Méltányosság-blog

A címben szereplő metafora a Social Network – Közösségi Háló című film megtekintése után született meg bennem. A Facebook alapítóját, Mark Zuckerberget a mozi úgy állítja be, mint akit nem érdekel a pénz, csak a szakmai kihívás és a közjó. Nos, mikor megnéztem Orbán Viktor Facebook oldalára vasárnap feltett videó üzenetét, ugyanaz jutott eszembe, mint amit a közepesnek mondható film sugallt: minket (Fidesz) sem érdekel a pénz (magánnyugdíjpénztár vagyon), csak a szakmai kihívás (rendbe tenni ezt a szerintünk rosszul működő rendszert) és a közjó (mindenkinek több és biztosabb nyugdíja lesz így).

A magánnyugdíjak elvonása körüli polémiát itt most nem folytatnám, hiszen aki tájékozódik, unalomig ismerheti már a pro és kontra érveket, pártállása szerint feldolgozva. Ami itt most igazán érdekes, hogy Magyarország miniszterelnöke egy közösségi hálón keresztül (persze nem első esetben) szólt választóihoz, és egy olyan ügyben, amivel kapcsolatosan eddig a médiában és a parlamentben is csak homályos válaszok születtek. Ezzel a Fidesz újra (vö. őszödi-beszéd utáni időszak) az Országgyűlésen kívülre terelt egy kardinális kérdéskört, mintha arra a parlament falain belül nem születhetne megnyugtató válasz.  Az igyekezet is érthető, hiszen az Alkotmánybíróság jogkörének nyírbálását nem érzik a zsebükön az emberek, míg a nyugdíj kérdése szent tehén a szavazók számára. Mindemellett az üzenet felfogható a „Térjen mindenki vissza az állami nyugdíjrendszerbe” kampány  nyitóbeszédeként is, ugyanis az átlépők vagyona nélkül igen ingatag helyzetbe kerülhet a jövő évi büdzsé stabilitása, amit a Moody’s múlt heti (és a Finch várhatóan e héten következő) leminősítései kiválóan indikálnak.

Ugyanis a kormányfő legfontosabb üzenete – miszerint  az átlépők pénzére egyáltalán nem fáj az Orbán-kormány foga – 529  milliárd forintos lyukat ütne a 2011-es költségvetésen. Ekkora összeget költene a kormány jövőre az átlépők nyugdíjpénztári befizetéseiből költségvetési kiadásokra. Így felmerül a kérdés, vajon az Orbán-kormányt valóban a „zuckerbergi” puritanizmus vezérli, vagy csupán újabb retorikai fogásról van szó, és a kormánypárt valójában a nyugdíjmegtakarításokat készül felélni? Mindkettő nagy áldozattal jár, előbbi a jövő évi büdzsét deficitjét repítheti az egekbe, utóbbi pedig a Fidesz népszerűségét lökheti a mélybe. Ám a legrosszabb hír, hogy mindkét forgatókönyv egy zéró összegű játszmát vetít előre…

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

Úgy tűnik a Fidesz szinte mindent egy lapra tett fel a magánnyugdíjpénztári megtakarításaink államosításával (legalábbis ami a nyugdíjrendszer átalakítását illeti), most már csak az a kérdés, hogy az Alkotmánybíróság szeret-e kártyázni?

A Matolcsy-bejelentés nyilvánvalóvá tette azt, hogy az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása miért is történt valójában: a kormánynak mindenképpen szüksége van a közel 2700 milliárd forintnyi megtakarításra. Méghozzá azért, mert Orbán Viktor és csapata újra elővette és leporolta az elmúlt években talán kissé lejáratott reform kifejezést (tegyük hozzá, hogy ez mindenképp jó irány, de éppen a nyugdíj körül kialakuló csatározások hitelesíthetik el a reform-diskurzust – de erről majd máskor). Ez a pénz olyan tehát – nagyon leegyszerűsítve és szimbolikusan – a kormányzatnak, mint a Gyurcsány-kormány számára a szociális népszavazás tárgykörei, hiszen e nélkül semmilyen „kétharmados gazdasági reformba” nem nagyon tudnak belevágni.

Vagyis a kormány óriásira emelte a tétet, s ebbe semmiképp sem szabad belebuknia. A labda az Alkotmánybíróság oldalán pattog. A testület vagy zöld utat mutat (passzivitásával) a – magánnyugdíjpénztár-tagokat meglehetősen szűk mozgástérre szorító – kormányzati intézkedéseknek, vagy pedig felveszi a harcot. A talárosok mozgástere bár meglehetősen beszűkült, de a kezüket elvileg megkötő alkotmánymódosítás a következőképp fogalmaz: „… a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról… szóló törvényeket az Alkotmánybíróság akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméhez való jog, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot.” (Abba most nem mennék bele, hogy ezzel a jogalkotó nem csak az AB hatáskörét korlátozta, hanem tulajdonképpen a mindenkori indítványozó számára írt elő feltételeket). Tehát a testület dönthet úgy, hogy a magánpénztárakat kiiktató törvénycsomag a felsorolt alapjog valamelyikébe ütközik. Erre a kormány természetesen reagálhat egy olyan lépéssel, hogy megveszi az egész kaszinót, vagyis újabb alkotmánymódosítással korrigálhatja a helyzetet, de ezzel csupán a Sólyom-féle jóslatot erősítené, hiszen nem tudna a lejtőn megállni.

Két vonat megy tehát egymással szemben, amelyek közül az egyik expressz-sebességgel halad és a „kétharmados reformokat” szállítja, a másik pedig – egyelőre – lassan, komótosan vánszorog a liberális jogállam koncepciójának és kötöttségeinek súlya alatt. A csapdahelyzet ott van, hogy a Köztársaságnak sem az nem lenne jó, ha a vonatok összeütköznének, sem pedig az, ha bármelyik is kisiklana. Egy tanulság azonban van: akárhogy is dönt az AB a Fidesz által tett közjogi és gazdaságpolitikai kérdőjelek mentén és azon túl is, újra kell gondolni az „AB-vonat által szállított” jogállam-koncepciót.

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

A 2011. évi költségvetés első olvasatra meggyőzőnek tűnhet, ám jobban szemügyre véve azt lehet mondani, hogy a Fidesz-kormány all-in-t mondott egy kétséges kimenetelű pókerjátszmában. Kvázi megszorítások nélkül kívánja tartani a 3% alatti hiánycélt, mindemellett adócsökkentést hajt végre, ám ehhez többek közt 3%-os, vagy afeletti GDP növekedéssel számol, a költségvetési tartalékot gyakorlatilag üresen hagyja, igen optimista az új adószerkezet bevételi kapacitásait illetően, a magánnyugdíj pénztárakat pedig költségvetési forrásként kezeli.

A 3%-os GDP növekedés igen optimista és ambiciózus cél, V-alakú válsággal számol, azaz nem tervezi be a jövő évi büdzsébe, hogy egy esetleges elhúzódó kilábalás (vagy W-t alakú visszaesés) forgatókönyve is bekövetkezhet a világgazdaságban, tehát egyértelmű konjunktúrát feltételez. Nem számol leminősítéssel sem (pl. a S&P egy lépésre tartja a magyar kilátásokat a bóvli kategóriától), mely esetén gyakorlatilag teljesíthetetlen egy ilyen GDP növekedési cél, márpedig az IMF-el történt szakítás óta Damoklész kardjaként lebeg Magyarország felett ennek lehetősége. Az egyik opció, ami realizálhatja ezt a növekedési kitűzést, az a mezőgazdasági termelés erősödése, mely szektor az idei évben alulteljesített a rendkívül kedvezőtlen időjárás miatt, így kedvező feltételek esetén akár 0,5-0,8%-ot is hozzáadhat jövőre a GDP-hez. Ám egy büdzsé egyik sarokszámát többek közt a jó időjárásra alapozni hazárdjáték.

További aggályokat vetnek fel az új adórendszerből származó források. A 28%-al kevesebb szja-ból befolyó összeget egy optimista, az ideinél 8%-al magasabb ÁFA bevételi várakozással„kompenzálják”. Kérdés továbbá, hogy az egykulcsos, 16%-os szja valóban serkenteni fogja-e a fizetési morált más területeken, illetve lesz-e élénkítő hatása a fogyasztásra? Mivel az új adóstruktúra a magasabb jövedelműeknek kedvez (míg az alacsony jövedelműeket ugyanannyival, vagy kissé többel terheli, mint eddig), ezért a várt belső fogyasztásnövekedést rendkívül nehéz becsülni. Az így zsebben hagyott összeget a lakosság fordíthatja előtörlesztésre vagy takarékosságra is, a prognosztizált belföldi fogyasztás helyett, mely egy pénzügyi válság után, és a hatalmas devizahitel tartozások mellett reális forgatókönyv. Emiatt például a várt GDP-növekedési cél is tarthatatlan.

Az idei költségvetési tartaléknak alig több mint a harmadával számol jövőre az Orbán-kormány. Mindez könnyelműségnek tűnhet annak ismeretében, hogy az amerikai gazdaság és az eurozóna éppen egy deflációs spirál kialakulását próbálja kivédeni, a görög mintájú válság bármikor bekopogtathat Madridba vagy Dublinba, vagy akár említhetnénk a kínai ingatlanlufitól való félelmet is. Magyarország pedig egy kicsi és nyitott gazdaság, mely a világgazdaság legkisebb rezdülésére is reagál, ráadásul az IMF-backup is hiányzik, így védtelen a magyar piac egy spekulációs támadás esetén, melyen egy komoly költségvetési tartalék sokat tompíthatna.

Ám könnyen lehet, hogy az Orbán-kabinet nemes egyszerűséggel a magánnyugdíj pénztárakból befolyó összeggel kíván gazdálkodni egy  kialakuló költségvetési lyuk, vagy vis maior helyzet esetén. A hatalmas, több mint 500 Mrd forintos vagyon komoly kompenzációs alap lehet egy esetleges beavatkozáskor, bár ez az összeg sincsen kőbe vésve, hiszen a kormány 90%-nyi visszatérővel számol az állami alap esetében. Ám ez egyáltalán nem biztos, hogy meg fog valósulni, főleg ha a kormány nem tartja magát ígéretéhez, és a 14 hónapos elvonást meghosszabbítja és költségvetési forrásként kezeli a nyugdíjpénztári vagyont. Szoktak azzal a hasonlattal élni, hogy így az állam kvázi hitelt vesz fel az emberektől, ám ez a szituáció lényegesen aszimmetrikusabb, hiszen egy normális hitelezés esetén a hitelező például eldöntheti, szeretne-e a kérelmezőnek egyáltalán hitelt adni, mely opciót a kormány einstandja kizár. Mindemellett az sem tisztázott, ha mégis hozzányúl az eddig befizetett magánnyugdíj vagyonhoz a kormány, azt később miből szándékozza visszafizetni, főleg a 2010-től kezdődő IMF-EU hitelkeret törlesztése mellett?

A kritikák ellenére a jövő évi költségvetés a lehetőségekhez képest tarthatónak tűnik. Az unió egyik legalacsonyabb hiánycélját tűzte ki célul, mindezt újabb nemzetközi hitelfelvétel nélkül, tehát ha képes lesz a kormány ezt tartani, az komolyat javíthat az ország értékelésén, besorolásán: ezzel az Orbán-kormány gyakorlatilag folytatja a Bajnai-kormány makrogazdasági örökségét, azonban a módszerek és eszközök merőben különbözőek. Annyi bizonyos, hogy a jövő év során eldől, az új kormányt ambiciózus gazdasági elképzelések vezérlik, és képesek lesznek a tervezett költségvetés betartása mellett reformokat is elindítani, vagy csupán a választási ígéretek beváltását alátámasztó intézkedéseket figyelhetünk meg, melyeket esetleg durva megszorítások követhetnek 2012-től, újabb hitelfelvétellel párosulva.

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

A magánnyugdíjpénztári megtakarításaink állam általi felszívása rövid távon nyilvánvalóan a költségvetési célok teljesítését, valamint a tervezett adó-átalakítás megvalósítását szolgálja. Kérdéses azonban, hogy mit gondol a második Orbán-kormány az öngondoskodásról és szembe tud-e menni a társadalmi fenntarthatóság elvével?

Biztosak lehetünk abban, hogy az új kabinet tűzön-vízen keresztülvinni kívánt „egyszeri nagyarányú” adócsökkentésben testet öltő dogmája, valamint a gazdaságpolitika nyitánya (a hiánycélok növelésének kudarca) között feszülő ellentétet a kormány valamilyen módon fel fogja oldani. Vagyis pluszforrást hoz be a rendszerbe. Ez meg is történt a bankadóval, s ezt fejelte meg az említett magánnyugdíjpénztári manőver és a további válságadók. Ennek kapcsán mára toposszá vált az, hogy a kormány „jóllakatta a kecskét, s a káposzta is megmaradt”: vagyis megszorítás nélkül képes adócsökkentést elérni, eddig „ismeretlen” források bevonásával. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A „válságadók” mechanizmusán, valamint a lakosságra, a vállalkozásokra, a munkahelyteremtésre gyakorolt hatásukon túl, ehelyütt egyetlen következményre koncentrálok: az intézkedéseknek az öngondoskodásra való hatására.

A rendszerváltás után az öngondoskodás olyan keserű pirulának tűnt, amelyet a szocialista kormányok, még inkább azok liberális „nyúlványai” kívántak a lakosság torkán leerőltetni. A pirulának, azonban mindenképp volt legalább annyi hatása, hogy az emberek elkezdtek némi felelősséggel gondolkodni jövőjüket illetően. A rendszer jól-rosszul, de működött. Ez persze nem jelentette azt, hogy a választók hajlandók lettek volna ennél tovább is menni, az egészségügyi és tanulási hozzájárulások (magyarosan: co-paymnet) kísérletei rendre elbuktak. Azonban, ha volt valami hozadéka az elmúlt 20 év szocialista-liberális kormányzásainak az mindenképp abban keresendő, hogy legalább az öngondoskodási szándék magvát elültették a társadalomban (még ha az nem is szökkent minden tekintetben szárba).

Itt felmerülhet az a kérdés, hogy ez tág értelemben felfogott „öngondoskodás” érték-e valójában? Manapság lépten-nyomon olvashatunk a fenntarthatóságról, a fenntartható fejlődésről. Ezt a Brundtland-jelentés a környezet vonatkozásában olyan fejlődésként határozta meg, amely „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Ha ezt a társadalomra kívánjuk alkalmazni, akkor azzal szembesülünk, hogy a jelen generációknak mindent meg kell(ene) tenniük annak érdekében, hogy a levegyék a jövő generációk válláról a terhet: vagyis már most gondoskodni kell(ene) nem csak a nyugdíjról, hanem általában is az inaktív kor egész életszínvonaláról (amelynek a nyugdíj csupán egyetlen – azonban kétségtelenül a legfontosabb – eleme). Ezt akként összegezhetjük, hogy meg kell(ene) valósulnia a generációk közötti igazságosság elvének, vagyis a jelen generációi nem terhelhetik túl a jövőt azzal, hogy nem takarítanak meg maguk számára elegendő javakat. Az öngondoskodás másik fontos eleme az államfüggőség enyhítése: vagyis az önmagunkról való gondoskodás privatizálása, ennek minden előnyével és kockázatával.

A magánnyugdíj-rendszer kivéreztetése, és az első pillanattól kezdve az állami nyugdíj mellett beindított masszív kampány, épp az öngondoskodás, a társadalmi fenntarthatóság elvét veszélyeztetheti – főként akkor, ha nem nyújt garanciákat az állam arra, hogy a kereső jobban fog járni. Lehet, hogy a „Lajtán túl” nem általános a magánnyugdíjpénztári rendszer, de általános a megtakarítási hajlandóság és a polgár önmagáért való felelősségének ethosza. Ismert történelmi okok miatt, talán nem célszerűtlen ezeket az érzeteket – még ha, mesterséges módon is, de – ébresztgetni a Lajtán innen is, ahogyan több kelet-európai államban is van magán-pillér. Megjegyzendő, hogy az orbáni sarchoz hasonló intézkedések máshol is bevezetésre kerültek, de általában megfelelő garanciákkal (az állami beavatkozás korlátozása, a magánpénztári rendszer életképességének megőrzése) párhuzamosan. A mostani intézkedések amellett, hogy „megölik” a magánpénztári rendszert, nem kedveznek az önkéntes befizetéseknek sem (kinek van kedve új önkéntes számla nyitására, ha még a kötelező pénztár is bizonytalan), amelyek egyébként hozzájárulhatnának a nyugdíj feletti – már említett – életszínvonalhoz.

Kérdés, hogy a második Orbán-kormány végképp le kíván-e számolni az öngondoskodás, a társadalmi felelősség Lajtán túli elveivel, vagy pedig azokat az állami pilléren belül kívánja megvalósítani – itt még nem látunk tisztán. További kérdés, hogy a költségvetési egyensúly fenntartásához, valamint az adóátrendezéshez valóban szükség van-e a jövő megtakarításainak elbizonytalanítására? Ha a kormány ezen az úton halad tovább, akkor rálép a generációk közötti igazságosságának felborításának útjára, aránytalanul nagy terhet téve a jövő generációinak vállára, hiszen ha mi magunk nem biztosítjuk a megfelelő életszínvonalat szépkorunkra, akkor az utódainkra hárul (már a vannak ilyenek, s persze, ha bírják is pénztárcával).