Méltányosság-blog

Amit a magamfajta társadalomlélektan iránt érdeklődő ember el szeretne mondani egy néhány perces televíziós beszélgetésben, azt a legkevésbé sem tudja elmondani, hiszen a riportert és a nézőket is az érdekli mi történt és mi várható, nem pedig az, hogy miért történt, és miért nem megmondható, hogy mi várható. A helyzet pedig van annyira izgalmas, hogy a miértekkel is foglalkozzunk.

Miért jutottunk el a bohócforradalomig? – Korábban is sejtettem a választ, de most, hogy a helyszínen is ott voltam, és közelről láthattam az arcokat, s hallhattam a beszédeket, a rá való reakciókat, még biztosabban állíthatom, hogy ezekkel az emberekkel el lehetett volna fogadtatni kiváltságaik csorbítását, de nem lehet elfogadtatni a stílust, ahogy semmibe vették őket. A bohócforradalom kifejezés is igen találó, nekem azt jelenti, és a szervezők is ezzel a szándékkal találták ki, hogy hülyének tartják őket, és így is bánnak velük.

Mi szükség van Magyarországon arra, hogy az aktuális hatalom rendre lenézze alulról jövő kritikusait?

Azt sem árt kihangsúlyozni, hogy kik voltak ezen a tüntetésen. Mert a közönség homogenitása megdöbbentő, különösen, ha politikailag olyan egymástól távol lévő csoportok hangját is hallja az ember, mint a Népszava újságért kampányolók (csekkeket osztogattak az „utolsó szabad újság” megmaradásáért), meg azok a motorosok, akiket a Gyurcsány-ellenes tüntetéseken láthattunk. Lengett az árpádsávos is, de senkit sem érdekelt.

A közös a tömegben a kétkezi, a társadalomban szorgalommal felemelkedni akaró, kispolgári miliő volt. A rendőr, a tűzoltó stb. épp egy állomás ebben a folyamatban. Igazából a szocialisták tudtak szót érteni ezzel a társadalmi réteggel, s igazából a Gyurcsány-kormány ezt a réteget veszítette el, s valóban többek közt ezért a kétharmad. A szervezők részéről telitalálatnak tartom a „visszamenőleg vonjuk vissza a Fidesztől a kétharmadot”, még akkor is, ha a konzervatív sajtóban – egyébként jogosan – figurázzák ki azokat, akik nem a Fideszre szavaztak, következésképp ebben a tüntetéses szavazósdis játékban ilyenformán nem is vonhatják vissza korábbi szavazatukat. A visszamenőleg visszavonjuk az igazságosság nevében, valóban erős kommunikációs játék, valamit kezdeni is kéne vele a hatalomnak, ha egyáltalán lehetséges. Telitalálat más is volt, például Orbán Viktor korábbi beszédeinek bevágása a szünetekben.

A tömeg rendelkezett néhány másik karakterrel is, ez pedig az életkori homogenitás, az öltözet, a testi adottságok. Nyilván a speciális helyzetből is adódott ez, hogy a fiatal rendőrök szolgálatban voltak, idősebb hajdani kollégáik, esetleg főnökeik az utcán. Majális hangulat volt? – kérdezte tőlem a riporter. Hát, végül is igen, a szociológiai jellemzők alapján talán, bár gyerekek nem voltak, és azt hiszem egy stadionból kiáramló szurkolói tömeg esetében sem gondol senki majális hangulatra. Szóval mégse.

Mit kezd egy ilyen közösség, ha szólásszabadságról, meg emberi jogokról beszélnek nekik a színpadról, mikor őket leginkább csak jogaik csorbulása miatti frusztrációjuk kiélésének módja, a bennük felhalmozódott keserűség és tanácstalanság érdekli? A frusztráció vagy tehetetlenségbe, vagy agresszióba szokott fordulni, s ugyanakkor olyan politikai talajt kereső emberek beszédeit hallgatták, mint az egy millióan a sajtószabadságért értelmiségi fiatalja, Seres Mária civil pártvezetőt (aki újságját szórva tudatta mindenkivel ők a legerősebb parlamenten kívüli párt), vagy magukat a tüntetés szervezőit, akik mint tudjuk szintén pártot alapítottak.

S bár a kormánykommunikáció – egyébként megint helytelenül – azt állítja, hogy az itt szónoklatot tartó szervezetek saját politikai pecsenyéjüket sütögetik, és nem az emberek érdekeit képviselik, ellenben a kormányzat az emberekért van, nemzeti konzultációstul mindenestül, én azt gondolom, épp ott tekinthetünk az eseményekre pozitívan, ahol pártosodást tapasztalhatunk, és azok a felszólalók zilálták szét a tüntetés üzenetét, akik magánfrusztrációik és orbángyűlöletük kiélésére használták a színpadot. Azokkal nem tud a kormány beszélni, de a szervezetekké jegecesedő képviselőkkel tudna, vagyis a nemzeti konzultáció egész kampánystratégiáját szerintem gyorsan módosítani kéne, mert minél falsabbá válik, annál több konfliktus jön létre, amit aztán már tényleg nem lehet kezelni.

Bohócmaskara ide vagy oda, ennek a tömegnek nem ment még a színjáték, de nem állítanám, hogy a közösségben ne lett volna humorérzék. Tudom, hogy a kormány szándéka a kriminalizálásuk, és a társadalom velük szembefordítása, azt is, hogy szakszervezetek sem találtak még egymásra, sőt épp az elhatárolódás és az osztódás felé tartanak, mert nem egyformán képzelik az érdekvédelmi stílust.

Amikor azt állítom, hogy jelen pillanatban nem lehet tudni mit hoz a holnap, ilyenformán ez csak egy közhely, de ha kibonthatom, s kérdéseket tehetek fel…: A bohócforradalom beledől a saját kardjába, vagy épp zászlóvivővé válik? Mi lesz a középosztály és a kispolgárság egymáshoz való viszonya? Melyik követi majd a másikat, melyik lesz cselekvőképesebb, összefogottabb? Rájön-e a kormány arra, hogy fájdalmat nem a megszorításokkal, hanem a hozzáállásával okozhat, s hogy ennek megfelelő is lehet a reakció? Tudnak-e ezen változtatni, s egyáltalán akarnak-e?

A másnapi baloldali orgánumok a bohócforradalom kapcsán arról írnak, hogy erős üzenet ment a kormánynak. Én is azt mondtam a stúdióban, hogy minden bizonnyal meghallja a kormányzat az üzenetet, csakhogy szociálpszichológusként azt is tudom, hogy nagyon gyakran a kormányzatok nem hallják meg az alulról jövő üzeneteket. (Hogy egészen világos legyen, még egyszer kihangsúlyoznám, szerintem itt az üzenet nem az, hogy adjátok vissza a jogainkat, hanem az, hogy ne akarjatok eldobni mint egy rongyot, és oda sem figyelni ránk, bánjatok velünk emberként. Ez nagy különbség.) Nem vagyok benne biztos, hogy a valódi üzenet eljut. Nem hallják meg az üzenetet és nem csak azért, mert amikor a médiában lehetőségem van rá magam sem tudom elmondani, hanem mert legyen az akár egy amerikai elnök, hívjanak valakit Nixonnak, Bushnak, Gyurcsánynak vagy Orbánnak, a döntések ezekben a közegekben sajátos körökben járnak. (Itt most nem kifejtendő utakon, de sajátos tévutakon.)

Szóval hamisnak érzem most magam, amikor azt állítottam, hogy a józan ész alapján biztos meghallják az üzeneteket odafönn, valójában ennél sokkal szkeptikusabb voltam is, vagyok is.

Úgy tűnik, hogy a kormány – a tavalyi év kilenc alkotmánymódosítása után – a maximumot kívánja kifacsarni a hamarosan hatályát vesztő 89-es Alkotmányból. Lassan egy hetes az az alkotmánymódosítási javaslat, amely jelentősen felborzolta a rendvédelmi dolgozók és családjaik kedélyállapotát. A javaslat célja az új Alaptörvény hatálybalépését megelőzően szükséges átmeneti rendelkezések megalkotása, amely ezúttal két irányra koncentrál: a nyugdíjrendszer átalakításának megkezdése, s az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény hatálybalépése előtti átalakítása. Ezúttal nem mennék bele egyik témakörbe sem (ezt máskorra hagynám), hanem két fontos pontra hívnám fel a figyelmet, amely ékesen példázza azt, hogy a Fidesz-KDNP úgy válogat a még hatályos Alkotmány és az elfogadott, de még hatályba nem lépett új Alaptörvény között, ahogy éppen aktuális politikai érdeke kívánja.

Az egyik nagyon is formai, ugyanakkor egy cseppet sem elhanyagolható szempont. Nevezetesen, hogy a kormánypártok ezúttal is a 89-es Alkotmányra „bízták a nehéz feladatot”. Nyilván azért mert a rendszerváltás Alkotmánya hamarosan kikopik a jogrendszerből, s nem marad más utána, mint egy rossz emlék. Ezt a magyarázatot támasztja alá az is, hogy a módosító javaslatban megfogalmazott nyugdíjfilozófiát nem találjuk benne az új Alaptörvényben. Vagyis az új Alkotmány makulátlan lesz, az emberek nem hibáztathatják majd. Mindez azt vetíti előre, hogy 2012. január 1-jéig a korhatár előtt nyugdíjban részesülők ügye így vagy úgy rendeződik, vagy legalábbis törvényi szintre kerül le a mostani alkotmánymódosító rendelkezés.

A másik jelenség a maga brutális valóságában mutatja 2011 alkotmányozóinak habitusát. A javaslat célul tűzi ki az Alkotmánybíróság átalakítását: egyrészt a tagság növelését 15 főre (ezt bele is vennék a még hatályos Alkotmányba), másrészt az új elnök megválasztásának kérdését (az elnököt illetően nem módosulna a hatályos Alkotmány). Ezek szerint július 31-ig megválasztják az új tagokat és elnököt. Ez mind szép és jó, s azt is hangsúlyozni kell, hogy az új Alaptörvényben biztosított új AB-jogkörökhöz szükséges is. Egy dolgot azonban elfelejtettek az előterjesztők: az új Alaptörvény még nincs hatályban. Vagyis hiába rendezné a törvény azt, hogy a testület elnökét az Országgyűlés választja meg, erre nem kerülhet sor, hiszen a hatályos Alkotmány nem ismeri ezt az intézményt, s erről a szóban forgó alkotmánymódosítás sem rendelkezik, csupán a törvényjavaslat nem alkotmánymódosító része. Az már csak hab a tortán, hogy a javaslat kijelentené, hogy a „megválasztott tagok és elnök megbízatására az Alaptörvény 24. cikk (4) bekezdését” kell alkalmazni, ami ugye nem lépett még hatályba, így nem is lehet alkalmazni.

Mindez látszólag szőrszálhasogatás. Az első problémát meg lehet magyarázni azzal, hogy nagy a sietség a sarkalatos (így a nyugdíj-) törvények elfogadása körül. A másodikat fel lehet oldani azzal, hogy módosítják a hatályos Alkotmányt úgy, hogy bevezetik az AB-elnök parlament általi választását. Mégis, az ördög a részletekben van, s itt nem is ejtettünk szót (szándékosan) a nyugdíjjavaslat társadalmi hatásáról, a csüggedtségről, a kilátástalanságról, a rendvédelmi dolgozók elleni hangulatkeltéről – pedig ezek az igazán fontos kérdések…

A címben szereplő metafora a Social Network – Közösségi Háló című film megtekintése után született meg bennem. A Facebook alapítóját, Mark Zuckerberget a mozi úgy állítja be, mint akit nem érdekel a pénz, csak a szakmai kihívás és a közjó. Nos, mikor megnéztem Orbán Viktor Facebook oldalára vasárnap feltett videó üzenetét, ugyanaz jutott eszembe, mint amit a közepesnek mondható film sugallt: minket (Fidesz) sem érdekel a pénz (magánnyugdíjpénztár vagyon), csak a szakmai kihívás (rendbe tenni ezt a szerintünk rosszul működő rendszert) és a közjó (mindenkinek több és biztosabb nyugdíja lesz így).

A magánnyugdíjak elvonása körüli polémiát itt most nem folytatnám, hiszen aki tájékozódik, unalomig ismerheti már a pro és kontra érveket, pártállása szerint feldolgozva. Ami itt most igazán érdekes, hogy Magyarország miniszterelnöke egy közösségi hálón keresztül (persze nem első esetben) szólt választóihoz, és egy olyan ügyben, amivel kapcsolatosan eddig a médiában és a parlamentben is csak homályos válaszok születtek. Ezzel a Fidesz újra (vö. őszödi-beszéd utáni időszak) az Országgyűlésen kívülre terelt egy kardinális kérdéskört, mintha arra a parlament falain belül nem születhetne megnyugtató válasz.  Az igyekezet is érthető, hiszen az Alkotmánybíróság jogkörének nyírbálását nem érzik a zsebükön az emberek, míg a nyugdíj kérdése szent tehén a szavazók számára. Mindemellett az üzenet felfogható a „Térjen mindenki vissza az állami nyugdíjrendszerbe” kampány  nyitóbeszédeként is, ugyanis az átlépők vagyona nélkül igen ingatag helyzetbe kerülhet a jövő évi büdzsé stabilitása, amit a Moody’s múlt heti (és a Finch várhatóan e héten következő) leminősítései kiválóan indikálnak.

Ugyanis a kormányfő legfontosabb üzenete – miszerint  az átlépők pénzére egyáltalán nem fáj az Orbán-kormány foga – 529  milliárd forintos lyukat ütne a 2011-es költségvetésen. Ekkora összeget költene a kormány jövőre az átlépők nyugdíjpénztári befizetéseiből költségvetési kiadásokra. Így felmerül a kérdés, vajon az Orbán-kormányt valóban a „zuckerbergi” puritanizmus vezérli, vagy csupán újabb retorikai fogásról van szó, és a kormánypárt valójában a nyugdíjmegtakarításokat készül felélni? Mindkettő nagy áldozattal jár, előbbi a jövő évi büdzsét deficitjét repítheti az egekbe, utóbbi pedig a Fidesz népszerűségét lökheti a mélybe. Ám a legrosszabb hír, hogy mindkét forgatókönyv egy zéró összegű játszmát vetít előre…

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

Úgy tűnik a Fidesz szinte mindent egy lapra tett fel a magánnyugdíjpénztári megtakarításaink államosításával (legalábbis ami a nyugdíjrendszer átalakítását illeti), most már csak az a kérdés, hogy az Alkotmánybíróság szeret-e kártyázni?

A Matolcsy-bejelentés nyilvánvalóvá tette azt, hogy az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása miért is történt valójában: a kormánynak mindenképpen szüksége van a közel 2700 milliárd forintnyi megtakarításra. Méghozzá azért, mert Orbán Viktor és csapata újra elővette és leporolta az elmúlt években talán kissé lejáratott reform kifejezést (tegyük hozzá, hogy ez mindenképp jó irány, de éppen a nyugdíj körül kialakuló csatározások hitelesíthetik el a reform-diskurzust – de erről majd máskor). Ez a pénz olyan tehát – nagyon leegyszerűsítve és szimbolikusan – a kormányzatnak, mint a Gyurcsány-kormány számára a szociális népszavazás tárgykörei, hiszen e nélkül semmilyen „kétharmados gazdasági reformba” nem nagyon tudnak belevágni.

Vagyis a kormány óriásira emelte a tétet, s ebbe semmiképp sem szabad belebuknia. A labda az Alkotmánybíróság oldalán pattog. A testület vagy zöld utat mutat (passzivitásával) a – magánnyugdíjpénztár-tagokat meglehetősen szűk mozgástérre szorító – kormányzati intézkedéseknek, vagy pedig felveszi a harcot. A talárosok mozgástere bár meglehetősen beszűkült, de a kezüket elvileg megkötő alkotmánymódosítás a következőképp fogalmaz: „… a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról… szóló törvényeket az Alkotmánybíróság akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméhez való jog, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot.” (Abba most nem mennék bele, hogy ezzel a jogalkotó nem csak az AB hatáskörét korlátozta, hanem tulajdonképpen a mindenkori indítványozó számára írt elő feltételeket). Tehát a testület dönthet úgy, hogy a magánpénztárakat kiiktató törvénycsomag a felsorolt alapjog valamelyikébe ütközik. Erre a kormány természetesen reagálhat egy olyan lépéssel, hogy megveszi az egész kaszinót, vagyis újabb alkotmánymódosítással korrigálhatja a helyzetet, de ezzel csupán a Sólyom-féle jóslatot erősítené, hiszen nem tudna a lejtőn megállni.

Két vonat megy tehát egymással szemben, amelyek közül az egyik expressz-sebességgel halad és a „kétharmados reformokat” szállítja, a másik pedig – egyelőre – lassan, komótosan vánszorog a liberális jogállam koncepciójának és kötöttségeinek súlya alatt. A csapdahelyzet ott van, hogy a Köztársaságnak sem az nem lenne jó, ha a vonatok összeütköznének, sem pedig az, ha bármelyik is kisiklana. Egy tanulság azonban van: akárhogy is dönt az AB a Fidesz által tett közjogi és gazdaságpolitikai kérdőjelek mentén és azon túl is, újra kell gondolni az „AB-vonat által szállított” jogállam-koncepciót.

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

A 2011. évi költségvetés első olvasatra meggyőzőnek tűnhet, ám jobban szemügyre véve azt lehet mondani, hogy a Fidesz-kormány all-in-t mondott egy kétséges kimenetelű pókerjátszmában. Kvázi megszorítások nélkül kívánja tartani a 3% alatti hiánycélt, mindemellett adócsökkentést hajt végre, ám ehhez többek közt 3%-os, vagy afeletti GDP növekedéssel számol, a költségvetési tartalékot gyakorlatilag üresen hagyja, igen optimista az új adószerkezet bevételi kapacitásait illetően, a magánnyugdíj pénztárakat pedig költségvetési forrásként kezeli.

A 3%-os GDP növekedés igen optimista és ambiciózus cél, V-alakú válsággal számol, azaz nem tervezi be a jövő évi büdzsébe, hogy egy esetleges elhúzódó kilábalás (vagy W-t alakú visszaesés) forgatókönyve is bekövetkezhet a világgazdaságban, tehát egyértelmű konjunktúrát feltételez. Nem számol leminősítéssel sem (pl. a S&P egy lépésre tartja a magyar kilátásokat a bóvli kategóriától), mely esetén gyakorlatilag teljesíthetetlen egy ilyen GDP növekedési cél, márpedig az IMF-el történt szakítás óta Damoklész kardjaként lebeg Magyarország felett ennek lehetősége. Az egyik opció, ami realizálhatja ezt a növekedési kitűzést, az a mezőgazdasági termelés erősödése, mely szektor az idei évben alulteljesített a rendkívül kedvezőtlen időjárás miatt, így kedvező feltételek esetén akár 0,5-0,8%-ot is hozzáadhat jövőre a GDP-hez. Ám egy büdzsé egyik sarokszámát többek közt a jó időjárásra alapozni hazárdjáték.

További aggályokat vetnek fel az új adórendszerből származó források. A 28%-al kevesebb szja-ból befolyó összeget egy optimista, az ideinél 8%-al magasabb ÁFA bevételi várakozással„kompenzálják”. Kérdés továbbá, hogy az egykulcsos, 16%-os szja valóban serkenteni fogja-e a fizetési morált más területeken, illetve lesz-e élénkítő hatása a fogyasztásra? Mivel az új adóstruktúra a magasabb jövedelműeknek kedvez (míg az alacsony jövedelműeket ugyanannyival, vagy kissé többel terheli, mint eddig), ezért a várt belső fogyasztásnövekedést rendkívül nehéz becsülni. Az így zsebben hagyott összeget a lakosság fordíthatja előtörlesztésre vagy takarékosságra is, a prognosztizált belföldi fogyasztás helyett, mely egy pénzügyi válság után, és a hatalmas devizahitel tartozások mellett reális forgatókönyv. Emiatt például a várt GDP-növekedési cél is tarthatatlan.

Az idei költségvetési tartaléknak alig több mint a harmadával számol jövőre az Orbán-kormány. Mindez könnyelműségnek tűnhet annak ismeretében, hogy az amerikai gazdaság és az eurozóna éppen egy deflációs spirál kialakulását próbálja kivédeni, a görög mintájú válság bármikor bekopogtathat Madridba vagy Dublinba, vagy akár említhetnénk a kínai ingatlanlufitól való félelmet is. Magyarország pedig egy kicsi és nyitott gazdaság, mely a világgazdaság legkisebb rezdülésére is reagál, ráadásul az IMF-backup is hiányzik, így védtelen a magyar piac egy spekulációs támadás esetén, melyen egy komoly költségvetési tartalék sokat tompíthatna.

Ám könnyen lehet, hogy az Orbán-kabinet nemes egyszerűséggel a magánnyugdíj pénztárakból befolyó összeggel kíván gazdálkodni egy  kialakuló költségvetési lyuk, vagy vis maior helyzet esetén. A hatalmas, több mint 500 Mrd forintos vagyon komoly kompenzációs alap lehet egy esetleges beavatkozáskor, bár ez az összeg sincsen kőbe vésve, hiszen a kormány 90%-nyi visszatérővel számol az állami alap esetében. Ám ez egyáltalán nem biztos, hogy meg fog valósulni, főleg ha a kormány nem tartja magát ígéretéhez, és a 14 hónapos elvonást meghosszabbítja és költségvetési forrásként kezeli a nyugdíjpénztári vagyont. Szoktak azzal a hasonlattal élni, hogy így az állam kvázi hitelt vesz fel az emberektől, ám ez a szituáció lényegesen aszimmetrikusabb, hiszen egy normális hitelezés esetén a hitelező például eldöntheti, szeretne-e a kérelmezőnek egyáltalán hitelt adni, mely opciót a kormány einstandja kizár. Mindemellett az sem tisztázott, ha mégis hozzányúl az eddig befizetett magánnyugdíj vagyonhoz a kormány, azt később miből szándékozza visszafizetni, főleg a 2010-től kezdődő IMF-EU hitelkeret törlesztése mellett?

A kritikák ellenére a jövő évi költségvetés a lehetőségekhez képest tarthatónak tűnik. Az unió egyik legalacsonyabb hiánycélját tűzte ki célul, mindezt újabb nemzetközi hitelfelvétel nélkül, tehát ha képes lesz a kormány ezt tartani, az komolyat javíthat az ország értékelésén, besorolásán: ezzel az Orbán-kormány gyakorlatilag folytatja a Bajnai-kormány makrogazdasági örökségét, azonban a módszerek és eszközök merőben különbözőek. Annyi bizonyos, hogy a jövő év során eldől, az új kormányt ambiciózus gazdasági elképzelések vezérlik, és képesek lesznek a tervezett költségvetés betartása mellett reformokat is elindítani, vagy csupán a választási ígéretek beváltását alátámasztó intézkedéseket figyelhetünk meg, melyeket esetleg durva megszorítások követhetnek 2012-től, újabb hitelfelvétellel párosulva.