Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Egység a sokféleségben

A jelen írással az amerikai elnökválasztás körüli vizsgálódásunkat új, a kohézió, a kultúra és a társadalom háromszöge által alkotott metszetben folytatjuk. Arra keressük a választ, hogy mi van a „mélyben”, az elnökválasztás csillogása mögött.

A filozófusok az ókor óta vitatkoznak arról, hogy mire van szükség egy állam vagy társadalom egyben tartásához. A kohézió problematikája tehát nagyon régi gyökerű, miközben a szó maga új. A kohézió fogalma magába sűríti mindazokat az értékeket, normákat, intézményeket, amelyek segítséget nyújtanak az egyének számára ahhoz, hogy személyes identitásuk feladása nélkül képesek legyenek együtt élni és együttműködni a társadalomban. A szót magát összetartozás-tudatnak is fordíthatjuk. Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy az Egyesült Államok egyik nagy előnye Európával szemben a kohézió nagyobb foka, amelyik négyévenként az amerikai elnökválasztási kampányokban is megnyilvánul. Minden ellentét és konfliktus dacára, az amerikai kampányok jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a két nagy párt jelöltjei újra meg újra megerősítsék az „amerikai mítoszt” (az amerikai kivételesség tudatát), kifejezzék hűségüket és csodálatukat a nagy nemzet iránt.

Az Egyesült Államok etnikai és kulturális „sokszövetűsége” következtében az amerikai nemzet fennmaradását ezek a nagy kollektív hitek, mítoszok biztosítják. Az egyik ilyen mítosz, hogy az „Egyesült Államok a lehetőségek hazája”, ahol bárkiből bármi lehet, ha akar, és így bárkiből lehet gazdag ember, vagy akár elnök. Valljuk meg, ezzel a mítosszal könnyű kohéziót teremteni! Persze, ez sokáig csak elv volt, hiszen az első elnökök a jómódú angolszász, protestáns, fehér elit tagjai (ügyvédek, ültetvényesek) közül kerültek ki. Aztán Abraham Lincoln és Andrew Johnson elnökségével leomlottak a falak a fehér bőrű szegény farmerek és munkások előtt. Kennedyvel a katolikusok előtt. Obamával az afroamerikaiak előtt. És talán még nincs vége a folyamatnak.

A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney elindulásakor sokan kételkedtek abban, hogy az amerikai republikánus választók – akiknek jó része az ún. Biblia-övezetnek nevezett középnyugati és déli államokban él – hajlandóak egy mormonra szavazni, ismerve a Joseph Smith kisegyházával kapcsolatos előítéletet (többnejűség), valamint az egyház sajátos, a többségi keresztény felekezetekkel nem mindig harmonizáló elveit. A többnejűséggel kapcsolatos tévhit szívósságára utal, hogy Romney kénytelen volt cáfolni ezt a sztereotípiát (valójában a poligámia már régóta tiltott a hivatalos mormon egyházban, csak egy szakadár irányzat tagjai gyakorolják). Akárhogyan is van, Romney számára adott az esély, hogy az első (félig) fekete elnök után az első mormon vallású elnökként letegye az esküt az „istenfélő” köztársaságra. Ha sikeresen képes kommunikálnia, miszerint mormon identitása nem versenytársa az amerikai identitásnak, hanem azt kiegészíti, színesíti, akkor – persze egyéb, számára kedvező körülmények között – semmi nem állja útját, hogy beköltözzön a Fehér Házba.

A Romney mormon identitásával kapcsolatos viták rávilágítanak egy mélyebb kérdéskörre: az „amerikaiság” lényegére. Sokan töprengenek azon, hogy miben foglalható össze „Amerika lényege”. Mi az amerikai társadalom kohéziójának alapja? Elsőre a szabadságszeretetet mondanánk. Mások a kapitalizmus tiszteletét tartják az ország lényegének. De ezek inkább következmények. Amerika szellemisége abban jut kifejezésre, hogy ez az egyetlen olyan ország a Föld színén, amelyben bárki szabadon megvallhatja és képviselheti bármilyen fajta identitását (legalábbis ma, hiszen ez nem volt mindig így – de erről kicsit később).

Egy erdélyi származású magyar ismerősöm az 1970-es évek óta él az Egyesült Államokban. Ma is Sándornak hívják. Világért sem nevezné egy honfitársa sem Alexandernek. Nem szólják meg érte, hogy miért visel ilyen furcsa nevet, és miért nem akarja angolra fordítani. Senkit nem zavar, örülnek neki, hogy ilyen különös hangzású neve van. És gondolkodjunk el azon: vajon melyik európai vagy ázsiai ország hagyná békén élni például az amisokat (egy német eredetű protestáns kisegyház tagjait), akik jól elvannak a maguk 18. századi világában, régi német tájszólásukkal, maguk szőtte öltözékükben? Az amisok ördögtől valónak tekintik, és elutasítják a modern technológiát, a katonai szolgálatot, vallási közösségük érdekeit lényegében az állam érdeke elé helyezik. Ezt csak az Egyesült Államokban lehet megtenni, ahol a szövetségi kormányzat nagy védőernyője alatt minden kisebb közösség otthonra lel, és megőrizheti autonómiáját. Európában vagy Ázsiában egy ilyen közösségnek esélye sem lenne a túlélésre, vagy legalábbis a zaklatástól mentes életre!

Amerika egyedülálló jellege abban áll, hogy – legalábbis ma már – bármely egyén vagy csoport szabadon gyakorolhatja az identitását, és – láthatóan – ez mégsem megy a kohézió rovására: mindenki öntudatos amerikai, de emellett – vagy ezalatt – az lehet, ami lenni akar. Száz szónak is egy a vége: az amerikai közvélemény elfogadja, hogy etnikailag, kulturálisan „sokszálú” társadalom, sokfelé nyúlnak a gyökerei, és láthatóan békében megvan önmagával.

Európa a történelem terméke: nálunk máig hagyomány, hogy egyik vagy másik csoport a nemzeti közösségből és emlékezetből „kiiktat” személyeket. Asszimiláljuk, kipusztítjuk, kiiktatjuk, kiebrudaljuk, kiűzzük, emigrációba kényszerítjük, háttérbe toljuk, perifériára szorítjuk egymást, és mindezzel összezárjuk ugyan a politikai közösséget, de végletesen le is szűkítjük. Európa szinte kifogyhatatlan példatára annak, hogyan ne tartsuk tiszteletben egymás identitását. Elég csak megnézni a „mi szűkebb Európánkat”, Közép- és Kelet-Európát! Nyelvtörvényekkel, erőszakolt névváltoztatási kampányokkal, „hagymakupolás honfoglalásokkal”, Nagy-Magyarország matricákkal „szívatjuk” egymást. Holott mindenkinek jobb lenne, ha az amerikaiakhoz hasonlóan elfogadnánk: a politikai közösséghez tartozást és az etnikai, kulturális, nyelvi identitást szét lehet választani. Az utóbbi az előbbit színesíti.

Persze, naivitás lenne azt gondolni, hogy Amerika mindig a tolerancia hazája volt. A 19. században az országot elöntötték az etnikai és vallási ellentétek, és némelyik áthúzódott a 20. század első felére is (sőt szalonképes formában jelen van). Volt olyan amerikai mozgalom (Nemtudom Mozgalom), amelyik az ágrólszakadt ír bevándorlók végeláthatatlan áradatától féltette a protestáns, angolszász Amerikát (a mozgalom onnan kapta a nevét, hogy tagjai teljes titoktartást fogadtak). A századfordulón az írekkel szembeni előítéletek az olasz és kelet-európai zsidó szegényekre ragadtak át. Aztán ahogyan az amerikai középosztály ismét kibővült az új bevándorló csoportok tagjaival, ugyanazok a méltánytalan előítéletek, amelyek bevándorló íreket, olaszokat és zsidókat sújtottak (potyautas-mentalitás, elzárkózás és arrogancia a fogadó társadalommal szemben, beszűkült és túlzottan konzervatív életvitel, a mélyszegénység felé való tendálás, antikapitalista demagógiára való hajlam) „tovább vándoroltak” a spanyol ajkú bevándorlókra. A magyar bevándorlók ellen is folyt kampány egy időben (no, persze nem a „marslakók” idejében, hanem a 19. század végén!). Mitt Romney hitsorsosai is tudnának beszélni: egyházuk alapítóját, Joseph Smith-t a feldühödött tömeg lincselte meg. És akkor még nem is beszéltünk az afroamerikaiak és amerikai őslakosok mélyebb sérelmeiről!

Talán túlzónak hangzik: Amerika mára jobb lett, mint amilyen volt százötven vagy akár száz évvel ezelőtt! Mindez bizakodással tölthet el bennünket itt, az óceán túlsó felén: lám, a társadalmak képesek változni, jobbá válni! Egy társadalom képes levetkőzni a korábbi hibákat, és szívós munkával megtanulhatja az együttélés és együttműködés kultúráját. Ezt bizonyítja, hogy az amerikai társadalom fél évszázad alatt eljutott az első katolikus elnöktől (Kennedy) az első afroamerikai elnökig (Obama), és esélye van annak, hogy a százhatvannyolc éve (nem is volt olyan régen!) meglincselt Joseph Smith követője költözzön be a Fehér Házba. Lehet ehhez cinikusan is hozzáállni: „egyszer volt Budán kutyavásár”. De akkor járunk el helyesen, ha ezeket a példákat egy társadalom tanulási folyamata részének tekintjük.

Mindehhez két dolog kell. Egyrészt az őszinte hit a társadalom értékeiben (ld. az amerikai mítosz: „gerendakunyhóból a Fehér Házba”). Ami összeköti az amerikai társadalom különböző csoportjait, az egy sajátos tisztelet az alkotmány értékei iránt, megtoldva a gyakorlatias, ezért mindenki számára vállalható vallásossággal, amelyik beépül az állampolgári kultúrába (ld. elnöki eskü, Amerika mint „kiválasztott közösség”, az elnökök Istenre való hivatkozása, az alkotmánynak és még az alkotmány kiegészítéseinek is a Szentíráshoz hasonló tisztelete). Másrészt az, hogy az újonnan érkezettek előtt is nyitva álljon az út a középosztályba való bekerüléshez, privilégiumok és bürokratikus eljárások ne állják útját az egyéni kezdeményezőkészség kibontakozásának. Az Európai Unió és Magyarország mindkettővel bajban van.

 

0 Tovább

Október 23. margójára

 

Október 23-a és a posztkommunista baloldal viszonya Magyarországon soha nem volt felhőtlen. Ennek oka természetesen, hogy az MSZP, mint a pártállam utóda, mindig is ambivalensen viszonyult 1956 emlékéhez. A forradalomról való megemlékezések történetét végigkísérték a botrányok, kifütyülések, kisebb atrocitások, melyek nemcsak szocialista politikusokat érintettek. Már 1990-ben tüntettek a Jurta Színház szélsőségesei a Magyar Rádió előtt, „mocskos liberálisok” felkiáltásokkal. 1992-ben Göncz Árpád köztársasági elnök beszédét fütyülték ki bőrfejűek, aki tiltakozásul később nem ment el a hivatalos állami ünnepségre. 1994-ben a nagyarányú szocialista választási győzelem után Horn Gyula ugyan együtt koszorúzott a 301-es parcellánál Nagy Imre lányával. Sokak számára azonban csak olaj volt a tűzre, hiszen a volt miniszterelnök „pufajkás” múltja és ezzel kapcsolatban már a rendszerváltás után tett nyilatkozatai a hazai jobboldal szemében hiteltelenített minden megbékélési kísérletet. A politikai hidegháború később sem csitult, sőt. A Fidesz „polgári forradalom” koncepciója, a szocialista párt kétértelmű megnyilvánulásai tovább mélyítették az eltérő értelmezések közötti szakadékot. Kétfajta hagyománya alakult ki Magyarországon 1956-nak: az egyik oldal értelmezésében egy olyan emlék, amelyben a nemzeti jelleg a legfontosabb és az állampárt túlélése miatt csak a jobboldal tekinthető a forradalom szellemi örökösének. A baloldal elsősorban a megbékélésre, a múlt lezárására helyezi a hangsúlyt, mindazonáltal ebbe sokszor disszonáns hangok keveredtek, gondoljunk csak Horn Gyula, vagy Havas Szófia korábbi nyilatkozataira.


A két oldal értelmezése közötti teljes szakadás azonban kétségkívül a 2006. október 23-i megemlékezések utáni rendőri atrocitások miatt következett be. A magyar jobboldal számára ezek az események azóta megbocsáthatatlan vádként magasodnak a Gyurcsány-érával szemben. Ráadásul a baloldal egy része azt sem hajlandó beismerni, hogy valóban történtek rendőri túlkapások, illetve törvénytelenségek. Ezen az oldalon a Morvai Krisztina, illetve legújabban a Balsai István vezette bizottságok objektivitását kérdőjelezik meg, míg odaát az akkori bíróságok elfogultsága a vád.


Ez a vita túlmutat a 2006-os események megnyugtató rendezésén, vagy 1956 közös megünneplésének lehetetlenségén. Valójában annak a meggyőződésnek a következményéről van szó, hogy mindkét oldal a demokrácia és a jogállam eltiprásával vádolja egymást.


A jobboldalon úgy érzik, hogy a balliberálisok karhatalmi eszközökkel, erőszakkal rontottak békés megemlékezőkre, hogy biztosítsák politikai hatalmunkat. Ebben a narratívában Gyurcsány ex-miniszterelnök valóságos diktátorként tűnik fel, aki ahelyett, hogy erkölcsi kötelességének megfelelően lemondott volna az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, a jogállami-demokratikus normákat átlépve próbálta megőrizni pozícióját. 2011-ben a balliberális oldal kíván több fórumon hangot adni a „diktatórikus” hatalomgyakorlást megvalósító Orbán-kormány elleni tiltakozásának, a jelenlegi rezsimmel szemben rendszerellenesként meghatározva önmagát. A különbség csupán az, hogy itt nem az erőszakszervezetekkel való visszaélés, hanem a jogállam intézményeinek lebontása, monolitikus hatalmi struktúra kialakítása a vád. Az empátia, a megértés teljes hiányát tapasztalhatjuk ezekben a narratívákban: egy balliberális csak legyint, ha 2006-os túlkapásokkal hozakodnak neki elő. Jobb esetben azt mondván, hogy túl kell lépni ezeken az eseményeken, rosszabb esetben bűnözőknek, vagy csőcseléknek titulálva az áldozatokat. Míg egy Fidesz-szimpatizáns az elmúlt másfél év politikai döntéseinek illiberális voltát nem képes elfogadni.


Kompromisszumra egyelőre esély sincs, én azonban azt ajánlom, hogy a mai „rendszerellenes” tüntetők egy pillanatig gondolkodjanak el azon ők mit gondolnának, ha a hazafelé egy rendőrségi rohammal és gumilövedékekkel kellene szembenézniük. Míg a jobboldaliak azon tűnődhetnének, mit gondoltak volna, ha Gyurcsány Ferenc hoz például visszamenőleges hatállyal törvényeket.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek