Méltányosság-blog

Az EB médiatörvénnyel szembeni pontjai alighanem csalódást okozott azoknak, akik a törvény visszavonásának kikényszerítését remélték. Az EU politikai visszajelzésének nemzetközi hangosságát se igazolta vissza az a három pont, aminek kiigazítását kérik. Amennyiben hazánkban valóban az autokratikus versus demokratikus államforma a tét, úgy a médiatörvény körüli javítást követelő passzusok annyi, mint halottnak a csók. Pusztán azért, mert a regisztrációs kötelezettség körét szűkíteni kell (ne kelljen honlapoknak regisztráltatnia magát), vagy mert a külföldről sugárzó adókra a magyar hatóság nem gyakorolhat kényszert, végül pedig ha a kiegyensúlyozottsági elvárás alóli felmentés kap néhány médium, még nem köszönt be a kisebbségi érdekek deliberatív becsatornázásának kultúrája, melynek a médiának katalizátora, bemutatója, mediálója kellene legyen.

Éspedig azért nem, mert a médiatörvény üzenete továbbra sem az, hogy valamit mi csináljunk együtt, hanem az, hogy majd odafönt megmondják mit kell gondolni. Lássuk részletesebben az EB kifogásait, s amik belőle következhetnek: a kiegyensúlyozottságot a 96-os médiatörvény is megkövetelte, de kikényszeríteni azzal párhuzamosan tudta egyre kevésbé, ahogy elkezdtek szaporodni a csatornák. A sok lúd disznót győz helyzet már kialakult, sőt a ludak száma csak szaporodik. A regisztráció kiterjesztése a kormány terve szerint a kereskedelmi céllal működtetett honlapokra vonatkozott volna. Bár a határt igen nehéz meghúzni, de önmagában ez mégsem rémisztő. Minden polgártársunk amúgy is regisztrált lény, hiszen számokat tárolnak rólunk mióta bevezették a személyi igazolványt. Önmagában ez senkit sem rettent el attól, hogy a véleményét elmondja De egy másik útja is lehet a regisztrálás elleni tiltakozásnak, ha az valóban olyan fontos, s ez a polgári engedetlenség. Tömegesen is meg lehet tagadni a regisztrációt, és egyik honlapot lehet feldobni a netre a másik után. A hatóság nem győzné ennek nyomon követését épp úgy, ahogy a kiegyensúlyozottság kikényszerítését sem győzte soha. A harmadik, és az EU számára a legfontosabb, hogy ne akarjunk más országok médiaszabályozásába beleszólni. Szakértők jelezték előre, hogy ezt egész biztosan nem fogja tolerálni a bizottság. Belpolitikailag ugyan ez a nyugati kritika sem tűnik ütősnek, mert ha bevezettük volna a médiatörvényünk ezen passzusát se tudnánk neki érvényt szerezni. Az erőszak által gyakorolt hatalom nem elhanyagolható része, hogy valóban a mi kezünkben legyen az erőszakszervezet, márpedig a magyarok nyilaitól nem fél egyetlen szomszéd sem. Nem látom világosan milyen technikai módon jelenne meg a Médiahatóság egy Erdélyből sugárzott adó szerkesztőségében, ha meg erre fizikailag nem képes, minek ilyen törvényeket alkotni?

Mindhárom EB által emelt kifogásról ugyanaz mondható el, jogerőre emelkedve se tudnának vele élni vagy visszaélni. Ennek ellenére, ha bekövetkezik a módosítás, ha nem, továbbgondolhatók-e pontok is.

Még mindig nem tartom valószínűnek, hogy a jogalkotók rendelkeznek médiaszociológiai ismeretekkel, azaz sejtik e, hogy miképp reagál a szolgáltató és a közönség egy adott szabályozásra. Ha a származási ország elvét tudomásul veszik (ez az, hogy nem büntethető a külföldről hozzánk sugárzott tartalom, ha az a külföldi szabályozásnak megfelel), akkor a politikai üzenete ennek az, hogy létezik sajtószabadság, csak legfeljebb határainkon kívülről kell azt gyakorolni. Jogilag elérhető, hogy határainkon belül csupa "becsületes" médium legyen, de ha ezeket mások meg „lakájmédiumoknak” fogják nevezni (s mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül), akkor ebben a pr harcban a kivándorolt, a független hírügynökséget használó, a maga ura stb. médium válik a fogyasztó számára érdekessé, a másik beszűkül a kemény magra. Ezek után még akkor is csábossá válik a külföldi telephely, ha nem is jönnek a Hatóság részéről retorziók. A politikai öngyilkosság igen veszélyes forgatókönyve ez. Mindezért pedig azt mondhatjuk, hogy bár az EB származási ország elvére való figyelmeztetés nem tűnik forradalminak, mégsem jelentéktelenek a lehetséges következményei.

A regisztrációs kötelezettség szűkülése és a kiegyensúlyozottsági elvárások enyhítése szintén fontos üzenetek. A fő problémát és feladatot azonban az EB nem fogja megoldani a magyarok helyett. A fő probléma valóban nem azokban a részletszabályokban van, amelyekben az EB kéréseit megfogalmazni képes. Nekünk magyaroknak vissza kellene térnünk a médiatörvény filozófiai kérdéseihez, nevezetesen, volt vita arról, hogy mi a közérdek, ki mondhatja azt meg és miként? Mert amíg ezt nem tudjuk, miért is azonosuljunk egy olyan választott grémiummal, ahol a többség zsarnoksága hozott helyzetbe embereket?  

Nos, ne legyünk naivak. A kormány lehet, hogy sok mindent megtesz, amire az EB kényszeríti, de azt nem fogja, hogy a saját állampolgáraival leül újratárgyalni a "közérdek" témáját. Az első számú közérdek egy ilyen tárgyaláson ugyanis az volna, hogy ne az aktuális politikai elit dönthesse el, hogy mi a közérdek. S ez amint megfogalmazódna, megint ott lennénk, hogy akkor miként is válasszuk ki a Médiahatóság bürokratáit.

Mielőtt leírnám szerintem mi a teendője többek közt az ellenzéki képviselőknek, pár szót engedjenek meg a médiatörvényt körül lengő titokról. A szerzőknek akkor nem volna jelentősége, és nem kéne titkolni sem őket, ha aztán a törvény a társadalmi vitára bocsátáskor annyira átalakult volna, hogy az már lényegtelen. A mostani eljárásmenetben azonban ez igen izgalmas és jogos kérdés. Eleddig senki más neve, csak Koltay Andrásé merült fel, pl. a Jogi Fórumon történő nyílt levélváltás során. Koltay azonban magát inkább jogalkalmazónak, mint szerzőnek nevezi. Nem tudhatjuk tehát továbbra sem kik írták a szöveget. Annyi azonban bizonyos, Koltay a hatalom oldaláról a törvényt a legkorábbról és a legjobban ismerők szűk köréhez tartozik, ezért nem tudom hova tenni a következő történetet.

A múlt héten vendége voltam a köztévének, ahol a váróban összefutottam Koltay Andrással. Előbb szerepeltem én, aztán ő, hogy reflektálni tudjon a mondandómra. A szerkesztőnek, Betlen Jánosnak ez volt az ötlete. A sorrend érthető, viszont nekem már nem volt lehetőségem reflektálni Koltay András mondataira.

Betlen azt kérte, mondjak egy szempontot munícióként, ami baj a törvénnyel. Így lett a témánk az információbirtokos kiszolgáltatási kötelezettsége, ha azt az NMHH mint nyomozóhatóság kéri. Amikor a téma Koltay elé került, ő azt válaszolta erre, hogy a törvényszövegben a hatóság, amely azt a bizonyos adatkikérést megteheti, nem más, mint a rendőrség. (Ld. a felvétel 10 perc 35. másodpercénél) Betlen még egy ideig próbálkozott, mert ha a rendőrség volna, tényleg nincs változás a korábbi joggyakorlathoz képest. Ilyenformán Koltay megnyugtathatta a nézőket, és tulajdonképp engem is megnyugtatna, ha a törvényszöveg valóban ezt állítaná.

A „hatóság” ugyani nem vonatkozhat a rendőrségre, csak az NMHH-ra, mert a 155.§-ban nagy H-val történik az írása.

Azóta más is történt. Épp aznap, amikor a sajtószabadság tüntetés volt a Kossuth téren, Szalai Annamária is végre egy hosszú interjút adott a Hír TV-nek. A két riporter becsületesen végigvette a törvénnyel kapcsolatos aggályokat, talán csak a beterjesztés módját, és a társadalmi párbeszéd kikerülését nem feszegették. Szalai Annamária mióta a médiatörvényt elkezdték itthon is, külföldön is támadni nem szólalt meg, ahogy a törvény beterjesztői sem. Nyilván Orbán és szóvivője vélték úgy, egy darabig a frontot ők tartják. Szalai ugyanazt mondta, mint Koltay, vagyis, hogy az informátor védelme erősebb a mostani törvényben, mint a korábbiakban, a Hatóság lehetőségei ahogy az általuk kiküldött ombudsmané is meglehetősen korlátos.

Koltay, Szalai, valamint a velem történt interjúk után a staféta átadható a jogászoknak, ezen belül is az ellenzéki párt jogászainak. Itt van ugyanis egy kormánykommunikáció, mely szerint a Hatóság a rendőrségre vonatkozik. A parlamentben az ellenzéki urak beterjeszthetnék a megfelelő médiatörvény jogszabály módosító javaslataikat, hogy a törvény is azt tükrözze amit immár mindenki állít. A demokrácia működik, csak mindenki tegye a dolgát. Vagy ha netán tévednék, az ellenzéki képviselők legyenek szívesek nyugtassanak meg engem is, az újságírókat is, és a közvéleményt is.

Nem tudom, de nekem a nagy H akkor is nagy, ha hunyorítva olvasom.

Találhatunk Európában olyan szabályozást, ahol a kereskedelmi szférát és a közszolgálatit más felügyeli, és olyat is, amit ugyanaz. Nálunk ugyanaz. Találhatunk olyat, ahol elválasztják a közszolgálati rádió kuratóriumát (kvázi tulajdonosi szervét) a közszolgálati televíziótól, és olyat is, ahol ezt összevonják. Nálunk összevonják. Találhatunk olyanra példát, ahol a felügyeletben kormánydominancia van, és olyat is ahol egyáltalán nincs politikai befolyás. Nálunk kormánydominancia van. Találhatunk olyan szabályozást, ahol beleszólhat a tartalomba, egy közszolgálati médiumba a kvázi tulajdonos, és ahol csak ajánlásokat fogalmazhat meg, nálunk korábban a közszolgálati kuratóriumok elnökségei nem szólhattak bele a médiaelnökök műsorszerkesztésébe, most nem tudjuk mi lesz. Van, ahol nagy büntetést szabhatnak ki, van ahol kicsit. Nálunk nagyot. Részleteiben minden bizonnyal lehet mutogatni Európára, csakhogy ennek így valószínűleg nincs értelme.

A 96-os médiatörvény szintén egy válogatás volt, ott mindebből igyekeztünk átvenni a legjobbat (kuratórium tagság, sorsolási technika – USA; hogy ne csak politikus legyen a rendszerben – németek; a politikai kiegyensúlyozás – franciák; műsorkiegyensúlyozási elvárások a Monitoring csoport jelentései alapján – szintén francia hatás, stb. stb.).

A 96-os médiatörvénynek volt egy filozófiája, mely szerint a média felügyeletét egyetlen politikai oldal se birtokolhassa, még a kormány oldalt is sakkba tudja tartani a többi párt. Az ezt követő médiatörvény-alkotási kísérletek egyre inkább arról szóltak, hogy miképp tehetné be a politika a lábát oda, ahová a 96-os törvény filozófiája ellenére is betették. Elkezdődött megint egy szemezgetés a nyugati szabályozási modellekből, de ezúttal mindegyikből a politikai befolyás maximalizálásának logikája alapján. Filozófia erre nem volt, csak maga a cinizmus, melynek csúcspontja a 2008-as médiatörvény javaslat lett, mígnem jött Szalai Annamária új csapata, és megfogalmazódott az új filozófia: KÖZÉRDEK! (Ez egyébként érdekes filozófia, írok róla Médiaetika tankönyvemben az amerikai demokratikus médiamodell fejtegetése kapcsán, s azt összevetve az európai közszolgálatról való gondolkodással.)

A 96-os médiatörvény mondhatni naiv volt, mert mennyországra esélyes polgári világban működhetett volna jól, a mostani médiatörvényünk viszont a pokolból való kivezetésre is alkalmas lenne, feltéve, ha a szabályozó nem maga az ördög. Jelen pillanatban a magyar újságíró-társadalom, és a magyar értelmiség messze jobb annál, mint amilyen szabályok között kéne működnie, következésképp nem is fogja tűrni ezt. Ugyan az írott sajtóra való büntetés-kiterjesztés verte ki idehaza a biztosítékot, ahelyett – mint korábban írtuk – hogy a politikai erős befolyás jogi környezetének megvalósítása mozgósította volna a közéletet, de most már ezen túl vagyunk, a nyugat egyformán felháborodik az eljárásmeneten, a Fidesz dominancián, a büntetési tételek nagyságán, valamint az írott sajtóra és az Internetre kiterjedő új joghatóság láttán. (Pedig lehet utóbbit hamarosan Európában is meglépik.)

Az az érvelés, hogy a médiatörvény minden vonása megtalálható valahol az Eu-ban nem csak a fentiek miatt problémás, eddig ugyanis azt fejtegettük, hogy attól még, hogy részleteiben találunk példát, így egészében aligha. És még csak azért sem problémás az érvelés, mert valószínűleg nem igaz (az írott és elektronikus fölötti egységes hatósági jogosítványokkal bíró intézmény nincs az Eu-ban, de mint írtuk, ez éppenséggel lehet, hogy majd lesz.) Az is evidens, hogyha sok jó dolgot nem adekvát módon összeöntenek, az lehet ehetetlen. Az is evidens, hogy az Eu-ban sem minden tagállam médiaszabályozása példaszerű. A fő probléma pedig azzal van, hogy nem lehet bizonyos tendenciákkal szembe menni. S ilyen tendencia az újságíró forrásának védelme, aminek ellentétét fogalmazza meg a mi médiatörvényünk. Ennek a törvényi keretnek hazai kialakulását, és a benne lévő problémát részletesen kifejtettem. 

Ami mindebből idehaza következik, hogy a Fideszt megbuktatni szándékozó erők egységfrontba kerülnek a szólásszabadság apolitikus médiaszakmabeli, és a klasszikus konzervatív eszméket képviselőkkel. Ez pedig elég kritikus tömeggé válhat. Az eszközök is rendelkezésre állnak majd. Ide tartozik a nyugat politikai támogatása, valamint a külföldi és hazai újságíró szervezetek erkölcsi és anyagi segítsége. Technikailag is sok eszköz áll rendelkezésre: bojkottálható az MTI, ha ingyenes híreit nem veszik át. (Deák passzív rezisztenciájának is az volt az alapja, hogy a közhivatalt ne vállaljon senki. Az MTI-vel szemben is pénzre van szükség, ha mástól veszik a híreket.)

Megint egy másik lehetőség a külföldi szerverekről sugárzott tévéműsor (erre már van is példa a Népszava részéről). De a rádiós és televíziós szolgáltatások is elérnek minket a határon túlról. Bekövetkezhet az ellenkezője annak, amit a kormány szeretne. Nem a határokon belülről látjuk el a külhoni magyarokat információval, hanem például Erdély, a Felvidék stb. válik kommunikációs központokká számunkra is.

Eddig csak arra gondoltunk, hogy a kereskedelmi média kiszorítása történhet meg a határon túlra, ha sokkal keményebb adózás és reklámszabályozás alá vetik őket, mint külföldön, most már azt is jelezhetjük, hogy az egész magyar nyilvánosság, beleértve a közügyek témáját is kiszorul, és határon kívüli adókból valósul meg. (Ezeket a tartalmakat előállíthatják akár itt is, ott, is, a lényeg, hogy kinn van a kiadó bejelentve. Már a XVII. századi Európában ki tudták kerülni a cenzúrát úgy, hogy Hollandiában készült néhány irat, pl. Descartes szövegei. Nem kétséges, hogy ma jóval könnyebb a dolga bárkinek.)

Míg a kormány számára fogy a levegő (akár Antall idejében a taxisblokádkor), addig a másik oldalon a lehetőségek tárháza egyre csak nő. Csak azt nem lehetett tudni, hogy az elinduló lavina hol és hogy fog megállni. De míg az Antall-kormány lépése az volt, hogy piacosítani tudta a benzinárat és kitért a további népharag elől, addig Orbán összeragadt az NMHH-val.

Igaz, nekem nem tetszik, hogy épp a büntetések mértékének írott sajtóra történő kiterjesztése miatt indult el a lavina, de nem hiszem, hogy ez már számít. A kormány képtelen kijönni ebből a csapdából, maga is foglyává válik saját korábbi lépéseink. Elvileg megtehetné a büntetési jogosítványok visszavonását, de mivel nem ez a fő gond, egyfelől már úgyse oltaná a tüzet, másfelől pedig, ha meglépné, a Médiahatóság képtelen volna a rendrakásra, márpedig azt ígérte, hogy a média területén rendet fog tenni. Még kevésbé hiszem, hogy az ellenőrzési és a közszolgálat tulajdonosi funkcióinak ellátását engedné ki a kormány a kezéből, mert akkor meg be kéne látnia, hogy egész mostanáig tartó politizálása (és nem csak a médiapolitikája) tévút volt.

Ami valószínűleg lesz, hogy marad a most felállított intézményrendszer, mely azonban sokkal nehezebb körülmények között tud majd tevékenykedni, mint az ORTT. Szankcióit állandóan megkérdőjelezik, az intézmény legitimitása állandóan alacsony marad, mely végső soron a Fidesz politizálására üt vissza, miközben a sajtót sarokba szorítani, a törvény általi büntetési tételeket, vagy a Hatóságnak biztosított nyomozati jogköröket kihasználni amúgy sem érdemes.

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

A www.korrektura.hu konferencián, az új médiatörvény ünnepélyes bemutatójának rendezvényén egy nagyon reményt keltő epizód is  történt. Abban a blokkban, amelyben a  közszolgálati  média új igazgatói ültek asztalhoz  (Belénessy Csaba, Jónás István, Medveczky Balázs,  Ókovács Szilveszter) a Duna TV új vezetője arra a  kérdésre, hogy tudják-e mi lesz a dolguk az  elkövetkező években így válaszolt: „Lendvai Ildikó  is  rámondta az üzenetrögzítőmre, meg Orbán  Viktor  is, így hát tudom.”

Kicsit boncolgatnám ezt a választ, és aligha  tévedek, ha azt mondom, hogy nem egy  autokratikus rezsimben elfogadható választ hallottunk. A közönség is rögtön derült, a riporter is úgy érzékelte, a válasz lényege épp a hatalomtól való függetlenség kihangsúlyozása.

Nekem is szimpatikus válasz volt, és talán többet is látok bele a kelleténél, mert:

-          Lendvai és Orbán neve egymás mellé került (persze nem kétséges, hogy Ókovács értékrendjében hol helyezkedik el a két politikus)

- mindketten az üzenetrögzítőjével tudtak csak beszélni (ez arra utalhat, hogy ő maga fontos személy, és nem kell haptákba vágni magát és visszahívni bármelyiket: ugye itt leginkább az Orbántól való függés merül fel a mostani szabályozások és kinevezések kapcsán)

- a válaszoló nem titkolta, hogy elvárásokat akartak érvényesíteni a politikusok rajta (ha ezt titkolta volna, akkor mutatna együttműködést a hatalommal)

- a politika közvetlen/direkt/személyes médiabefolyásolási szándéka önmagában sem EU konform (s valószínűleg Ókovács azzal, hogy ezt azonnal világgá kürtölte, azt is elérte, hogy soha többet nem mernek neki odaszólni telefonon)

A politika mindig, minden rendszerben arra törekszik, hogy az újságírót befolyásolja. Ha tudja a tekintély szavával, megfélemlítéssel, ha nem tudja, akkor kedveskedéssel, ha így sem, akkor hírcsapdákkal. A lehető legjobb kommunikációs technika a minket befolyásolni kívánóval szemben, ha a befolyásolási szándékát azonnal kikiabáljuk.

Furcsa, hogy volt egy 1996-ban kelt médiatörvényünk, ami a legfontosabbnak a politikától való függetlenséget tartotta, mégsem emlékszem olyan médiaelnöki megnyilvánulásra, melyben bármelyik miniszterelnök "leszólásán" élcelődtek volna. Most pedig van egy olyan szabályozás, amelyben az ellenőrző hatóságok politikai kiegyensúlyozottsága megszűnt, a törvény számára a legfontosabbá a „közösségi érték” szolgálata vált (bármit is jelentsen ez), és nem az objektivitás. Mégis van valami újságírói virtus. A végeredmény tehát a törvény és praxis kölcsönös játéka a törvénytervezet kritikája csak lassan bontakozik.

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

Részt vettem a Korrektúra 2010 nevű rendezvényen, mely a Médiatörvény-alkotás (vagy talán inkább csak a folyamat végigkísérésének?) egyik állomása volt, kétségkívül reprezentatív és elegáns környezetben. Már olvasható egy híradás arról a kerekasztal-beszélgetésről, melyben magam is megszólaltam, melyen sajnos kissé félreértelmezték mondanivalómat.

Én ugyanis egy szóval sem állítottam, hogy a mai média-politika kapcsolat rákfenéje a politikus-újságíró közti ellenségesség. A riporter azt kérte, nézzük át az elmúlt időszakot, s erre azt feleltem, „rendben, kezdjük az elején!”. A rendszerváltáskor, a kádári fellazult időszakban egy téves újságírói szereppel, a hatalommal szembeni ellenségesség attitűdjével találkozhattunk - állítottam. Reméltem a kerekasztalnál, hogy a kollégák folytatják az időben való előre haladást, de sajnos nem így történt, bár a kerekasztal műfaja már csak ilyen, könnyű eltérni a témától, vagy leragadni egy adottnál akár. Ezért engedtessék meg, hogy most utólag folytassam:

- a második lépés szerintem az értelmiségi szerephez való újságírói vonzódás volt, mely az időszakban az újságírók igyekezték megmondani a politikusoknak, „mit csináljanak”.

- a harmadik lépés a politikai szekértolás lett, ami mögött egy sereg egzisztenciális félelem is volt, de sokszor önként vállalt behódolás is egyben.

A magyar újságírók tudják, hogy itt valami baj történt, és bűnbakként a politikára mutogatnak. Most, e konferencia időszakában ott tartunk, hogy újságírók egy részének elege van a politika kiszolgálásából, de nem tudni, mindebből egy erényes és határozott asszony képe bontakozik-e ki, vagy marad a csélcsap menyecske, ami volt eddig?