Méltányosság-blog

Csery Péter: Az unortodoxia úttörői

A második Orbán-kormány újkeletű gazdaságpolitikájának célja, egészen november 17-ig világos és egyértelmű volt: Európában meglehetősen szokatlan, kevéssé elfogadott gazdaságpolitikai eszközöket használva szándékozták növekedési pályára állítani az országot, figyelve közben a fiskális egyensúly fenntartására. A célkitűzésekkel az EU is egyetértett, sőt a magyar kormány többször is dicséretet kapott a fiskális szigor megőrzése kapcsán. A kormányra zúduló nyugati össztűz elsősorban a célt szolgáló intézkedéseknek szól, mivel ezek gyakran összeütközésbe kerültek az európai normákkal, különösen jogbiztonsággal (pl.: magánnyugdíjpénztári-vagyon államosítása, jegybank-törvény, végtörlesztés). A jogbiztonság sérülése pedig magában hordozta a befektetői bizalom oly mértékű csökkenését, amit egyébként a gazdaság teljesítménye, vagy az államháztartási hiány szintje nem feltétlenül indokolt volna.

November 17-én azonban éles törés következett be a kormány „unortodox” gazdaságpolitikájában: Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy  a kormány tárgyalásokat kezd az IMF-fel egy „biztosítást” jelentő pénzügyi védőhálóról. A kormányzat eme szándékát az utóbbi napok történései tovább erősítették. Egyre valószínűbb tehát, hogy elérkeztünk a „pénzügyi szabadságharc” Világosához.

De vajon sikerült-e más kormánynak, más országban sikerre vinni hasonló „függetlenségi háborút”? Ha túltekintünk az európai horizonton, akkor a válasz egyértelműen, igen. Amennyiben sikerkritériumnak a relatíve tartós IMF-mentességet és a likviditás megőrzését tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy Argentína ilyen ország. Ez önmagában is érdekes lehet, különösen akkor, ha áttekintjük az argentin kormány által folytatott gazdaságpolitikát, mely kísérteties hasonlóságokat mutat a „matolcsyzmussal”.

Egyrészről az argentin politikai vezetés is elsődleges célként tűzte ki, hogy a 2001-es államcsőd miatt felvett készenléti hitel visszafizetése után, teljesen függetlenedjen a gazdaságpolitikai mozgásteret leszűkítő IMF-től. A „kipaterolást” követően pedig, „új időknek, új dalaival” saját erőből próbálják talpra állítani a gazdaságot. Ehhez először olyan forrásokat kellet szerezni, melyek mozgósítása nem növeli tovább az ország adósságállományát. A magánnyugdíjpénztári-vagyon államosításával, vagy a jegybanki devizatartalék „elégetésével” ez viszonylag könnyen kivitelezhető volt. Az előbbi már 2008-ban megtörtént, amikor Amado Boudou, a nyugdíjbiztosító elnöke egy adminisztratív aktussal becsatornázta a 24 milliárd dolláros megtakarítást az állami rendszerbe. A devizatartalék megszerzése, azonban már jóval keményebb diónak bizonyult. A független jegybank elnöke természetesen ellenállt eme törekvésnek, csakhogy az alkotmányos korlátok ellenére eltávolították tisztségéből. Így megnyílt az út a tartalék részleges felhasználásához.

A kormány a frissen szerzett tőkét alapvetően három dologra használta fel: szociális rendszer fejlesztésére, gazdasági növekedés elősegítésére (tőke injekciók), valamint a lejáró adósságok megújítására és refinanszírozására. Mindennek eredményeképpen Argentína képes volt visszafizetni a több mint 6 milliárd dolláros IMF hitelét, gazdasága meredek növekedési pályára állt (3. leggyorsabban bővülő gazdaság a világon), és összességében a jelenlegi, krízisekkel tarkított időszakban is stabilnak látszik. Viszont ha az érem „sötétebbik oldalát” szemléljük, akkor már közel sem ilyen egyértelmű a siker. Az ország gazdasági növekedést elsősorban az export eredményezi, amit a magas nyersanyagpiaci árak táplálnak, és a nagymértékű infláció. Tehát, csak a felszínen tűnhet stabilnak az argentin gazdaság, ugyanis ha a világpiacon a nyersanyagárak korrekciója megtörténik, akkor megint bajba kerülhet a dél-amerikai állam.

Láthatjuk tehát, hogy amit nem sikerült Európa szívében nagy erőfeszítések árán sem megvalósítani, azt Dél-Amerikában hasonló eszközökkel könnyűszerrel véghezvitték. Ennek több oka van. Egyrészt nyilvánvaló, hogy Argentína egészen más jellegű szövetségi rendszerrel rendelkezik, aminek köszönhetően a jogállamiságot illetően jóval alacsonyabb elvárásokkal kell szembe néznie, mint egy EU-s államnak. Vagyis ott a gazdasági hatékonyságot ténylegesen szinte kizárólagos primátus illeti meg, és a kormányzat tevékenységének fő legitimációja materiális jellegű. Ráadásul, ha csak átmenetileg is, de a gazdaság folyamatosan bővül, látszólag igazolva a kormány döntéseit, szemben Magyarországgal, ahol egyelőre kétséges bármiféle növekedés. Másrészről Argentína és a dél-amerikai térség merőben más szerepet foglal el a világgazdaság rendszerében, vagyis a befektetői elvárások is jelentősen különbözőek.

180 Ft-ban maximálná a kormány a svájci frank egyösszegű végtörlesztését. Nem teljesen új javaslat ez, mert a rendszerváltás után az OTP-tartozások emelkedését Kupa Mihály hasonlóképp oldotta meg. Azóta viszont már működő kapitalizmus lett, vagyis nem csak OTP van. A működéssel persze komoly gondok vannak, körbetartozás, túlköltekezés, felelőtlen hitelfelvétel stb. Valamit kellett már csinálni, ez világos, mert a hazai kapitalizmus rossz arcát mutatta, és jobban kiszolgáltatta a bankrendszer a svájci frank hiteleseket, mint külföldön. Külföldön – legalábbis ebben a vonatkozásban – jobb kapitalizmus működött, mint nálunk.

Az utóbbi időben halmozódtak is az érvek a „hibás termékről” (a svájci frank alapú hitelről beszéltek így), a bankok által kiszámított törlesztő részletek homályosságáról, a problémás ügyfelek kijátszásáról, a bedőlő adósok számának emelkedéséről stb. Ha igaza van a kritikusoknak, hogy a bankok felelőtlenül jártak el a frankalapú hitel tukmálással, és a kormány az emberek oldalára kíván állni a bankokkal szemben (ld. Orbán Viktor kommunikációját), nem világos miért nem fordult a kormány bírósághoz. A bíróság dolga és lehetősége, hogy magánjogi szerződésekben igazságot tegyen. Ráadásul, ha olyan ítélet születik, ami a frankhitelesek számára kedvező, az egyformán érvényes lehet a lakáshitelesektől kezdve az autóhiteleken keresztül egészen a kis termékek vásárlásáig. (Nem gondolnám ugyanis, hogy a lakásba anyagi haszon reményében befektetők különbek volnának, mint az autót szükségszerűen használó bajbajutottak.)

Felemlegette a miniszterelnök azt is, hogy a magyar kormány maga tesz rendet, és ezzel új irányt mutat a nemzetközi porondon. Nem biztos azonban, hogy ez új irány, lehet, hogy az oroszok már rég megmutatták a világnak miként ragadhatja a kormány erős kezűen a kezébe a gyeplőt a vadkapitalizmussal szemben. Ugyanakkor kevesen gondolják, hogy a putyini állam hatékonyabb volna, mint a svájci vagy a skandináv. Azaz kicsit tévútra lépünk, amikor a kérdést állam vagy kapitalizmus dimenzióba helyezzük, ugyanis lehet rossz ez is, az is. S ha már változtatunk a demokrácián mennyivel jobb volna, ha a hatékony kapitalizmusból a hatékony államba mennénk, és viszont, de valahogy nálunk pont a hatékonysággal van a baj.

Miért is volna hatékony egy olyan frankár meghatározás, amely épp azoknak a sorsát nem oldja meg, akik bajban vannak? Mert akik össze tudják kaparni egyszerre a pénzt, hogy kifizessék alacsonyabb árfolyamon a hátralékukat egy összegben, azok éppenséggel a havi törlesztést is meg tudják oldani. Azok viszont, akiknek ez gondot okoz, kénytelenek volnának forint alapú személyi kölcsönt felvenni, és azzal kiváltani a svájci frankot, csakhogy forintot meg olyan nagy kamatra kapnak, hogy ugyanott lennének. (Igaz, az árfolyamkockázattól megszabadulnának, de a fizetési problémáktól épp hogy nem.)

Azt sem gondolták végig, hogyha a jó adósok, tehát a fizetni tudók mind kilépnek, ám a vergődők benn maradnak, akkor miként is romlik le a bankok törlesztőinek az állománya, és ez milyen kockázati besorolás alá helyezi a hazai bankrendszert.

Számomra, szociológus számára különösképp nem tűnik végiggondoltnak a társadalomlélektani következmény, melynek során az emberek és a kormány tényleg egy oldalra kerül, a bankok pedig ellenségként jelennek meg. Ám ha a problémák érdemben nem oldódnak meg, a népharag alá a kormány tulajdonképp lovat ad. Miért jó az bárkinek is, ha a keserűség esetleg rombolásba csap át? S moderálja valaki ezt a vitát? Elmondhatják a bankok, hogy nekik mi okoz nehézséget? Mitől félnek, mekkorák a veszteségeik?

A kormányzóképes kormány még nem biztos, hogy jó döntéseket hoz pusztán azért, mert van ereje döntéseinek kikényszerítésére, és az állítólagos minisztériumi jogi problémákra történő figyelmeztetései sem biztos, hogy fölöslegesek. A közigazgatásban dolgozó szakértelem kihasználása ingyen volna, szemben a magán tanácsadói körökkel, akik kifizetése plusz költség az állam számára.

 
Hatásokat előzetesen modellezni, a döntések előtt a következményeket végiggondolni általában szükséges, időigényes ugyan, de kifizetődő hosszútávon. Csupa közhelyet mondunk, de csak azért, mert a jó állam működése közhelyes szabályokon nyugszik, semmi rendkívüli nincs benne. Közhelyes javaslat volt Róna Péteré, hogy jöjjön létre egy szakértői bizottság, mely feltárja a bankok extra profitjának összegét, ha keletkezett ilyen. S közhelyes dolog volna bírósági úton érvényt szerezni az embereknek. Ahogy történnek a dolgok, az nem közhelyes, de kockázatos, és felveti a bankok érdekeltségének problémáját is. Gondolok itt arra, hogy a bankok érdekeltek lehetnek abban, hogy egy rossz törvényt megvétózva utóbb hozzájussanak a pénzükhöz, mintha őket perelnék be (van rá pl.), és pénzüket és becsületüket is elveszítenék.