Méltányosság-blog

A médiatörvényben a Bizottság kifogásolt egy negyedik pontot is, melynek lényege, hogy bármely többséget épp úgy, mint a kisebbségeket, valamint az etnikai és vallási csoportokat se nyíltan, se burkolt módon sérteni nem szabad. Az ilyen cselekedet pedig akár szankcionálható is lett volna.

Hogy is jutottunk el ehhez az abszurditáshoz, mely egyébként – szerencsénkre – sérti az Európai Alapjogi Charta 11. cikkelyét, mely a szólásszabadságot tárgyalja. Az ugyanis világos, ha senkiről semmi rosszat nem lehet írni, akkor semmit nem lehet írni. Világos, hogy a jogalkotó mindenre gondolt, csak épp a sajtóra, a szólásszabadságra, a média természetes működésére nem, ellenben valami igen csak elhomályosította a józanságát.

Hazai részről a szöveg ezen része már a törvény megjelenése utáni napokban kritizálva lett – később pedig a Népszabadság szerkesztősége fordult az AB-hoz. A hivatalos válasz csak annyi volt, hogy ezen nem változtatnak, mert ez így jó. Meg: a puding próbája az evés, majd megfelelő módon fogja érvényesíteni a lehetőségeit a Médiahatóság. A kritikusok válasza erre mindig az volt, hogy kétségtelen így lesz, de ha nem akarják alkalmazni, és csak a diszkriminációt és a gyűlöletbeszédet akarják korlátozni, miért nem azt írják?

Nos, azt, hogy miképp fogalmazhatunk meg ilyen szabályokat egy nyugati soha nem fogja megérteni, mert ennek története van, ehhez itt kell beszívni a levegőt. A történet úgy kezdődött, hogy a baloldal és a liberálisok egy része rendre korlátozni akarta a szólásszabadságot, mert úgy vélték először engedik kiszabadulni a szellemet a palackból, aztán jön a tettlegesség. A liberálisok másik része úgy vélte, hogy az őrült beszédet nem kell korlátozni, John Stuart Mill szerint még haszon is származik belőle, de legalábbis az őrült beszéd antitézise a józan és felelősségteljes nyilvánosság, amely úgyis helyére teszi a szélsőségeseket.

Erre a baloldalon belüli vitára érkezett válaszként, hogy rendben, a szélsőséges beszéd nem helyénvaló, de nem ugyanilyen probléma-e – ha nem nagyobb –, amikor a magyarságot ócsárolják? Elég a kettős beszédből, védjük meg a magyarságot az idegenszívűektől! A magyarság pedig a többség, tehát akkor ne lehessen bántani se a kisebbséget, se a többséget. Egy ilyen szabálynak pedig csak akkor van értelme, ha szankció is társul mellé, fejeljük tehát még meg büntetési lehetőséggel.

Ma épp a skizofréniáról tartottam előadást, mely betegségnek egyik jellemzője a logikus építkezés, ami azonban elszakad a valóságtól. A beteg ezek után ragaszkodik a logikus építményéhez, szívesen vitatkozik is róla, hiszen minden eleme klappol, csak épp értelme nincs. A magyarság megtámadtatása már paranoia, ahogy egyébként a hazai antiszemitizmusról szőtt félelmek is. Nem kétséges, hogy ezekkel a kártyákkal a politika játszadozott, de aztán a nagy játszmába úgy sikerült belefeledkezni, hogy azt sem vették észre, amikor már egy skizofrén jogszabályt szültek.

Mielőtt leírnám szerintem mi a teendője többek közt az ellenzéki képviselőknek, pár szót engedjenek meg a médiatörvényt körül lengő titokról. A szerzőknek akkor nem volna jelentősége, és nem kéne titkolni sem őket, ha aztán a törvény a társadalmi vitára bocsátáskor annyira átalakult volna, hogy az már lényegtelen. A mostani eljárásmenetben azonban ez igen izgalmas és jogos kérdés. Eleddig senki más neve, csak Koltay Andrásé merült fel, pl. a Jogi Fórumon történő nyílt levélváltás során. Koltay azonban magát inkább jogalkalmazónak, mint szerzőnek nevezi. Nem tudhatjuk tehát továbbra sem kik írták a szöveget. Annyi azonban bizonyos, Koltay a hatalom oldaláról a törvényt a legkorábbról és a legjobban ismerők szűk köréhez tartozik, ezért nem tudom hova tenni a következő történetet.

A múlt héten vendége voltam a köztévének, ahol a váróban összefutottam Koltay Andrással. Előbb szerepeltem én, aztán ő, hogy reflektálni tudjon a mondandómra. A szerkesztőnek, Betlen Jánosnak ez volt az ötlete. A sorrend érthető, viszont nekem már nem volt lehetőségem reflektálni Koltay András mondataira.

Betlen azt kérte, mondjak egy szempontot munícióként, ami baj a törvénnyel. Így lett a témánk az információbirtokos kiszolgáltatási kötelezettsége, ha azt az NMHH mint nyomozóhatóság kéri. Amikor a téma Koltay elé került, ő azt válaszolta erre, hogy a törvényszövegben a hatóság, amely azt a bizonyos adatkikérést megteheti, nem más, mint a rendőrség. (Ld. a felvétel 10 perc 35. másodpercénél) Betlen még egy ideig próbálkozott, mert ha a rendőrség volna, tényleg nincs változás a korábbi joggyakorlathoz képest. Ilyenformán Koltay megnyugtathatta a nézőket, és tulajdonképp engem is megnyugtatna, ha a törvényszöveg valóban ezt állítaná.

A „hatóság” ugyani nem vonatkozhat a rendőrségre, csak az NMHH-ra, mert a 155.§-ban nagy H-val történik az írása.

Azóta más is történt. Épp aznap, amikor a sajtószabadság tüntetés volt a Kossuth téren, Szalai Annamária is végre egy hosszú interjút adott a Hír TV-nek. A két riporter becsületesen végigvette a törvénnyel kapcsolatos aggályokat, talán csak a beterjesztés módját, és a társadalmi párbeszéd kikerülését nem feszegették. Szalai Annamária mióta a médiatörvényt elkezdték itthon is, külföldön is támadni nem szólalt meg, ahogy a törvény beterjesztői sem. Nyilván Orbán és szóvivője vélték úgy, egy darabig a frontot ők tartják. Szalai ugyanazt mondta, mint Koltay, vagyis, hogy az informátor védelme erősebb a mostani törvényben, mint a korábbiakban, a Hatóság lehetőségei ahogy az általuk kiküldött ombudsmané is meglehetősen korlátos.

Koltay, Szalai, valamint a velem történt interjúk után a staféta átadható a jogászoknak, ezen belül is az ellenzéki párt jogászainak. Itt van ugyanis egy kormánykommunikáció, mely szerint a Hatóság a rendőrségre vonatkozik. A parlamentben az ellenzéki urak beterjeszthetnék a megfelelő médiatörvény jogszabály módosító javaslataikat, hogy a törvény is azt tükrözze amit immár mindenki állít. A demokrácia működik, csak mindenki tegye a dolgát. Vagy ha netán tévednék, az ellenzéki képviselők legyenek szívesek nyugtassanak meg engem is, az újságírókat is, és a közvéleményt is.

Nem tudom, de nekem a nagy H akkor is nagy, ha hunyorítva olvasom.