Amikor a müncheni éjszakában szombaton Frank Lampard és John Terry a magasba emelte a BL serleget először fordult elő, hogy egy teljes egészében orosz oligarcha által birtokolt klub megnyerje a legrangosabb klubtrófeát. Így teljesült Roman Abramovics dédelgetett álma és a klubra költött irdatlan pénzösszegekért cserébe drámai körülmények között az övék lett a hatalmas presztízzsel járó cím. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt egy olasz edzővel, klasszikus itáliai „catenaccio” eszközeinek alkalmazásával és egy elefántcsontparti hőssel érte el. Egy héttel ezelőtt egy másik talján edző az angol bajnokságot nyerte meg az utolsó fordulójában a Manszúr sejk által birtokolt Manchester City-nek. A Barcelona, amely presztízsből – mondván a katalán nemzet csapata is – soha nem viselte még szponzor feliratát a mezén, az idei évben a közel-keleti állam által birtokolt Quatar Foundationt reklámozza.  A spanyol liga meccseinek egy részét a kínai közvetítések miatt déli időpontban rendezik, 2022-ben a foci VB-t is Katarban tartják majd, a legnagyobb sztárklubok pedig már évek óta Ázsiában turnéznak a holtszezonban, hiszen messze ott lehet eladni a legtöbb mezt, illetve egyéb franchise-terméket. Az orosz Premjer Liga évről évre nagyobb sztárokat képes leszerződtetni a világ minden részéről. (Némileg ebbe a vonulatba illeszkedik az ukrán társ EB szervezés ténye is.)

Ezek az események természetesen nem egymástól függetlenül léteznek, nem lehet nem észrevenni a mögöttük meghúzódó trendeket. Fanyaloghatunk persze az olajmilliárdokból szerzett dicsőség felett, azonban ettől függetlenül meg kell állapítani, hogy a futball gazdasági hátterében bekövetkező trendfordulat jelzi, a hagyományos nyugat-európai dominancia egyre inkább a múlté. Bebizonyosodott, hogy a keletről érkező irdatlan pénzösszegekre támaszkodva a legnagyobb sikereket is el lehet érni (igaz, egyelőre a nyugati klubokkal, a hagyományos versenyek presztízsével). A globális világgazdasági folyamatoknak persze léteznek olyan nyers indikátorai is, mint amikor egy arab, vagy orosz befektető egyszerűen megveszi a legjobb csatárt és olyan „kifinomult” mozzanatok is, hogy a csapat a felkészülésébe nyáron beiktat néhány kínai meccset. A Nyugat szórakoztatóiparának egyik csúcsterméke azonban minden gazdasági grafikonnál jobban jelzi a világ változásainak kulturális következményeit. Húsz-huszonöt éve a különböző stadion-szerencsétlenségek után átalakuló szurkolói kultúra nemcsak egy békésebb labdarúgás kialakulása miatt volt fontos, hanem jelezte, hogy a korábban a munkásosztály sportjaként emlegetett foci a társadalmi folyamatokat némi késéssel lekövetve, hogyan vált egyre inkább a középosztály szórakozásává. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt a szabad munkaerő-áramlás bevezetésének következményeként a korábbi lokális identitást felváltotta a totális multikulturalizmus, gyakran előfordul, hogy egy-egy csapatban még mutatóban sem maradt az adott ország állampolgárából. Az elmúlt évtizedekben aztán a nemzeti válogatottak esetén is rácsodálkozhattunk, hogy török, vagy kelet-európai hangzású nevek tűntek fel északi- és nyugati országok nemzeti csapataiban, vagy, hogy korábban jelentős gyarmati múlt nélküli országok nemzeti tizenegyeiben is színesbőrűek tűnnek fel. Két évvel ezelőtt pedig először fordult elő, hogy a Világbajnokságot Afrika rendezte meg.

A Chelsea győzelme ezért sokkal többről mesél, mint az „angol” játékosok hihetetlen lelkiereje, a zokogó Bayern futballisták tragédiája, vagy a játékban soha ki nem iktatható szerencse forgandósága. A müncheni éjszaka mesélt a „Kelet” egyre fontosabb szerepéről a „Nyugat” életében és talán kicsit arról is, merre fordul a világ a 21. században. A presztízs, a hagyomány még a Nyugatban ölt testet, ám annak hátterében egyre inkább ezeknek az új szereplőknek az erősödő hatása húzódik meg.