Méltányosság-blog

A hét egyik legfontosabb híre az volt, hogy a Velencei Bizottság „kiszivárgott” jelentése számos ponton elmarasztalta Magyarországot az új Alaptörvény és persze annak megalkotási eljárása miatt. A Bizottság kritizálta a jövőre hatályba lépő jogszabályt többek között a széleskörű sarkalatos (különösen a következő kormányok pénzügyi és gazdasági autonómiáját sértő) törvényhozási tárgyak miatt; az Alkotmánybíróság jogköreinek kurtítása miatt; a preambulum értelmezési szempontból kétséges rendelkezései miatt; s általában is a közjogi szabályozás túlzott átpolitizálása miatt – hogy csak a legnagyobb horderejűeket említsük. A magyar helyzettel nem csupán az Európa Tanács, hanem maga az EU is foglalkozik: a június 8-i EP-vitában éppen az volt az egyik fontos pont, hogy a közösségnek van-e egyáltalán jogköre egy tagállam (jelen esetben Magyarország) Alkotmánya ügyében eljárni, s kritizálni az adott törvény egészét vagy annak bizonyos részeit. Mindeközben a magyar parlament ismét módosította a még hatályban lévő Alkotmány a nyugdíjrendszer és az Alkotmánybíróság átalakítása végett. A médiatörvény körüli páratlan európai viták után tehát egy közjogi vihar van készülőben, amelynek tétje éppen az, hogy a közösség egy tagállama vajon teljes szabadságot élvez-e belső, közjogi viszonyainak kialakítása terén vagy pedig az európai kultúrkör egyetemes (jogi és politikai) értékei akkor is kötelezik, ha ezt az alapítószerződések nem mondják ki expressis verbis.

Ha megnézzük az elmúlt 20 év politikai (kormányzási) és persze közjogi gyakorlatát, akkor hajlottunk arra, hogy viszonyainkat az európai sztenderdek szerint alakítsuk ki: előbb az uniós csatlakozás, utóbb pedig EU-tagként a közösségi jognak való megfelelés végett. Ezt a politikai, közéleti paletta (szélső)jobb oldalán olykor a nemzeti jelleg elvesztésével, az ország kiárusításával azonosították, máskor pedig nemzetközi balliberális összeesküvésnek tekintették. Utóbbi álláspontok azonban parciálisak voltak, még a mérvadó jobboldali-konzervatív körökben is. A balliberális politikai és közjogi felfogás volt az uralkodó paradigma. Eközben a jobboldal, a konzervatívok (azért írom így, mert a jobboldali „egytáborban” markáns közjogi nézeteket vall a konzervatív irányzat, sőt ez mondható a legszervesültebbnek, ha a szellemi műhelyeket és folyóiratokat megnézzük) szunnyadó jogász és egyéb társadalomtudós köreiben már folyt az „új világrend” előkészítése, az új paradigma kidolgozása, ami egyaránt jelent gazdasági, társadalompolitikai fordulatot és persze közjogi paradigmaváltást.

Az új kormányzat közjogi paradigmája magán viseli általános karakterének legfőbb jellemvonását: a nemzeti ügyek kormánya nem engedheti meg azt, hogy a nemzeti érdekeket kívülről befolyásolják. Ez az ars poetica már 2010 végén előrevetítette azt, hogy erős konfliktus alakul majd ki a második Orbán-kormány és az EU között, amelyet csak fokozni fog a soros elnökség.

Az új közjogi paradigma többek között a nemzeti érdekeket részesíti előnyben a nemzetközi elvárásokhoz képest, visszautasítja az Alkotmánybíróság aktivista szerepfelfogását, a kormány hatékonyságát és döntési potenciálját a társadalmi egyeztetés elé helyezi, s általában is a hatékony és jó kormányzás közjogi feltételeinek kiépítésén munkálkodik. Mindez egyelőre meglehetősen új és visszatetszést kelt, mind hazai balliberális oldalon, mind pedig az EU-ban. Ahhoz, hogy ne mérgesedjen tovább a helyzet az EU (valamint az Európai Tanács) és Magyarország között, és ne alakuljon ki közjogi állóháború, több feltétel is szükséges. Egyrészt jobban meg kellene érteni a kialakulóban lévő új paradigmát, s nem szabad az populista és szélsőjobb bélyeggel illetni: kritizálni persze lehet, de nem erkölcsi magasságokból, hanem a szakmai vita szintjén. Másrészt pedig a magyar kormányzatnak nem szabad a kialakult helyzetet akként interpretálnia, hogy az egy itthonról irányított, európai balliberális összefogás miatt alakult ki, s azt sem szabad elfelejtenie, hogy liberális állam- és jogfelfogás attól, hogy itthon megbukni látszik európai szinten nagyon is uralkodó paradigma.

Amikor Gyurcsány Ferenc évértékelőjén kijelentette, hogy nem csupán a kormány, hanem a 2011-ben megszülető alkotmányos berendezkedés ellenzéke kíván lenni, talán nem is tudta, milyen régi múltra visszavezethető magyar politikai hagyomány fonalát veszi újra fel. A kialakuló helyzetért természetesen nem kizárólag az ex-miniszterelnök a felelős. A kormány részéről a  politikai konszenzuskeresés már akkor komolyan megkérdőjeleződött, amikor a törvényhozás figyelmen kívül hagyta a új alaptörvény előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozatot, amely kimondja, hogy négyötödös parlamenti jóváhagyás kell az új alaptörvény előkészítésének szabályozásához. Az alkotmányelőkészítő bizottság nem paritásos alapon jött létre, hanem a parlamenti erőviszonyokat tükrözve, ráadásul a Jobbik és az MSZP később jelezte, hogy nem kíván részt venni annak munkájában, példájukat hamarosan követte az LMP is.  A szocialisták 2010 őszén bejelentették, hogy saját alkotmánykoncepció kidolgozásába kezdenek, amely 2011 februárjára el is készült és elolvasható a párt honlapján. Az bizottságból és a parlamenti egyeztetésekről szintén kivonuló Jobbik az „ezeréves alkotmányozáshoz” való visszatérés szükségszerűsége nevében utasította el a kormánypárti koncepciókat. A politikai összefogás esélye tehát néhány hónappal az új alaptörvény kihirdetése előtt tehát gyakorlatilag a nullára csökkent, így a közös értékekben kialakított bármilyen konszenzus lehetősége is elveszni látszik.

A politikai elitek kiegyezésének hiánya, amelyben az ellenzék nemcsak a kormány, hanem a fennálló rendszer ellenzéke is az 1867-1914 közötti magyar közélettel mutathat a jövőben kísérteties hasonlóságot. A pártok ekkor nem valamiféle ideológiai konstrukciók mentén váltak szét, hanem lényegében az összes politikai vita az úgynevezett közjogi kérdés körül zajlott. A megosztó elem az Ausztriával, illetve az uralkodóval kötött 1867-es Kiegyezés elfogadása, vagy tagadása volt. Az utóbbi nézetet valló ellenzék a közel húsz évvel azelőtt – 1848 áprilisában létrejött – politikai berendezkedést tekintette önmagára érvényesnek. Abban az időben is nagyon hasonló volt a pártszerkezet, egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, míg a rendkívül sokszínű, fel- és eltűnő pártocskákkal tarkított ellenzék a teljes alkotmányos szerkezetet tagadta ugyan, mindennek ellenére természetesen benn ült a parlamentben. Szimbolikus témák uralma, obstrukciók és egyre elkeseredettebbé váló parlamenti viták éppúgy jellemzik ezt a korszakot, mint a gazdasági fellendülés és a modern polgári társadalom megszületése. A nemzetiségek és kialakuló munkásság jogfosztottsága olyan társadalmi feszültségeket generáltak, amelyet a közjogi vitákba nyakig merülő politikai elit már nem volt képes kezelni, így végsősoron ez is hozzájárult az ország bukásához.

Mintha a szemünk előtt születne újjá a 67-esek és 48-asok (illetve 49-esek) ellentéte, ha minden így marad áprilistól a 11-esek és a 89-esek végeláthatatlan csatáit követhetjük majd minden bizonnyal figyelemmel. Holott a társadalom irányából érkező kihívások nem kisebbek – sőt – mint a dualizmus idején, pénzügyi válság, elszegényedés, roma-integráció, széthulló egészségügy, oktatás. Kérdés, hogy a politikai rendszer elfogadása/tagadása mentén szerveződő politikai elit hogyan lesz képes ennek megfelelni. Mintha az egész magyar politikatörténet egy determinált körfolyamat lenne, amely mindig és mindig ugyanoda tér vissza, amelynek megtörésére jelenleg sincs túl nagy esély.