Méltányosság-blog

Nagy Attila Tibor írása

Lehet, hogy a magyar miniszterelnöknek valahol imponált, hogy ismét szerepelhetett az Európai Parlamentben? Talán legyezgetette a hiúságát, hogy még nem igen fordult elő, hogy az EP-ben rendezett ország-vitán az érintett kormányfő, azaz ő is felszólalhatott, sőt ő volt maga a főszereplő? Lehetséges, hogy valahol élvezi, hogy az 1989-90-es rendszerváltozás óta nem írt, beszélt ilyen sokat a nemzetközi sajtó és média Magyarországról, különösen éppen az ő személyéről?

Az elmúlt néhány nap politikai döntéseinek káosza, még a legrutinosabb hazai elemzőket is próbára teszik, amikor értelmezni kívánják az események mozgatóit. Az Orbánnak „elgurult a gyógyszere” narratíva rendkívül tetszetős, ennél azonban alighanem bonyolultabb dologról van szó.

Véleményem szerint legalább három döntő elem játszott abban közre, hogy másfél évvel a kormányváltás után a demokrácia és a jogállam minőségének romlása együttesen következett be azzal, hogy a gazdaság terén sem sikerült eredményeket felmutatni. Ezek a részletek külön-külön is súlyos problémát jelentenének egy kormányzó erő számára, együttesen azonban alighanem Orbán Viktort élete legnagyobb kihívása elé állítják.

Az első ilyen „hibapont” a túlhajszolt hatékonyság kérdése. Az elmúlt másfél évben rengeteget írtunk arról, hogy a Fidesz a kétharmados felhatalmazás birtokában egy teljesen új kormányzati filozófiára a „hard government” koncepcióra alapozza a politikáját. Ennek a középpontjában a hatékonyság áll, amely tulajdonképpen eredetileg az jelentette, hogy hatalmas választói felhatalmazással a háta mögött a Fidesz-KDNP szövetség bármit megtehet, nem szükséges kompromisszumokat kötnie, hogy megvalósítsa az elképzeléseit.  A célok azonban jogállamban nem minden esetben szentesíthetik az eszközt, a legjobb szándékú döntés is kontraproduktívvá válhat, amennyiben figyelmen kívül hagy olyan alapértékeket, mint a tulajdon szabadsága, vagy a hatalmi ágak szétválasztása. Ráadásul mindez egy nagyfokú rugalmatlansággal párosult (második tényező). A kormány eredeti koncepciója ugyanis az volt, hogy némileg elengedik a költségvetési hiányt az így származó pluszpénz pedig egy nagyfokú adócsökkentésre fordítják, amely a középosztály számára a fogyasztás bővülését, végsősoron pedig gazdasági növekedést szolgálta volna. Rögtön a kormányváltás után azonban beütött a görög krach és a nemzetközi környezet teljesen megváltozott. A forgatókönyv, amelyet válságból egyre inkább kilábaló nemzetközi környezetre írtak tökéletesen alkalmatlanná vált a helyzet kezelésére. A kabinet – amely korábbi ellenzékben tett ígéretei miatt is – nagyon szűk mozgástérbe kényszerült, amikor pedig a stratégia teljes átalakítása, vagy a mindenáron való végrehajtása között kellett döntenie, akkor – B-terv hiányában – utóbbi mellett tett e le a voksát. Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik ok, a rossz kommunikáció kérdése. Az, hogy hétfőn a gazdasági miniszter arról beszél a parlamentben, hogy semmiféle „hárombetűs” szervezettel nem tárgyalnak, majd pár nap múlva bejelentették, hogy mégis, vagy hogy a reggeli interjúban Orbán saját bankáraiként beszél a távozóban lévő IMF képviselőiről csak a jéghegy csúcsa. A valódi probléma, hogy a Fidesz egyszerűen nem tekinti a közvéleményt önálló szereplőnek a politikában, hiszen úgy látják, a választópolgárok meggyőzését letudták a választási sikerrel. A kommunikáció helyett pedig most a cselekvés ideje jött el. Ebben a koncepcióban így aztán marginalizálódik az a kérdés, hogy a döntéseket indokolni, ne adj’ Isten egy szélesebb narratívában meg kell magyarázni, hiszen az csak a „valódi” politika, tehát a hatékony tettek és döntések elől veszi el az energiát.

E három tényező – túlhajszolt hatékonyság, rugalmatlan stratégia, rossz kommunikációs felfogás – együttállása végső soron olyan pozícióba sodorta a Fidesz-KDNP-t, ahonnan nagyon nehéz lesz kitörni. A kormányzás ugyanis leginkább egy folyamatos „Gyáva nyúl” játékra emlékeztet: már sokadszor játszódik le az, hogy a teljes sebességgel a szembejövőnek száguldó kocsi volánját az utolsó pillanatban mindig elkapja valaki, hogy aztán a következő próbánál még jobban a gázra lépjen. Legutóbb ilyen szituáció az MNB státusa kapcsán alakult ki, miután kiderült, hogy az IMF-EU küldöttség emiatt távozott a kormányszóvivő kijelentette, hogy szó sem volt a jegybank és a PSZÁF egybeolvasztásáról. Ez a jelenség a visszás jogalkotással, a polgári értékek feláldozásával és az ingatag nemzetközi környezettel együtt végsősoron egy olyan rendkívül zaklatott, bizonytalan hangulatot generál nemcsak a közvélemény, hanem a piaci szereplők számára is, amely lehetetlenné teszi a racionális egyéni és csoportdöntéseket.  Könnyen előfordulhat, hogy az események előbb utóbb kicsúsznak a kormány kezei közül és nem lesz, aki elkapja a volánt.

Az imént felvázolt jelenséghalmaznak még egy negatív hozadéka van: kisebb-nagyobb megszakításokkal 2006 ősze óta uralkodó hisztérikus légkör lehetetlenné teszi a stratégiaalkotást a jövőről való módszeres gondolkodást a pártok, a politikusok, értelmiségiek számára. Így az víziók helyett a politika az „itt és most” csapdájába zárt ösztönök világa marad.

A sors furcsa iróniája, hogy egy nappal azután, hogy a Méltányosság oldalon és a HVG Online kiadásában a magyarországi konzervativizmus előtt álló súlyos kérdőjeleket taglaltam, G. Fodor Gábor a Konzervatórium hasábjain a mozgalom zászlóbontásának időszerűségéről értekezett.

A szerző számára evidenciaként jelenik meg, hogy a magyar konzervativizmus a jobboldali kormányzással óriási esélyt kapott arra, hogy megváltoztassa szellemi életünket. Ezzel szemben jómagam a helyzetben kettős dilemmát érzek:

Először is az ifjúkonzervatívoknak el kell dönteniük, hogy szellemi-értelmiségi mozgalomként definiálják-e magukat – amely csak igyekszik megérteni a körülötte zajló eseményeket – vagy maguk is aktív szereplői kívánnak-e lenni a politikának.

Amennyiben utóbbi mellett döntenek, pártot kell választaniuk maguknak. Az utóbbi hónapok eseményei és az ezzel kapcsolatos állásfoglalásokból az derül ki, hogy a jelenlegi kormánypolitika számukra nem elfogadható legalább 3 területen: nyugatiasság és keleti orientáció, alkotmányosság és a szabályok felrúgása, paternalizmus és öngondoskodás. Itt tehát nem arról van szó, hogy egy-egy döntéssel nem értenek egyet, itt alapvető elvi ellentéteket látunk kibontakozni.  Másik konzervatív párt jelenleg nincs, de ha lesz, akkor annak a magyar politikatörténet egyik legszomorúbb hagyományával kell megküzdenie, amely szerint nyugatias konzervatív pártnak nincs piaca Magyarországon.

Abban mindenesetre alighanem igaza van a szerzőnek, hogy az MSZP és az SZDSZ látványos kudarca után korábbi szószólóik hiteltelenné váltak és egyfajta szellemi űr keletkezett, amely betöltésre vár. Nem világos azonban, hogy mi szükség van belerúgni a baloldali értelmiségbe, illetve az sem, hogy mit ért a „nemzeti közép kulturális miliője” alatt, amelyet „közvetíteni kell”.

G. Fodor Gábor írásából egy olyan mozgalom bontakozik ki, amely „ízlést és stílust teremt”, tehát magát a közvéleményt változtatja meg. A kétharmados győzelem a választásokon valóban óriási esélyt adott a jobboldalnak, hogy nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is átformálja Magyarország képét. Azonban egyelőre úgy tűnik, hogy nem az ifjúkonzervatívok által preferált irányba történik ez a változás, hanem azzal éppen ellentétesen. Másképpen szólva: el kell dönteniük, hogy beállnak-e a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe, vagy kritikájukkal gyengítik az egységes jobboldalt.

A szerző nem kínál egyértelmű receptet a helyes magatartásra, arra azonban utal, hogy a kelet-európai konzervatív paradoxon – azaz, hogy a konzervatív oldalnak radikálisan kell fellépnie, hogy a viszonyokat megváltoztassa –  feloldható úgy, hogy:  „az idő a konzervatívoknak dolgozik, a dolgok vissza fognak zökkenni a maguk természetes menetébe…. elérkezett az idő, hogy szövetkezzünk az idővel: megvan az esélyünk arra, hogy merjünk konzervatívak lenni.”

A mozgalom céljai mindenesetre nemesek, sorsa azonban alighanem nemcsak a saját kezében van, valódi átütő sikert csak akkor érhet el, ha a jobboldali kormányzás és a konzervatív gondolkodás útjai a jövőben keresztezik egymást.