a tavaly év végi – a szocialisták által hasonló mértékben elveszített – katalán választások óta képezi skandalum tárgyát. Ugyanis jelenleg a spanyol tartományi költségvetési deficit 1,1%-al nőtt az első negyedévben, dacára a kormány kőkemény megszorításainak. Ami érthető, ugyanis a tartományi költségvetés a 36%-a a teljes büdzsének, míg a központi csupán 29%-a, a strukturális reformok pedig nem érnek le a helyi szintekre. Mindez azért gond, mert Zapateroék várhatóan enyhítenek a strikt költségvetési politikán, egyrészt az elszenvedett választási vereség és a tüntetések, másrészt a jövő év eleji általános választások miatt. Ami rossz hír Európának, mert ha Spanyolország már egészen más nagyságrend, ha bailoutról van szó, mint a hozzá képest aprócska Görögország. Ráadásul a spanyol választási rendszer nem kedvez az egyértelmű kormányerő-képezésnek, így jövő évi választások után akár egy elhúzódó kormányalakítási folyamat veheti kezdetét, ami bizonyosan nem kedvez a reformoknak.

Olaszországban Silvio Berlusconi szenvedett el vereséget a május 30-i helyhatósági választásokon, elveszítve Nápolyt és Milánót, utóbbi esetében nem is tudta palástolni csalódottságát a miniszterelnök, lévén szülővárosa utasította el politikáját. Kisebb koalíciós összeütközés is lett belőle, mikor a koalíciós partner Liga Nord ki akart lépni a szövetségből, ám végül sikerült megállapodni az együttműködés fenntartásáról a pártvezetővel, Umberto Bossival. Berlusconi könnyedén vett már ennél is rázósabb politikai szituációkat, így kétlem, hogy ezek komolyabban veszélyeztetnék a kormányerőt, bár a miniszterelnök-helyettes múlt heti lemondása tovább erodálhatja az amúgy is vékony többséget.

Ám a rekordhosszúságú belga politikai paralízisnél is aggasztóbbak az euroszkeptikus erők széles körű előretörése. Franciaországban Marie Le Pen (ismerős a név, a szélsőjobbos vezér legkisebb lánya) pártja, a Front National 15%-ot szerzett a márciusi első körös regionális választásokon. Bár nem beszélhetünk róla, mint Sarközy kihívójáról, ám az érdekessége az, hogy az euró ellenes programjával nagyobb sikert ért el, mint a klasszikus szélsőjobboldali szlogenekkel. Finnországban pedig az euroszkeptikus Igaz Finnek nevű formáció jelent veszélyt, miután 19,1%-ot szereztek az április 17-i választásokon. Bár nem tudták megakadályozni a portugál mentőcsomag megszavazását, mégis érdemes hosszabb távon odafigyelni rájuk, főleg, hogy önként maradnak ki az alakuló kormánykoalícióból, ami Finnországban igen szokatlan. Hollandiában sincsen nyugalom a bailoutok miatt, s bár az EU-ellenes Geert Wilder pártja (PVV) szintén nem tudta megakadályozni a további segítségek megítélését az európai perifériás gazdaságoknak, rendkívüli módon megnehezítheti a jelenlegi kisebbségben kormányzó erő dolgát a jövőben.

Összegezve, nem osztom Peter Spiegel (Financial Times) véleményét arról, hogy egy komoly politikai paradigmaváltás előjelei lennének az előzőekben leírtak, de az teljes mértékben bizonyossá vált, hogy a másfél éve húzódó európai pénzügyi válság már nem csak a perifériák problémája, hanem a centrum országok belpolitikáját is egyre nagyobb mértékben formálja.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek