Méltányosság-blog

Az elmúlt néhány nap politikai döntéseinek káosza, még a legrutinosabb hazai elemzőket is próbára teszik, amikor értelmezni kívánják az események mozgatóit. Az Orbánnak „elgurult a gyógyszere” narratíva rendkívül tetszetős, ennél azonban alighanem bonyolultabb dologról van szó.

Véleményem szerint legalább három döntő elem játszott abban közre, hogy másfél évvel a kormányváltás után a demokrácia és a jogállam minőségének romlása együttesen következett be azzal, hogy a gazdaság terén sem sikerült eredményeket felmutatni. Ezek a részletek külön-külön is súlyos problémát jelentenének egy kormányzó erő számára, együttesen azonban alighanem Orbán Viktort élete legnagyobb kihívása elé állítják.

Az első ilyen „hibapont” a túlhajszolt hatékonyság kérdése. Az elmúlt másfél évben rengeteget írtunk arról, hogy a Fidesz a kétharmados felhatalmazás birtokában egy teljesen új kormányzati filozófiára a „hard government” koncepcióra alapozza a politikáját. Ennek a középpontjában a hatékonyság áll, amely tulajdonképpen eredetileg az jelentette, hogy hatalmas választói felhatalmazással a háta mögött a Fidesz-KDNP szövetség bármit megtehet, nem szükséges kompromisszumokat kötnie, hogy megvalósítsa az elképzeléseit.  A célok azonban jogállamban nem minden esetben szentesíthetik az eszközt, a legjobb szándékú döntés is kontraproduktívvá válhat, amennyiben figyelmen kívül hagy olyan alapértékeket, mint a tulajdon szabadsága, vagy a hatalmi ágak szétválasztása. Ráadásul mindez egy nagyfokú rugalmatlansággal párosult (második tényező). A kormány eredeti koncepciója ugyanis az volt, hogy némileg elengedik a költségvetési hiányt az így származó pluszpénz pedig egy nagyfokú adócsökkentésre fordítják, amely a középosztály számára a fogyasztás bővülését, végsősoron pedig gazdasági növekedést szolgálta volna. Rögtön a kormányváltás után azonban beütött a görög krach és a nemzetközi környezet teljesen megváltozott. A forgatókönyv, amelyet válságból egyre inkább kilábaló nemzetközi környezetre írtak tökéletesen alkalmatlanná vált a helyzet kezelésére. A kabinet – amely korábbi ellenzékben tett ígéretei miatt is – nagyon szűk mozgástérbe kényszerült, amikor pedig a stratégia teljes átalakítása, vagy a mindenáron való végrehajtása között kellett döntenie, akkor – B-terv hiányában – utóbbi mellett tett e le a voksát. Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik ok, a rossz kommunikáció kérdése. Az, hogy hétfőn a gazdasági miniszter arról beszél a parlamentben, hogy semmiféle „hárombetűs” szervezettel nem tárgyalnak, majd pár nap múlva bejelentették, hogy mégis, vagy hogy a reggeli interjúban Orbán saját bankáraiként beszél a távozóban lévő IMF képviselőiről csak a jéghegy csúcsa. A valódi probléma, hogy a Fidesz egyszerűen nem tekinti a közvéleményt önálló szereplőnek a politikában, hiszen úgy látják, a választópolgárok meggyőzését letudták a választási sikerrel. A kommunikáció helyett pedig most a cselekvés ideje jött el. Ebben a koncepcióban így aztán marginalizálódik az a kérdés, hogy a döntéseket indokolni, ne adj’ Isten egy szélesebb narratívában meg kell magyarázni, hiszen az csak a „valódi” politika, tehát a hatékony tettek és döntések elől veszi el az energiát.

E három tényező – túlhajszolt hatékonyság, rugalmatlan stratégia, rossz kommunikációs felfogás – együttállása végső soron olyan pozícióba sodorta a Fidesz-KDNP-t, ahonnan nagyon nehéz lesz kitörni. A kormányzás ugyanis leginkább egy folyamatos „Gyáva nyúl” játékra emlékeztet: már sokadszor játszódik le az, hogy a teljes sebességgel a szembejövőnek száguldó kocsi volánját az utolsó pillanatban mindig elkapja valaki, hogy aztán a következő próbánál még jobban a gázra lépjen. Legutóbb ilyen szituáció az MNB státusa kapcsán alakult ki, miután kiderült, hogy az IMF-EU küldöttség emiatt távozott a kormányszóvivő kijelentette, hogy szó sem volt a jegybank és a PSZÁF egybeolvasztásáról. Ez a jelenség a visszás jogalkotással, a polgári értékek feláldozásával és az ingatag nemzetközi környezettel együtt végsősoron egy olyan rendkívül zaklatott, bizonytalan hangulatot generál nemcsak a közvélemény, hanem a piaci szereplők számára is, amely lehetetlenné teszi a racionális egyéni és csoportdöntéseket.  Könnyen előfordulhat, hogy az események előbb utóbb kicsúsznak a kormány kezei közül és nem lesz, aki elkapja a volánt.

Az imént felvázolt jelenséghalmaznak még egy negatív hozadéka van: kisebb-nagyobb megszakításokkal 2006 ősze óta uralkodó hisztérikus légkör lehetetlenné teszi a stratégiaalkotást a jövőről való módszeres gondolkodást a pártok, a politikusok, értelmiségiek számára. Így az víziók helyett a politika az „itt és most” csapdájába zárt ösztönök világa marad.

Az európai szélsőjobboldali pártok közül az utóbbi időben többen is elutasították a Jobbikkal való együttműködést. Legutóbb a Svéd Demokraták nevű szervezet kosarazta ki a Jobbikot. A svéd párt indoklása szerint "nem működünk együtt a Jobbikkal, mert túlságosan különböznek tőlünk. Izrael-ellenesek, antiszemiták. Mi azokkal az új nemzeti pártokkal állunk szövetségben, akik elismerik a militáns iszlám veszélyét, akik semmilyen szempontból nem rasszisták, és akik arra törekednek, hogy a nemzetek demokratikus keretek között megerősíthessék a saját kultúrájukat (…) Sok ilyen párt van Európában, de a Jobbik nincs ezek között"

Nyugat- és Észak-Európában a szélsőjobboldali pártcsaládhoz sorolható/sorolt pártok átalakuláson mennek keresztül. (Némely esetben magának a „szélsőjobboldali” terminusnak a használhatósága is kérdéses. Például a Holland Szabadságpárt programja kifejezetten libertariánus elveken nyugszik).

A nyugat- és észak-európai szélsőjobboldal azon része, amelyik tartósan parlamenti erővé kíván válni, egyre kevésbé vállalja a közös vonásokat a két világháború közötti fasisztoid, illetve náci pártokkal, mozgalmakkal. Az olyan pártok, mint az Osztrák és a Holland Szabadságpárt, a Svájci és a Dán Néppárt vagy a Svéd Demokraták, nem támadják sem a parlamentarizmust, sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot, de élesen bírálják a hagyományos politikai elitek egyezkedését (elég árulkodó, hogy a „szabadság”, a „nép” és a „demokrata” jelző variálódik ezeknek a pártoknak a nevében).

Ezek a pártok abból profitálnak, hogy a gazdasági, társadalmi változások – így az olcsó külföldi munkaerő áramlása – miatt magát veszélyben érző „kisember” pártjaként tüntetik fel magukat. Nem az avítt „fajiságra”, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör és a nemzeti kultúrák védelmére hivatkoznak, amikor elutasítják a nagymértékű migrációt. Véleményük szerint Európa keresztény gyökereit és a nemzeti kultúrák létét a politikai korrektség és a kulturális relativizmus maszkja mögé bújó „militáns iszlám” fenyegeti. Nem a zsidóság, hanem a bevándorlók, különösen a muszlimok állnak az új típusú szélsőségesek célkeresztjében. Mára az euroszkepticizmus mellett elsősorban a muszlimellenesség jelenti a közös nevezőt az új típusú nyugati és északi szélsőségesek között.

Ehhez képest nem meglepő, hogy az Iránnal rokonszenvező, és lépten-nyomon „Izraelező” Jobbik fagyos fogadtatásra talált a nyugati és északi szélsőséges pártok körében. E pártok némelyike ugyanis kifejezetten az Izrael-barátságban „utazik”. A Dán Néppárt és a Holland Szabadságpárt Izrael legelkötelezettebb támogatói közé tartozik. A haideri irányvonallal szakító Hans-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője szintén elismerően szólt Izraelről. Még a Jobbikkal leginkább meleg kapcsolatot ápoló Brit Nemzeti Párt vezére, a korábban antiszemita retorikájáról elhíresült Nick Griffin is megértően nyilatkozott a zsidó állam önvédelmi jogáról egy, a BBC számára 2009-ben adott interjúban, kifejtve, hogy jogos volt a Gáza elleni katonai akció. Más kérdés, hogy az Izrael iránti szimpátiának ez a válfaja tartalmaz egy kicsavart rasszista logikát: az elismerés és dicséret nem a zsidó állam demokratikus vívmányainak, hanem a Nyugat közel-kelet „végvárának” szól, és a mélyén az implicit arabellenesség húzódik meg.

A nyugati és északi szélsőjobboldal kisember-, kistelepülés-, kisvállalkozás- és kis állam-párti, ugyanakkor nagypárt-, nagy szakszervezet- és nagy állam-ellenes, bevándorlás-ellenes, muszlimellenes, ideológiai alapon Amerika-barát, és – főleg a muszlimellenesség okán – egyre inkább Izrael-barát. A Jobbik ellenben az „ökoszociális piacgazdasággal”, az állami szerepvállalás növelésével, az Amerika- és Izrael-ellenességgel, az Iránnal kapcsolatos szimpátiával és a keleti orientációval, az antiszemita szubkultúrával némileg távolabb került ettől a körtől. A Jobbiknak erőfeszítéseket kell tennie önmaga újraidentifikálására, ha be akar kerülni a „szalonképes” (?) szélsőségesek klubjába. A pártnak újra kell fogalmaznia a nyugati értékekhez, a piacgazdasághoz, a magyar külpolitikához és a nagyhatalmi status quóhoz való viszonyát, és szakítania kell a „zsidózó” szubkultúrával. Ha a Jobbik ezt nem teszi meg, lemondhat a nyugati és északi „elvtársainak” (?) a segítségéről, ami viszont intellektuális és kapcsolati tőkétől fosztaná meg a pártot.