Méltányosság-blog

Természetesen. Csak nem mindegy, hogyan.

A Méltányosság Politikaelemző Központ nem véletlenül indította ezt a blogot. Úgy érezzük ugyanis, hogy miközben az elmúlt hónapokban rengeteg szó esett arról a kérdésről, hogy a kormány „államosítani” kívánja a közoktatást, szinte alig beszéltünk arról, hogy ez az egész kérdéskör hogyan viszonyul a demokrácia sokkal átfogóbb kérdéséhez. Egy blogbejegyzésben óhatatlanul leegyszerűsítve kell fogalmazni; ezt teszem én is.

A demokrácia működőképességének lételeme a „nevelt” állampolgárok sokasága.

A „nevelt” állampolgár nem ugyanaz, mint az „oktatott” állampolgár. Kutatások özöne mutatott rá arra, hogy magas tárgyi tudású emberek nem biztos, hogy nagyfokú kooperatív képességekkel rendelkeznek. Az elmúlt 22 év diskurzusai engem arról győznek meg, hogy a köznevelés kérdését Magyarországon - ha egyáltalán - oktatási, iskolai, pedagógiai kérdésként kezelik. Ennek a megközelítésnek ékes példája a mai kormányzat, amely a köznevelés problematikáját az iskolarendszer átfazonírozásán keresztül igyekszik megoldani. Ezt persze ne utasítsuk el ab ovo; azt azonban látnunk kell, hogy az iskolák általi köznevelés könnyen nyerhet ideologikus színezetet, ami nem csupán az ellenzék számára lehet irritáló, de – valljuk be- nem is ad valódi választ a már említett problémára, arra tehát, hogy egy demokráciában a nevelés fő ágensei a hivatalos intézményeken kívül foglalnak helyet.

Ahhoz, hogy ezt a problémát végre komolyan mérlegre tegyük, el kell jutnunk oda, hogy felismerjük a társadalmi normák és szokások kitüntetett szerepét. Ha egy társadalomban ezek a normák és szokások hagyományosan a mindenkori hatalommal való szembenállásra, a kiskapuk keresésére, vagy egyszerűen csak a túlélésre épülnek, ezekből borzalmasan nehéz demokratikus közszellemet fabrikálni, mert hiszen a demokratikus közszellem lényege, hogy az állampolgárok közösen hisznek valamiben, például a saját országukban, a saját intézményeikben, embertársaikban, vagy azokban a normákban, amelyek a mindennapi életet tradicionálisan irányítják.

Természetesen sokféleképp lehet kritizálni, a mai Nyugat-Európa demokratikus folyamatait, ám egy dolgot tejesen haszontalan bírálat tárgyává tenni, s ez pedig a nyugat-európai hagyománynak a mindennapi élet élését elősegítő normatív szintje. Egyszerűen szólva a nyugati állampolgár a liberális demokrácia egyenrangú részének érzi magát, ellentétben a magyar állampolgárok tömegével, akiknek nem kis része sem azt nem érti mi a liberalizmus, sem azt, hogy mi a demokrácia.

És ezen lassacskán jobb volna nem csodálkoznunk. Ez messze nem iskolarendszeri, oktatásirányítási, hatalompolitikai, racionalizálási probléma. Az iskolarendszernek csak akkor van esélye demokrácia nevelni, ha a közszellem fogékony erre, továbbá, ha a közélet meg is „követeli” az iskoláktól az ilyen irányú tevékenységet. A kipipálandó feladatként értelmezett köznevelésnél nincs rosszabb, s az ilyesmit kár erőltetni, úgyse vezet sehová.

A Méltányosság Politikaelemző Központ elengedhetetlennek tartja azoknak a társadalmi intézményeknek a megismerését, tapasztalataik feldolgozását, amelyek a nyugat-európai demokráciákban évtizedek óta hatékonyan végzik az állampolgárok demokráciára nevelését. Még egyszer hangsúlyozom: a nevelés nem (csak) iskolai, tanórai feladat, mint ahogy nem is csupán (mint ahogy azt sokszor gondoljuk) családi feladat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a legkülönbözőbb társadalmi közösségek kapcsolati hálók tanítanak meg bennünket arra, hogy mi az értékes, és mi az értéktelen. Ha ilyen közösségek gazdagon vannak, nagyobb az esély, hogy megtanuljuk, hogyan kell fontos ügyekben együttműködni, konfliktusokat felvállalni és azokat megoldani. Ellenben, ha ezek a közösségek nem léteznek, vagy ha léteznek is, belterjesek, önmagukba záródnak, és a másik közösségektől elkülönülnek, akkor a demokrácia egyszerűen nincs miből töltekezzen, s ilyenkor jön az az állapot, amit mi politológusok előszeretettel  nevezünk „elit-demokráciának”.

És ilyenkor gondolhatják sokan, hogy ideje a bürokratikus, állami megoldásoknak. Amelyeket mi nem támogatunk.

Ugyanis érdemes lenne észrevennünk, hogy itt elsődlegesen „demokrácia-politikai” kérdésről van szó, vagy ha nagy szavakat akarunk használni: a magyar demokrácia létkérdéséről. Első lépésként „ezerrel” kellene magunkba szívnunk mindazokat a nyugati tapasztalatokat, amelyek a demokráciára nevelés területén felhalmozódtak; és persze nagyon alaposan fel kellene térképeznünk azt is, hogy vajon a magyar társadalom demokráciára nevelődésének folyamatai miért is teljesen hatástalanok, s miért nem hasonlítanak ahhoz a nyugati modellhez, amelyhez pedig szeretnénk, ha hasonlítanának.

Blogbejegyzéseink ezekre az anomáliákra kívánták felhívni a figyelmet, s ezekkel a kérdésekkel foglalkozik december 4-ei konferenciánk is.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

A közösségi oldalak megjelenése a politika világában az utóbbi egy-másfél évben idehaza is igen látványos jelenséggé vált. Csoport jött létre azért, hogy az augusztus 20-i tűzijáték költségeit az árvízkárosultaknak ajánlják fel, a miniszterelnök a Facebookon magyarázta el a magán-nyugdíjpénztárak államosításának értelmét, illetve az új médiatörvény elleni tüntetés is alapvetően ezen a portálon szerveződött.  Orbán Viktor az EP-ben kijelentette, hogy a Fidesz a választásokat a Facebookon nyerte meg,  ahol most  –  Deutsch  Tamás javaslatára – a kormány mellett is mozgalom alakult.

Fél évvel ezelőtt jómagam is az online agóra egyre növekvő erejéről és befolyásáról írtam: „Nem mehetünk el szó nélkül emellett, hiszen hosszútávon ez elképesztő távlatokat nyithat, nincs már szükség tüntetések megszervezésére, petíciókra, önkéntesek tömegére egy-egy civil kezdeményezéshez, elég csupán a közösségi portálokon elindítani a mozgalmakat, amennyiben azok népszerűek és képesek maguk mögé állítani az emberek tömegét, akkor pillanatok alatt politikai nyomásgyakorlás eszközei lehetnek.” Néhány hónapra rá ezután elolvastam Malcolm Gladwell amerikai publicista „Small change” című tanulmányát, amelyben a szerző rámutat a közösségi portálok politikai nyomásgyakorló szerepének korlátaira is. A szerző érzékletes példákkal mutatja be, hogy a civil szerveződés, az információáramlás nem a szociális hálók megjelenésével született meg. A hatvanas évek amerikai polgárjogi küzdelmei például néhány nap alatt diákok ezreit mozdították meg és értek el komoly eredményeket internet, sőt mobiltelefon nélkül. Másrészt – bár a közösségi portálok forradalmát éljük – forradalom, vagy tömegtüntetés megszervezésére ezek az eszközök nem igazán alkalmasak.

Miért? Gladwell szerint arról van szó, hogy a Twitter eszköz arra, hogy olyan emberek életét kövessük, akiket személyesen nem ismerünk, a Facebook pedig arra jó, hogy kapcsolatot tartsunk olyanokkal, akik a valóságban nem feltétlenül a barátaink. Márpedig tömegtüntetéseken való részvétel, egyáltalán a valós cselekvés egy-egy cél érdekében olyan erős elkötelezettséget igényel, amelyre a gyenge kötődéssel bíró, kockázatkerülő online kapcsolatok nem képesek. Másrészt ezeknek a mozgalmaknak a szerveződése az internet lényegéből adódóan hálózatos, nem hierarchikus, amely nagyban csökkenti a hatékonyságot.  A szerző számos példával igazolja, hogy sok mindenre alkalmas az online közösség, valós nyomásgyakorlással bíró társadalmi mozgalom felépítésére azonban nem.

Véleményem szerint – figyelve a legutóbbi hetek történéseit – Gladwellnek igaza van: a médiatörvény tüntetésen jóval kevesebben vettek részt, mint amennyi visszaigazolás a Facebookon érkezett, ráadásul a demonstrálók egy része minden bizonnyal a hagyományos médiából értesült az eseményről.  Össze lehet szedni többszázezer „Tetszik”-et a kormány politikája mellett és ellen is, rajongói oldalakat lehet életre hívni a pártok támogatására. Ennek jelentősége azonban aligha több, mint egy nem-reprezentatív közvélemény-kutatásé. A valódi politikai cselekvés, civil szerveződés ugyanis elkötelezettséget és sok időt igényel, aki követője valamelyik közösségi portálon egy-egy politikusnak még nem válik aktivistává. A Facebook tehát valóban új minőséget jelenthet a politikában, ami az információáramlást illeti, a politikus könnyebben és személyesebb hangnemben kommunikálhat „követőivel”, illetve a potenciális szavazók is kapcsolatba léphetnek ezen keresztül vele és egymással is.

Kormány elleni tüntetések, valós nyomásgyakorlásra képes civil csoportok, egyáltalán politikai mozgalmak megszervezése azonban minden bizonnyal egyelőre a „valóságban” marad. Semmiképpen nem szabad alábecsülnünk a szociális hálók jelentőségét, ugyanakkor a fentiek miatt érdemes tisztán látni azok korlátait is.

Az ember mindig meglepődve olvassa a nyugati politikatudományi és egyéb társadalomtudományi munkákat, s gyakran kifejezetten kellemetlenül érzi magát egy-egy cikk vagy könyv fellapozása után. Vagy azért, mert – valljuk be – nem teljesen érti, vagy pedig azért, mert nagyon is érti az ott leírtakat, s egyúttal át is érzi, hogy mi felé kellene mozdulni.

Távol álljon tőlem, hogy fetisizáljam a „Nyugatot”, de azokat a területeket mindenképp el kell ismerni (és meg kell ismerni), amelyeken tanulni lehet. Ilyen például a nyugati világ egyes részein tapasztalható kohézió. A Méltányosság számtalanszor foglalkozott a társadalmi kohézióval, ez a témakör egyik zászlóshajónknak tekinthető. Ezúttal azonban nem (csak) erre gondolok, hanem a tudományos közösség kohéziójára, együttműködésére és ebből származó hallatlan szellemi teljesítményekre.

A klasszikus idézetségi mutatók és egyéb indexek plasztikusan kifejezik azt, hogy egy-egy tudós milyen népszerű, mennyi cikket írt és az hogyan hatott a tudományos közösségben. Ilyen felmérések és indexek nálunk is készülnek. Azzal azonban már sokkal kevesebbet foglakozunk, hogy reflektáljunk egymás munkájára, ad absurdum együtt is dolgozzunk. A társszerzőség, egy-egy kutatói közösség közös publikációja meglehetősen ritka a magyar politikatudományban. Pedig nem törvényszerű, hogy így legyen.

Éppen egy másik tudományterület adhat számunkra példát: ez a matematika. Erdős Pál világhírű matematikusnak olyan nagy szakmai tekintélye van, hogy kialakították az ún. Erdős-számot. Ez a szám azt mutatja meg, hogy a társszerzőségek révén valaki milyen távol van a matematikai géniusztól. Erdős Erdős-száma 0, aki vele publikált annak 1, aki az Erdőssel publikáló társszerzője volt annak 2, és így tovább. A dolog annyira népszerű, hogy nem csak a matematikusok, hanem egyéb tudományterületek (pl. közgazdaságtan, fizika, hálózatelmélet) tudósai is „mérik” saját Erdős-számukat. Az Oakland Egyetemen például külön Erdős-projekt (ENP) működik a távolságok meghatározására.

A hazai politikatudománynak fel kellene ismernie a tudományos közösségek megtartó és fejlesztő erejét, többet kellene egymással (s nem egymás ellen) dolgoznunk. Ebben az esetben kialakulnának a hazai kutatói hálózatok, amelyek beindítanák a politikatudomány vérkeringését. Ha ez sikerül, akkor valóban itthon is teremhet Erdőshöz fogható géniusz, akitől való közelségünket érdemes lesz meghatározni.

A kép forrása: http://micheleroohani.com/blog/