Méltányosság-blog

Egyre több tömegtüntetés, kisebb-nagyobb, szervezett, szervezetlen megmozdulás bontakozik ki a világon: az arab világtól kezdve, Európa keleti és nyugati felén át, egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Nem is beszélve arról, hogy Kínában is egyre gyakrabban folyamodnak az emberek ahhoz, hogy az utcán demonstráljanak vélt vagy valós érdekeik mellett. Legutóbb például az Occupy Wall Street mozgalommal találtuk magunkat szemben. Nouriel Roubini a Foreign Policy hasábjain megjelent interjúban például arról értekezik, hogy az Occupy-mozgalom és az összes hasonló egyfajta szimptómája a gazdasági és társadalmi válságoknak. Felhívja tovább a figyelmet arra, hogy bár nagyon is különböző programokkal, követelésekkel operálnak ezek a szerveződések, közös bennük az, hogy aggódnak a saját és közösségeik jövője miatt, s tele vannak indulattal.

Nyilván igaza van Roubini-nak: a félelem, az elégedetlenség, a kilátástalanság, az életlehetőségek elvesztése, a bizonytalanság mind-mind nyomós ok lehet az indulat kifejezetésére. Ennek alátámasztására még csak ki sem kell lépni az országból: október 23-án Nem tetszik a rendszer! elnevezéssel tartanak tüntetést, s maga az esemény, s az azt megelőző kampány is a Roubini-féle indulatmagyarázatot támasztja alá. Elképzelhető azonban, hogy lehetnek más tényezők is. Amióta a fenti folyamatok (főként a hazaiak) elindultak egyre inkább azt gondolom, hogy a pőre indulaton túl számos más magyarázó tényező kínálkozik e roppant érdekes folyamatok megértéséhez. Az egyik ilyen lehet talán a tömegek bölcsességének tézise. James Surowiecki a következőt állítja könyvében: „A tömegek bölcsessége sokkal fontosabb és jótékonyabb hatást gyakorol a mindennapi életünkre, mint amennyire általában felismerjük, s ez a jövőt is óriási mértékben befolyásolja.” A New Yorker kolumnistája szerint a sokféleség és a függetlenség azért fontos, mert a legjobb kollektív döntések nézeteltérésekből és vetélkedésből születnek, nem pedig konszenzusból vagy épp kompromisszumból. Surowiecki négy előfeltételhez közi a tömegek bölcsességét: a vélemények sokfélesége (saját információ megszerzése); függetlenség (az emberek véleményét nem befolyásolja környezetük); decentralizáció (szakszerű tanulmányozás); halmozódás (létezik eszköz arra, hogy a magánvélemények kollektív döntéssé váljanak).

Első ránézésre szinte egyik feltétel sem teljesül e tömegmozgalmak esetén: az emberek nagyon is befolyásoltak egymás és a populista véleményvezérek által, s így cseppet sem mondhatók „függetlennek”, amúgy is életminőségük múlhat egy-egy központi döntésen. Ráadásul a szakszerű vizsgálódásra sem idő, sem tér, sem pedig igény nincs, hiszen az a fontos, hogy a terhek pillanatnyilag enyhüljenek (a diktátor kerüljön ki a hatalomból, legyen munkahely); a vélemény döntéssé konvertálása pedig fényévekre van. És ott van az indulat, az elkeseredés, ami gyengíti a tisztánlátást.

Mégis ezek a mozgalmak – noha korántsem a jelen formájukban – nagyon is alkalmasak lehetnek arra, hogy hatást gyakoroljanak: akár úgy, hogy a „nagypolitika” hallgat rájuk, akár pedig úgy, hogy politikai formát öltve alakítják át a játékteret. A 20. és 21 század egyik megkérdőjelezhetetlen alaptézise volt a képviseleti demokrácia elsődlegessége, valamint a közvetlen demokrácia (és intézményeinek) kiegészítő jellege. Mégis azt láttuk, hogy a közvetlen hatalomgyakorlás, a társadalmi részvétel folyamatos „harcot vív”. Olyan intézmények alakultak ki, mint a részvételi költségvetés, a városi tanácsok, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a „tömegek” ismét részt vegyenek a közösségi döntésekben. Nem állítom azt, hogy a képviseleti demokrácia teljesen leváltható lenne, azt viszont igen, hogy a közeljövő igen érdekes megoldásokat hozhat a „tömegek indulatos bölcsességének” kanalizálására és intézményi keretek közé szorítására.

Rossz kérdésfeltevés az, hogy a közvetlen demokrácia lehetőségeinek kihasználása egy képviseleti rendszerben jó-e vagy rossz, mert attól függ, hogy miképp használják fel. Ha pusztán propagandaeszköz, visszaüt, ha pusztán népámítás, megbosszulja magát. Ha viszont okosan használják fel, az emberek úgy érzik fontosak, kevesebb lesz a depressziós, gyorsabban lábal ki a gazdaság a gödörből, hatékonyabbá válik a kormányzás.

A szociális konzultáció közvetlen demokrácia eszközeinek szándékait nem ismerhetjük, és a magam részéről ezért nem is ezt minősítem, nem erkölcsi, hanem szakmai oldalról fogalmaztam meg korábban is a kifogást az alkotmányról szóló nemzeti konzultáció technikáját illetően.

Ennek lényege az volt, hogy a Fidesz kérdőíveire önként valószínűleg a hívek és a naivak válaszolnak, tehát nem egy reprezentatív sokaság, de még csak nem is egy politikailag aktív sokaság. Mindezek miatt elég félrevezető eredmény alakulhat ki a kérdőívek feldolgozása során. Egy normális közvélemény-kutatásban megkeresik a reprezentatív mintába tartozó embereket, itt azonban valami nagyon amatőr dologról van szó. Persze, nem amatőr, ha a cél a Fidesz tevékenységének legitimálása, de itt értünk körbe a gondolatmenettel: ha ugyanis manipuláció, akkor meg veszélyes még a kormányra magára is.

A nemzeti konzultáció kicsit fából vaskarika. A nemzettel véleményem szerint nem lehet kommunikálni, csak szakmai képviselőivel, a nemzetet közvélemény-kutatni lehet, de azt meg nem ilyen módszerrel. Ez a módszer (kiküldöm a kérdéseket minden felnőtt lakosnak) arra jó, hogy nyitott kérdéseket feltéve (azaz olyanokat, ahol nem ixelni kell a válaszlehetőségek közül, hanem ki lehet fejteni a véleményt) ötleteket gyűjtsön a kormány. Ilyen téren támogatni tudnám az eljárást, minden más esetben szakmailag hibásnak tartom.

Felmerült most még egy dimenziója a kérdőíves konzultációknak, s ez pedig az adatkezelés. A Fidesz azzal az indokkal gyűjti a beérkező válaszok címeit, hogy legközelebb fölöslegesen ne küldjenek ki kérdéseket olyanoknak, akik amúgy is inaktívak. (Hagyjuk most azt, hogy aki nem válaszol egy ilyen kérdőívre, az nem feltétlenül inaktív.) Az adatvédelmi biztos ezzel szemben azt állítja, hogy a nemzeti konzultációs kérdőív valójában közvélemény-kutatás, és a közvélemény-kutatás szabályai szerint a válaszok forrását meg kell semmisíteni. (Hagyjuk most azt az érvet, hogy ez valójában nem közvélemény-kutatás, mert ott vannak mintavételi szabályok.)

Úgy vélem a téma filozófiai, vagy egyszerűbben szólva az alkotmány hatáskörébe tartozó. (Hagyjuk most azt az észrevételt, hogy az alkotmány feladata, hogy bármilyen párt kerül hatalomra, korlátok közt legyen.) A kérdés ez esetben az, hogy lemondhat-e valaki az anonimitásáról, avagy az államnak meg kell védenie minden körülmények közt a polgárait, hogy egy diktatórikus eszközöket használni kívánó kormány se tudjon visszaélni az információkkal, még ha akar, akkor sem.

Vannak dolgok, amikről nem mondhatunk le, hiába vagyunk felnőttek. Nem mondhatjuk azt, hogy végezzenek rajtunk veszélyes orvosi kísérleteket, tehát nem adhatjuk el az egészségünket, nem mondhatunk le pénzért a gyerekünkről, nem mondhatunk le pénzért valamelyik szervünkről stb. Vajon lemondhatunk-e a hatalom javára az informatikai védelmünkről? Vajon jó-e az nekem, ha a kormány tudja rólam, hogy válaszoltam-e a konzultációs kérdőívre? (Hagyjuk most a kérdőív részleteiből kikövetkeztethetőket.)

Azt gondolom, hogy egy társadalmi vitát ez igazán megérne, ha már az adatvédelmi biztos (Jóri András) és a kormány (Szíjjártó Péter) összecsapott. (Hagyjuk most, hogy nem tudjuk miképp kell lefolytatni egy társadalmi vitát, s aztán azt jogszabállyá nemesíteni.)

Jóri jelentését ld: itt.