Méltányosság-blog

„Már csak egyet kell aludni”, mondták régen karácsony előtt szüleink. Így vagyunk most mi is az amerikai választások eredményeivel. Már csak egyet kell aludni és kiderül, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Túl a republikánus jelölt kiszivárogtatott beszédén, amelyben az ország 47%-át lényegében ingyenélőnek titulálta, túl a hivatalban levő elnök vereségén az első vitában, túl egy megrázó természeti katasztrófán, az elnökválasztási kampány, ugyan fej-fej mellett, de a végéhez ért. Közel egy hónapnyi virtuális „felfedezőutunk” végére érve, miután pontról pontra bejártuk Amerikát, kíváncsian várjuk melyik jelölt nyerte el a választópolgárok bizalmát.

Projekt Amerika nevezetű sorozatunk kezdetén azt mondtuk, tanulni szeretnénk Amerikától. Végső soron minden utazásnak ez a célja. S hogy mit hoztunk magunkkal? Azt, hogy Amerika minden megosztottsága ellenére mégis képes kicsi és nagy dolgokban egyaránt összefogni. Emiatt lehet, hogy egy hosszú és sokszor agresszív kampány után mégis minden amerikai saját elnökeként tiszteli majd a győztest, és elnökük minden amerikait egyformán szolgál majd.

Vajon mi lehet a titka annak, hogy egy olyan országban, ahol köztudottan individualisták az emberek, mégis jól megfér egymás mellett a társadalmi összetartás és a verseny? Az emberek mások? Vagy a politika? Netán a csapvízben lehet valami? Ennyire talán nem misztikus a válasz. Politikai és gazdasági berendezkedésük háza táján kell keresni az okokat. Természetükből eredően az Egyesült Államok két legfontosabb jellemzője, a demokrácia és a kapitalizmus folyamatosan ütköznek egymással. A piacgazdaság, mint a jelenleg ismert legjobb - bár kétségtelenül nem tökéletes - gazdasági rendszer, versengést feltételez. A verseny farkastörvényei viszont nem ismerik az összefogást. Ezzel szemben nem kell hozzá mindent elsöprő hurrikán vagy egyéb természeti katasztrófa, hogy lássuk, Amerika mégis jóval fejlettebb összetartó képességgel bír, mint sok más ország a világon. Ez viszont már demokratikus hagyományaiból ered. A demokrácia, mint a jelenleg ismert legjobb – bár szintén nem tökéletes – politikai rendszer, ugyanis a közösségi érdek előbbre helyezésére épül, szemben az egyéni érdekkel. A demokrácia határokat szabhat a versenynek, az „igazságosság” jegyében, vagy a közjó érdekében. A pénzügyi válságot követően az Occupy Wall Street nevű mozgalom képviselői épp ennek a finom egyensúlynak a megbomlását kérték számon a politikusokon. A bankokat kimentették, az üzletemberek semmiért nem voltak felelősségre vonhatóak, mi több, még bónuszt is kapnak. Hosszú ideje nem jelentkezett ekkora „zavar” az amerikai társadalmi egyensúlyban. A középosztály ideálja, s vele együtt az amerikai álom, hirtelen tömegek számára meghiúsulni látszott. Ebből a nehéz lélektani helyzetből kell majd kivezetnie az Egyesült Államok következő elnökének Amerikát a következő négy évben. Nem véletlen, hogy a gazdasági válság foglyul ejtette a kampányretorikát. Kivételes versenyt láthattunk idén. Évtizedek óta nem esett annyi szó gazdaságról és szakpolitikáról, mint most. Az ideológiai kérdéseket, az abortuszt, a melegházasságot messze háttérbe szorították a hétköznapi gondok.

Amennyiben Barack Obamát választják újra, hasonló belpolitikára számíthatunk, mint most. Tovább vinné jelenlegi programjait és kiegészítené reformjait, mindazzal, amit az utóbbi négy évben nem sikerült még végrehajtani. Ha Mitt Romney veszi át az elnöki stafétát, megkísérli majd visszacsinálni a demokraták olyan szimbolikus reformjait, mint az Obamacare, és egy –amerikai értelemben vett - konzervatívabb útra terelné Amerikát. Mindkét elnök növekedést és munkahelyteremtést ígér, és akármelyik győz, nem térhetnek ki majd a költségvetési hiány csökkentésének embert próbáló feladata elől. Mindezt úgy, hogy közben világpolitikai hatalmuk megőrzése is kockán forog, és „minden mindennel összefügg” alapon, a világ számos más problémájának terhe is a következő elnök vállára nehezedik majd.

Egy valami azonban mindig az elnök, és Amerika mögött áll. A társadalom sziklaszilárd hite abban, hogy Amerika a legnagyszerűbb ország a világon. Ez az a demokratikus értékrendből eredő hit, ami összeköti őket, mint nemzet, és átsegíti őket a legnehezebb időszakokon is. Sokan megmosolyogják az amerikaiak „keep smiling” mentalitását, e nélkül képtelenek lettek volna újra meg újra talpra állni történelmük során. Európa, mind építészetileg, mind társadalmilag kőből, téglából épít. Évszázadokra rendezkedik be. Amerika könnyűszerkezetű. Lehet, hogy olykor-olykor elfújja építményüket a szél, elmossa az ár, vagy összedönti egy földrengés, de könnyen újjáépíthető. Akármi is történjék, előre tekintenek, a jövő útjait kémlelik a visszapillantó tükröt helyett. Nem azt keresik, mit miért nem lehet megtenni, hanem, hogyan lehetne mégis, minden ellenére megvalósítani. Ne feledjük, Amerika a felhőkarcolók országa is, mernek nagyban gondolkodni. Nincs nagyobb bizonyíték megújulási képességükre, mint a World Trade Center helyén épülő Freedom Tower, ami már impozánsan tör felfele a New Yorki égbolton. Csak azért is. Sosem felejtenek, de továbblépnek. Verseny és összefogás itt valósul meg egyszerre.     

S, hogy mindez miért fontos idehaza? Nem csak azért, mert nem tudjuk magunkat függetleníteni Amerika vonzásköréből, hanem mert az utóbbi időkben balliberális oldalon az összefogás, amolyan univerzális varázsszóvá nőtte ki magát. Elég csupán a különböző ellenzéki pártoknak egyesíteni erejüket, és máris megszűnnek legégetőbb problémáink gondolják sokan. Miközben potenciális szavazóik lépten-nyomon figyelik, milyen formációban fog megvalósulni az Orbán-rezsimet elsöprő együttműködés, kevés szó esik arról, mitől alakul ki valódi összefogás egy társadalmon belül. Amit Amerikától tanulhatunk, az nem más mint, hogy a politika világa önmagában nem képes társadalmi összefogást teremteni, alulról kell szerveződnie. Amikor a Sandy hurrikán miatt elmaradt a New Yorki maraton, a csalódott futók nem hazamentek, hanem megszervezték, hogy saját lábukon, futva vigyenek segítséget a vihar által legerősebben érintett Staten Islandi lakosoknak. Nem Barack Obama vagy Mitt Romney hozza tehát a megváltást Amerikának és a világnak. Csakis Münchausen-báróként, saját hajuknál fogva tudják kihúzni magukat a nehéz idők mocsarából. Együtt, az átlagpolgárok összefogásával. 

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Projekt Amerika sorozatunkban több bejegyzésben is Amerika megosztottságát, illetve annak mértékét firtattuk. Nos, első ránézésre, ha valami még igazán rátesz pár lapáttal a polarizációra, az maga a választási kampány, amelynek az egyik célja pont az, hogy a választópolgárokat eligazítsa abban a kérdésben, hogy miért jobb az egyik politikai tömörülés, mint a másik. Kiváltképpen így van ez az USA-ban, amely a negatív kampány, a negatív célzatú hirdetések (ottani szóhasználatban: „attack ads”) hazája: az 1964-es elnökválasztási kampány óta jelen vannak, azóta sűrűn is élnek vele az amerikai kampánymenedzserek. Ezek a fél, vagy egy perces TV-reklámok azt mutatják be, hogy miért volna veszélyes az ellenfélre szavazni, mitől elhibázott annak politikája. Könnyen adódik is a következtetés: a kampány, főleg annak amerikai módja, csakis a polarizáció fokozására alkalmasak. Csakhogy hibát követnénk el, hogyha rögtön erre a sommás következtetésre jutnánk, de erről majd a végén.

Addig is nézzünk meg egy-két példát ezekből a negatív TV-hirdetésekből, amelyeket Obama és Mitt Romney egyaránt igénybe vett. Közülük az egyik leghatásosabb nem is valamelyik elnökjelölti stábé, hanem egy Obama- ellenes  ún. politikai akcióbizottságé. Az Americans for Prosperity nevű szervezet The Dinner Table (Étkezőasztal) elnevezésű hirdetése csak a Youtube-on több mint félmillió nézőt vonzott. Pedig nincsenek benne a mostani mozifilmek, és politikai hirdetések egy részére jellemző (és a sokkolást célzó) hang-és fényeffektusok, mégis igencsak hatásos. A hirdetés két szülőt, és két gyermeküket ábrázolja, akik a vacsorájukat fogyasztják. Beszélgetés nincs, aláfestő zene, és narrátori szöveg szintén nincs, mégis vágni lehet a feszültséget. A két szülő tekintetéből árad a kétségbeesés, a rossz hangulat pedig a két gyermeket is megszeppentté teszi. A zene, és minden hangos beszéd kiiktatásának köszönhetően a néző erre a fojtó légkörre tud koncentrálni, eléggé sokkoló látvány ez mindenfajta technikai hókusz-pókusz nélkül is. A fél perces TV-reklám végén a képernyő elsötétül, és mindössze két, fehér színű felirat jelenik meg: „12.1. millió amerikai munkanélküli. Ideje kipróbálni valami mást.” Mestermunka a javából.

Szintén az érzelmekre játszik a Romney-stáb „Can't Afford Another Term”(Még egy elnöki ciklust nem engedhetünk meg magunknak”), ugyancsak fél perces negatív jellegű TV-hirdetése. Ez a TV-reklám először a gondolataiba mélyedt Obama elnököt, majd anyákat, és gyermekeket ábrázol, csendes zongora kíséretében. Az alkotók egy szuszra fejére olvassák Obamának a megnövekedett élelmiszerjegyeket, a magas munkanélküliséget, a korábban nem látott női szegénységet, majd egy szimpatikus gyerekarc előtt megjelenik az ítélet: „a mi gyermekeink miatt nem engedhetünk meg még egy elnöki ciklust”. Romneyék többi anti-Obama hirdetése is hasonló kaptafára épül: az elnök nem képes gazdasági eredményeket felmutatni, tehát mennie kell.

Persze, Obamáékat sem kell félteni, olyannyira nem, hogy a négy évvel korábbihoz képest az elnök Jim Messina vezette kampánycsapata erőteljesebben él az ellenfelet támadó reklámokkal, amelyeknek esszenciája az, hogy a republikánusok elnökjelöltje megadóztatná a középosztályt, össze-vissza beszél, és különben sem volt olyan sikeres üzletember, és kormányzó, ahogy azt magáról beállítja. A What He Said TV-reklám például felidézi  Romney korábbi kijelentését (pontosabban kiragad belőle fél mondatot) , miszerint hagyni kell a detroiti autóipart tönkremenni, ezzel szemben – így a hirdetés – Obama tudta a dolgát: cselekedett, és talpra állította az autóipart. Az elnököt dicsérő résznél a hirdetést aláfestő zene diadalmasabbá, optimistábbá válik.

De vajon nem ütnek-e vissza ezek a negatív hirdetések azok kiagyalóira? Nem teszik a politikát még ellenszenvesebbé a szavazók számára? A szakértők egy része szerint, amennyiben a negatív reklámot megfelelően használják, a válasz nem. A negatív hirdetések ugyanis figyelemfelkeltőek, alkalmasak a saját tábor mozgósítására, és az érzelmek felkeltésére. Richard R.Lau. és Gerald M. Pompert tanulmányában két kampánytanácsadót is idéznek, akik szerint éppen a negatív kampány segít megnyerni a választásokat. John G. Geer  professzor kifejezetten hasznosnak gondolja a negatív kampányt, mert új információkkal látja el a szavazókat a jelöltekről, vagyis gazdagítják a politikai folyamatokat. Ennek túlhajtása azonban a használóját károsíthatja: John McCain csapata 2008-ban személyeskedő TV-hirdetésekkel igyekezett Obamát lejáratni, sikertelenül.

Magyarországon a pártok is átvették a negatív hirdetések eszközét, a Fidesz és az MSZP 2006-ban egyaránt élt vele. Hatásos volt azon MSZP-s hirdetés, amely Orbán parlamenti jelenlétét hiányolta. Az amerikai kampánymódszerekből érdemes tanulni, nem véletlenül tartotta szükségesnek mind a Fidesz, mind az MSZP, hogy küldöttséget menesszen a republikánusok, és a demokraták konvencióira.

Visszatérve Amerikára: nem rombolja-e a nemzeti összetartozás érzését a negatív kampányhadjárat? Mint az elején utaltam rá, téves volna erre a kérdésre automatikus igennel felelni. Borbély Judit vendégszerzőnk rámutatott arra, hogy a politikai csatározások ellenére az amerikaiak alkotmányos alapkérdésekben egyetértenek – ennek kialakítása nem mellesleg már az iskolákban elkezdődik az amerikai alkotmány tanításával… Mindenesetre a nem választ látszik alátámasztani, hogy amikor négy éve McCain a választások után – ne felejtsük: előtte keményen támadta ellenfelét – a csalódott hívei elé állt, többek között azzal zárta beszédét, hogy „Obama most már az én elnököm is lesz”. Most már nem sokat kell aludnunk, hogy megtudjuk: a sok negatív hirdetés után, a mostani kampányt követően a vesztes elnökjelölt fog-e beszélni arról a nagyszerű országról, amelyet Amerikának hívnak – ahogy azt McCain tette annak idején.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Gondolták volna, hogy négy és fél percbe belefér egy egész kampány esszenciája? A harmadik, és egyben utolsó elnök-jelölti vita legfontosabb momentuma kétségkívül a záró nyilatkozatok voltak. A számtalan külpolitikai részletkérdésen túljutva, a jelöltek még egyszer utoljára mélyen belenézhettek több mint 60 millió amerikai néző szemébe és elmondhatták, miért pont az ő víziójuk viszi előbbre Amerikát.

Mielőtt azonban előre szaladnánk, érdemes röviden áttekinteni a viták hátterét. Miközben Bob Schieffer a vita moderátora, aki 43 éve foglalkozik a washingtoni történésekkel, kevéssel az adás előtt azt nyilatkozta, hogy sosem tapasztalt még ilyen pártpolitikai megosztottságot Amerikában, az is feltűnő, hogy a 90-es évek óta nem esett ennyire kevés szó a vitákban az ideológiákról, és ennyire sok szó a szakpolitikákról. A gazdasági válság kétségkívül rányomta bélyegét mindegyik vitára, de talán a külpolitikaira leginkább. Lényegében akkor is belpolitikáról beszéltek, amikor külpolitikai kérdéseket fejtegettek. A külföldi szemlélő talán itt érezhette leginkább, hogy sorsa, bárhol is legyen a világon, az amerikai gazdaság fellendülésétől függ. Ha konfliktuszónában él, azért, ha fejlett kereskedő országban, azért. Senki nem tud szemet hunyni az amerikai kihívások felett. Ha valami miatt érdemes Magyarországról (is) figyelni az amerikai választásokat, ezért érdemes. Mindkét jelölt keze meg volt kötve ígéretek tekintetében, egyetlen dologban tudtak versenyezni, ki tudja hitelesebben képviselni a változtatásra való képességet. Habár a trend azt mutatja, hogy általában újraválasztják a hivatalban levő elnököket, kétségtelen, hogy Barack Obama elnöksége alatt, a 30-as évek óta nem látott válságot élt át az ország. A kormányzati tapasztalat így egy kompetens menedzseri képpel harccol és a verseny két héttel a választások előtt még mindig rendkívül szoros. 

Barack Obama fő gondolata Amerika jövőbeli világpolitikai szerepéről az Egyesült Államok megerősítésére épült. Eszerint fontos a szabadság és demokrácia védelme külföldön, de az utóbbi tíz évben az Egyesült Államok folyamatosan nemzetépítési feladatokat vállalt Irakban és Afganisztánban, miközben megfeledkezett a nemzetépítésről odahaza. Itt az idő, mondta, hogy saját magunkat építsük, ugyanis csak akkor tud Amerika vezető szerepet vállalni a világban, ha előbb saját háza táján tesz rendet. Oktatással, munkahelyteremtéssel, kiszámítható energiapolitikával, ahogyan ezt már korábbi vitákban is hallhattuk. Mitt Romney ezzel szemben a fokozott amerikai szerepvállalást hangsúlyozta, miközben igyekezett differenciálni magát a Bush korszak máig kísértő örökségétől. Mint mondta, Amerika nem kérte a „világcsendőr” szerepét, a feladat, hogy fenntartsa és terjessze a békét világszerte, mégis rámaradt. Ez viszont azt igényli, hogy Amerika erős legyen. Itt szőnyeg alatt visszakanyarodhatott belpolitikai programpontjainak ecsetelésre, ami lehetőséget adott arra, hogy szembeállítsa Obama külpolitikai tapasztalatát saját gazdaságpolitikai sikereivel. Már csak azért is, mert amerikaiként, mi több, elnökjelöltként, a legtöbb külpolitikai kérdésben nem foglalhatott markánsan más állást, mint a jelenlegi elnök. Oszama bin Laden elfogásával, vagy a líbiai szerepvállalással nem tud vitatkozni. Az amerikai érdek legfeljebb árnyalatbeli különbségeket enged e tekintetben, például a republikánusok és demokraták közötti vitában arról, hogy mennyi pénzt kapjon a hadsereg a közösből. Ezt a magas labdát Obama nem is hagyta veszni, többször is megjegyezve, hogy örül, hogy vitapartnere, ha kicsit megkésve, de végre egyetért vele.

S hogy a nemzeti sorskérdések diszkrét - külpolitikai köntösbe öltöztetett - körbetáncolása után milyen útravalót hagytak a jelöltek a még ingadozó szavazóknak? Mi volt a bizonyos „mindent eldöntő” négy perc tartalma? Nos, Obama szerint az utóbbi négy évben jelentős előrelépéseket tettünk, hogy kilábaljunk abból a politikából, ami két elhúzódó háborút, sosem látott deficitet és a legrosszabb gazdasági válságot eredményezte a nagy világgazdasági válság óta. Romney kormányzó ehhez a politikához akar visszatérni, neki azonban más víziója van Amerika számára. Mint mondta, sok mindenen keresztülment már a nemzet, de összetartással mindig talpra álltak. Ha további négy évre megtiszteli az amerikai nemzet a bizalmával azért fog küzdeni, hogy Amerika továbbra is a világ legnagyobb nemzete legyen. Romney hasonlóan emelkedett hangnemben kérte a választók támogatását. Ő optimista a jövő miatt. Békét szeretne látni és szeretné felpörgetni a gazdaságot. Barack Obama politikájával szemben, ami lassan „görög sorsra” juttatja az országot, ki fogja egyensúlyozni a költségvetési hiányt és jó útra téríti Amerikát, mert ebben van tapasztalata. Ehhez azonban olyan elnök kell, aki képes együttműködni az ellenzékkel is. Washingtont újra kell egyesíteni, együtt kell működni a jó demokratáknak, a jó republikánusokkal és egy erős vezetővel tovább kell vinni a remény, szabadság és lehetőség fáklyáját.    

Valljuk be, ezek, mind szép és megrendítő szavak. Legszívesebben, azonnal importálnánk beszédíróikat, ha nem a politikusokat magukat is. Kétségkívül Magyarországnak is jót tenne némi optimizmus kölcsönbe, vagy akár örökbe is. Nagyon „amerikai”, a sötétben is a napfényre váró beszédek voltak ezek. A négy és fél perc legjobb, „legamerikaibb” mondata azonban mégis Bob Schieffer, a CBS veterán tudósítójától származott, aki szokásos szlogenjével köszönt el: „Mint mindig, ezeknek a vitáknak a végén, édesanyám szavaival bocsájtom önöket útjukra. Menjenek szavazni! Nagynak és erősnek érzik magukat tőle!”  Bölcs asszony. Akárki is kerül ki győztesként ugyanis a versenyből, hiába a kampánystratégák verejtékével és az adományozók nem kevés pénzével, mégis az állampolgárok akaratával és ereje által kerül hatalomra. Beszélhettek a jelöltek kilencven percen át az Egyesült Államok szerepéről, mégis leginkább ez Amerika lényege.

Horváth Krisztián bejegyzése:

A megszokott nyakkendőszínek, miszerint a republikánus jelölten piros, a demokratán kék kiegészítő van ezúttal felcserélődött, így a végkifejletet tekintve akár arra is következtethetnénk, hogy akin a piros nyakkendő van, az nyeri a szócsatát. Barack Obama legalábbis látványosan magára talált előző szereplése után. A „szerencsehozó” nyakkötőkön túl azonban a második elnök-jelölti vita számos más érdekességet is tartogatott a nézők számára.

A New York államban lévő Hempstead városbéli Hofstra Egyetemben megrendezett második elnök-jelölti vitát több szempontból is nagy várakozás előzte meg. Először is, azért mert az előző megmérettetés alkalmával a republikánus jelölt Mitt Romney sokak számára nagy meglepetést szerezve fölényesen győzedelmeskedett ellenfele Barack Obama felett. Jól jelzi a viták jelentőségét, hogy Romneyt eleinte szinte esélytelennek titulálták a versenyben. Az első hivatalos szócsata eredményének köszönhetően azonban behozta lemaradását demokrata riválisával szemben, sőt egyes felmérések szerint meg is előzte őt (bár az előnye legtöbbször a 4,5 % - os hibahatáron belül mozgott). Ennek következtében, mindenki azt várta a regnáló elnöktől, hogy a második alkalommal, sokkal határozottabb és meggyőzőbb lesz, hiszen lépéskényszerbe került.

További érdekessége a vitának, hogy nem előre megírt kérdések alapján folytatták le a párbajt, hanem a közönség soraiból jövő kérdésekre kellett felelniük a jelölteknek (akiket a Gallup Intézet válogatott össze és közös bennük, hogy még egyikük sem döntötte el azt, hogy kire kívánja leadni a voksát a választás alkalmával). Erre 82 ember kapott lehetőséget. Ezzel a közvetlen kérdez-felelek szituációval pedig az emberek demokráciába vetett bizalmát erősítendő folytatták le a második vitát és hozták közvetlen kapcsolatba a választót és jelölteket.

Harmadrészről pedig, figyelemreméltó, hogy egy hölgy vezette az elnök-jelölti vitát, mivel erre már húsz éve nem került sor. Érdemes továbbá néhány szót ejteni a moderátor szerepfelfogásával kapcsolatban, hiszen ez is az esemény egyediségét támasztja alá. A rivális táborok az első vita után olyan megállapodást kötöttek, hogy előre megszabják a moderátor mozgásterét, és nem engedik, hogy az adott témáktól és kérdésektől eltérjen, és új témaköröket hozzon fel vagy esetleg a kérdéseket önkényesen átfogalmazza. Candy Crowley (a CNN politikával foglalkozó részlegének vezetője), pedig nevezetesen nem arról híres, hogy visszahúzódóan, szinte csak technikai jelleggel koordinálja a vita menetét, hanem sokszor markáns véleményével színesíti a beszélgetést. A vita előtt ezt az előfeltevést támasztotta az a nyilatkozata is, amelyben kifejti, hogy ő nincsen kötve semmilyen szerződéshez, ami arra kötelezné, hogy a lehető legkevesebb szerepet vállalja a vita moderálásában. Mindezek tükrében izgalmas vitának nézhettünk elébe.

Rögtön az első kérdés alkalmával, amely a diplomások munkaerő piacon való elhelyezkedését érintette, mindkét jelölt belecsempészte a már ismert kampányszlogeneket válaszába, ami ezt követően végigkísérte az egész estét. Szembeötlő volt az alapvető különbség a reakciókban - ami később enyhülni látszódott -, hogy Mitt Romney sokkal közvetlenebbül és személyesen reagált a válaszokra, - előjött az első vitából már ismert „emberarcú Romney”-, míg Barack Obama inkább általánosan fogalmazott álláspontja ismertetésénél. Az egymásnak való odaszurkálások már itt is felbukkantak és előrevetítették az esemény hangulatának további alakulását.

A vita során mindketten egy-egy füzérre fűzték fel gondolataikat és ehhez az alaphoz tértek vissza a témák túlnyomó többségénél. Romney mindig azt hangsúlyozta, hogy ő a középosztályt akarja segíteni és csökkenteni az adót a vállalatok számára, így több pénzt hagyva náluk, több ember foglalkoztatására lesznek képesek. Azt pedig, hogy ezt sikeresen végigvigye, az predesztinálja, hogy jártas az üzleti világban és ismeri a vállalkozások mindennapi gondjait, feladatait, vagyis képes a vállalkozók fejével gondolkodni és a legjobb megoldást ő tudja nyújtani számukra. Obama azon kívül, hogy folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a republikánus kormányzó a tehetősek érdekét kívánja érvényesíteni és számukra további adókedvezménnyel akar operálni, saját elnökségének alapvető jelentőségű eseményeit hangsúlyozta. Belpolitikai szempontból az „Obamacare” néven elhíresült egészségügyi reformcsomag előnyeit hangsúlyozta, valamint a kül- és biztonságpolitikai szempontból kardinálisnak mondható Oszama Bin Ladenen való rajtaütést és likvidálást emelte ki. A vita egy darabig teljesen kiegyensúlyozottnak volt mondható, hiszen az Elnök magára talált és mintha kicserélték volna, nagyon aktívan támadott és érvelt. Kihívója pedig az első vitában a tőle megszokott profizmussal hangsúlyozta az elmúlt négy év be nem váltott ígéreteit és sorolta, hogy ő mit csinálna másként.

A mérleg nyelve azonban fokozatosan elkezdett a hivatalban lévő elnök javára billenni. Kezdődött ott, hogy számon kérte Mitt Romneyn azt, hogy adócsökkentési terveihez nincsenek konkrét, cselekvési tervek és adatok, amire nem reagált érdemben a republikánus fél, mintegy beismerve a felvetés jogosságát.

Itt már lehetett látni, hogy az Elnök kezd fogást találni vitapartnerén, a tortúra pedig itt még korántsem ért véget. Romney szavahihetőségét is megkérdőjelezte Obama, mert szerinte ellenfele nagyon gyakran váltogatja egyes témákkal kapcsolatban az álláspontját (itt pl. a fegyvertartás témakörénél jött szóba), ami azért éles kritika, mert az elnök-jelöltségért folytatott versenyben saját pártján belül is hasonló felhangú bírálatok érték. Mindezek azonban eltörpülnek a mellett, amekkora ballépést elkövetett Romney a Bengáziban történt események kormányzati felelősségének firtatása alkalmával. Olyan kijelentést tett ebben a rendkívül érzékeny témában, hogy az Elnök tétovázott és nem merte kimondani első pillanattól kezdve, hogy a nagykövetség dolgozói terrorista támadás áldozatai lettek, - amit nemcsak Obama, hanem a moderátor asszony is megcáfolt. Ez elég súlyos kommunikációs hiba. További arculcsapásul érhette az, amikor az utolsó szó jogán Obama előhozta mintegy aduászként azt a bizonyos 47%-ról szóló beszédet és firtatta vélt üzenetét. Ez a mozzanat, pedig méltóképpen koronázta meg és zárta le ezt a heves és izgalmas vitát. Megállapítható tehát, hogy ha nem is olyan nagy fölénnyel, mint az előző alkalommal ellenfele tette, de Obama összeszedve magát győztesen került ki a második elnök-jelölti vitából. Az utolsó, mindent eldöntő menet azonban még hátra van és a pontozóbírók november 6-án fogják kihirdetni a győztest.

Az előzetes várakozásokkal szemben a moderátor szerepfelfogását pedig abszolút nem érheti kritika, hiszen határozottan, tárgyilagosan vezette a vitát, ha szükség volt a jelölteket is rendre utasítva a témától való eltérés esetén. Candy Crowley nem vállalt aktív szerepet a vita alakításában, sőt a tárgyilagosságát támasztja alá a már említett helyreigazítása is, amiben Mitt Romney által megfogalmazott pontatlanságokat igazította ki. Mindazonáltal egy nagyon határozott és profi koordinátor szerepét töltötte be, ami egy ilyen jelentőségű vita alkalmával alapvető követelmény kellene, hogy legyen.

Legvégül érdemes szemügyre venni azokat a szempontokat, amelyek számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Mindannak ellenére, hogy éles, parázs vitának, álláspont ütköztetéseknek lehettünk szem- és fültanúi, mégis megmaradt a kulturáltság, viszonylagos higgadtság és egymás tisztelete. Magyarországon ez sajnos aligha lenne ilyen formában elképzelhető.

A mai magyar politikában és társadalomban uralkodó viszonyokat és a politika általánosan negatív vagy apatikus megítélését figyelembe véve, nekünk is el kellene gondolkodnunk egy ilyen lehetőség bevezetésén ahol a még bizonytalan szavazókat egy miniszterelnök-jelölti vita keretében élőben próbálják meggyőzni a hatalomra jutni kívánó személyek. Gondolom ezt azért, mert itt tényleg úgy érezhette az ember, hogy a választók (kiváltképp az ott ülők) kegyeiért törik magukat és harcolnak a vitapartnerek és nem azért, hogy szimplán csak hatalomba kerüljenek/maradjanak. Ránk választókra is ösztönzően hatna az, ha a miniszterelnök-jelöltekkel személyesen találkozhatnánk és tehetnénk fel a kérdéseinket, hiszen így sokkal közvetlenebb kép alakulhatna ki a személyükről és megfontoltabban tudnánk meghozni döntésünket a választásokkor.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Joe Biden vs Paul Ryan

Jelencsik Márk bejegyzése:

Az elnökválasztási versenyfutás egy igazibb, valósabb szeletét mutatta meg csütörtök este Joe Biden és Paul Ryan. Ők nem azok a történelmi politikusok, akiknek a nevét minden amerikai kisgyereknek meg kell majd tanulnia az iskolában. Nem is azok, akikre a kampánystáb stratégiákat épít, és akik miatt elsősorban elmennek szavazni az emberek. Ők azok a háttéremberek, akik nem csak a párton belül, de a Kongresszusban is megharcolták már politikai csatáikat. Joe Bidenre ez különösen igaz, hiszen minden mozdulatán, hangsúlyán, sőt, ezerdolláros mosolyán is látszott: vérbeli politikus. Paul Ryan már egy másik generáció, hozzá jobban illik a „manager image”, és minden szaván érződött, hogy kiváló segítője Mitt Romneynak. Igazi politikai csatát láthattunk, mindkét fél saját programpontjait ismételgette addig, amíg lehetőség nem adódott odaszúrni a másiknak. Szerencsére mindig csak verbálisan.

A vitákat gondozó bizottság ezúttal Kentucky államba vitte a jelölteket, akiket az adaneville-i Centre Collegeben ültettek le egymással. Az est háziasszonya és a vita moderátora Martha Raddatz, az ABC News elismert külügyi tudósítója volt. A szokásos pénzfeldobás után kiderült, hogy a vitát Joe Biden kezdheti, ennek követeztében pedig a végső zárszót Paul Ryan képviselőtől hallhatjuk majd.

A vita alapvetően kilenc témakörre épült. A kül- és belpolitika kérdéseit tagoltan tárgyalták a felek, ám mivel Martha Raddatz a Bengáziban történt eseményekkel kapcsolatban tette fel első kérdését, érdemes a külpolitikai álláspontok vizsgálatával kezdeni.

Líbia, Irán, Afganisztán és Szíria. Ezek az országok kerültek szóba, leginkább az itt végbement fegyveres konfliktusok és az amerikai haderők részvétele miatt. Tekintve, hogy az Államokban elképesztően fontos kérdés a hadsereg és az ország világhatalmi szerepe, az alelnökjelöltek egymást túllicitálva próbálták bebizonyítani saját külpolitikai álláspontjuk sikerességét. Joe Biden mielőbb kivonulna Afganisztánból, nem sürgetné a beavatkozást Irán esetében, a szíriai konfliktust pedig még csak kommunikációs fiaskónak sem nevezné. Ryan mindenben ellent mondott, kivéve az afganisztáni kivonulást, ahonnan ő sem bánná, ha elhajózhatnának az amerikai hadtestek, de csak akkor, ha erre valódi lehetőség kínálkozik 2014-ben.

A belpolitika komolyabb kihívások elé állította a mindenre megfelelni kívánó jelölteket. Paul Ryan sziporkázhatott a munkahelyteremtés kérdése kapcsán, míg terelnie kellett a többletadókkal kapcsolatban. Joe Biden védhette az Obama-kormány egészségbiztosítási- és nyugdíjpolitikáját, sőt, bedobta a politikusok utolsó mentsvárának számító mondatot is: Egy újabb négy éves felhatalmazással már végképp mindent egyenesbe hoznak majd.

A vita lement, a jelöltek sok trükköt bevetettek egymás ellen, a nézők pedig magukra maradtak a legfontosabb kérdésekkel. Miért lenne jobb alelnök Paul Ryan mint Joe Biden? A közgazdász végzettségű Ryan komoly háttérstábbal dolgozik együtt azon, hogy megválasztása esetén talpra állíthassa az Egyesült Államok gazdaságát. Új szereplőként bizonyos, hogy szüksége lenne egy kis időre, hogy megszokja az alelnöki bőrfotelt, de ha be akarja tartani választási ígéreteit, sok teendője lesz. Lendületes, tettre kész politikusnak tűnik, ezt az oldalát a vitában is megmutatta. Szintén kiütközött azonban tapasztalatlansága és a szabályokhoz való, sokszor hátrányos ragaszkodása is. Nem úgy Joe Biden, akinek minden válaszában volt ravaszság, rutin és tapasztalat. Ez egyébként a személyiségéből is fakadhat, mert ismeretes, hogy mindig is nagy sportember hírében állt. Azt mondják, az egyetemen is inkább focizott, minthogy a vizsgákra készült volna. Eszköztára széles, jó taktikusként mindig tudta, hol kell közbeszólni vagy egyszerű halandzsának nevezni Ryan érvelését. Ellentétes karakterek, ugyanúgy, ahogy elnökjelöltjeik. Látszott a vitában, hogy Biden erőskezű, öreg rókaként képes egyben tartani a hátországot, amíg Obama elnök képviseli az Egyesült Államokat. Ryan ennek tökéletes ellentéte lenne, ám Mitt Romneyval ők is egész csapatot alkotnak. Romneyt praktikus figurának állítják be, így hozzá is jól illik a kreatív ötletességet sugalló Ryan. Pláne, hogy Paul Ryanen látszik, megfelel neki a helyettesi pozíció, míg Biden habitusa és korábbi karrierje alapján önállóan is biztosan megállná a helyét. Alelnök esetében pedig erre is gondolni kell, mert ha szükséges, neki kell az elnök helyébe lépni.

Egyvalami azonban biztos. Bármilyen párost választ az amerikai lakosság, profi politikusokat juttatnak majd pozícióba. De valójában nem is személyeket, hanem jövőt választ most Amerika. A 2008-ban indult válságért nem hibáztathatja senki az Obama-kabinetet, ám volt négy kerek évük, hogy legalább bizonyos szegmenseket megtámogassanak. Mitt Romney és Paul Ryan kilábalást, új attitűdöt és változásokat ígér, ami vonzó lehet sokaknak. És hogy ki a győztes? A profi és rutinos Biden rettentően jól manipulálta a hallgatóságot. A fiatalos és kissé tapasztalatlannak látszó Ryan pedig őszinte hangvételével volt megnyerő. A válaszok alapján dönteni nem lehet, a személyes varázs megítélése pedig szubjektív dolog.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ gyakornoka