Természetesen. Csak nem mindegy, hogyan.
A Méltányosság Politikaelemző Központ nem véletlenül indította ezt a blogot. Úgy érezzük ugyanis, hogy miközben az elmúlt hónapokban rengeteg szó esett arról a kérdésről, hogy a kormány „államosítani” kívánja a közoktatást, szinte alig beszéltünk arról, hogy ez az egész kérdéskör hogyan viszonyul a demokrácia sokkal átfogóbb kérdéséhez. Egy blogbejegyzésben óhatatlanul leegyszerűsítve kell fogalmazni; ezt teszem én is.
A demokrácia működőképességének lételeme a „nevelt” állampolgárok sokasága.
A „nevelt” állampolgár nem ugyanaz, mint az „oktatott” állampolgár. Kutatások özöne mutatott rá arra, hogy magas tárgyi tudású emberek nem biztos, hogy nagyfokú kooperatív képességekkel rendelkeznek. Az elmúlt 22 év diskurzusai engem arról győznek meg, hogy a köznevelés kérdését Magyarországon - ha egyáltalán - oktatási, iskolai, pedagógiai kérdésként kezelik. Ennek a megközelítésnek ékes példája a mai kormányzat, amely a köznevelés problematikáját az iskolarendszer átfazonírozásán keresztül igyekszik megoldani. Ezt persze ne utasítsuk el ab ovo; azt azonban látnunk kell, hogy az iskolák általi köznevelés könnyen nyerhet ideologikus színezetet, ami nem csupán az ellenzék számára lehet irritáló, de – valljuk be- nem is ad valódi választ a már említett problémára, arra tehát, hogy egy demokráciában a nevelés fő ágensei a hivatalos intézményeken kívül foglalnak helyet.
Ahhoz, hogy ezt a problémát végre komolyan mérlegre tegyük, el kell jutnunk oda, hogy felismerjük a társadalmi normák és szokások kitüntetett szerepét. Ha egy társadalomban ezek a normák és szokások hagyományosan a mindenkori hatalommal való szembenállásra, a kiskapuk keresésére, vagy egyszerűen csak a túlélésre épülnek, ezekből borzalmasan nehéz demokratikus közszellemet fabrikálni, mert hiszen a demokratikus közszellem lényege, hogy az állampolgárok közösen hisznek valamiben, például a saját országukban, a saját intézményeikben, embertársaikban, vagy azokban a normákban, amelyek a mindennapi életet tradicionálisan irányítják.
Természetesen sokféleképp lehet kritizálni, a mai Nyugat-Európa demokratikus folyamatait, ám egy dolgot tejesen haszontalan bírálat tárgyává tenni, s ez pedig a nyugat-európai hagyománynak a mindennapi élet élését elősegítő normatív szintje. Egyszerűen szólva a nyugati állampolgár a liberális demokrácia egyenrangú részének érzi magát, ellentétben a magyar állampolgárok tömegével, akiknek nem kis része sem azt nem érti mi a liberalizmus, sem azt, hogy mi a demokrácia.
És ezen lassacskán jobb volna nem csodálkoznunk. Ez messze nem iskolarendszeri, oktatásirányítási, hatalompolitikai, racionalizálási probléma. Az iskolarendszernek csak akkor van esélye demokrácia nevelni, ha a közszellem fogékony erre, továbbá, ha a közélet meg is „követeli” az iskoláktól az ilyen irányú tevékenységet. A kipipálandó feladatként értelmezett köznevelésnél nincs rosszabb, s az ilyesmit kár erőltetni, úgyse vezet sehová.
A Méltányosság Politikaelemző Központ elengedhetetlennek tartja azoknak a társadalmi intézményeknek a megismerését, tapasztalataik feldolgozását, amelyek a nyugat-európai demokráciákban évtizedek óta hatékonyan végzik az állampolgárok demokráciára nevelését. Még egyszer hangsúlyozom: a nevelés nem (csak) iskolai, tanórai feladat, mint ahogy nem is csupán (mint ahogy azt sokszor gondoljuk) családi feladat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a legkülönbözőbb társadalmi közösségek kapcsolati hálók tanítanak meg bennünket arra, hogy mi az értékes, és mi az értéktelen. Ha ilyen közösségek gazdagon vannak, nagyobb az esély, hogy megtanuljuk, hogyan kell fontos ügyekben együttműködni, konfliktusokat felvállalni és azokat megoldani. Ellenben, ha ezek a közösségek nem léteznek, vagy ha léteznek is, belterjesek, önmagukba záródnak, és a másik közösségektől elkülönülnek, akkor a demokrácia egyszerűen nincs miből töltekezzen, s ilyenkor jön az az állapot, amit mi politológusok előszeretettel nevezünk „elit-demokráciának”.
És ilyenkor gondolhatják sokan, hogy ideje a bürokratikus, állami megoldásoknak. Amelyeket mi nem támogatunk.
Ugyanis érdemes lenne észrevennünk, hogy itt elsődlegesen „demokrácia-politikai” kérdésről van szó, vagy ha nagy szavakat akarunk használni: a magyar demokrácia létkérdéséről. Első lépésként „ezerrel” kellene magunkba szívnunk mindazokat a nyugati tapasztalatokat, amelyek a demokráciára nevelés területén felhalmozódtak; és persze nagyon alaposan fel kellene térképeznünk azt is, hogy vajon a magyar társadalom demokráciára nevelődésének folyamatai miért is teljesen hatástalanok, s miért nem hasonlítanak ahhoz a nyugati modellhez, amelyhez pedig szeretnénk, ha hasonlítanának.
Blogbejegyzéseink ezekre az anomáliákra kívánták felhívni a figyelmet, s ezekkel a kérdésekkel foglalkozik december 4-ei konferenciánk is.
Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!
Utolsó kommentek