Méltányosság-blog

Az internet tömeges elterjedésének éveiben megingathatatlan közhely lett, hogy a világháló magának a szabadságnak a szimbóluma, hiszen bármilyen információ azonnal hozzáférhető bárki számára. A nyitott kommunikációs tér, az egymástól fizikailag távol lévő felhasználók kapcsolatba lépésének megkönnyítése, a vélemények szabadsága mind-mind olyan elemek, amelyek alapján a web a demokrácia eszméjének hordozójává vált. Különösen úgy, hogy azok az országok, amelyek korlátozzák az internet használatot, általában az antidemokratikus hatalomgyakorlásukról ismertek.

Az utóbbi években viszont egyre erősödőben van egy jelenség, amely az összes felhasználót érinti, nem valamiféle politikai célból, hanem inkább segítő szándékkel alakítja át internet-használatunkat. Ez az úgynevezett „testreszabás”. Az eljárás lényege, hogy a nagy közösségi-, kereső-, illetve híroldalak igyekeznek minél inkább személyre szabni a szolgáltatásaikat, így keresőtalálatként, vagy ajánlott oldalként algoritmusok segítségével korábbi felhasználói profilunknak megfelelő eredményeket megjeleníteni. Így aztán nagyon könnyen előfordulhat, hogy két felhasználó keresési eredményei teljesen másképp néznek ki, sőt ezt még tovább specializálják olyan körülmények, mint hogy milyen országban vagyunk, milyen böngészőt használunk, asztali gépen, vagy okostelefonon netezünk.

Eli Pariser TED előadása pontosan erre hívja fel a figyelmet. Szerinte ezek az egyre perszonalizáltabb weboldalak ahelyett, hogy abba az irányba terelnének minket, hogy nyissunk a világra, „online szűrőburokba” zárnak. Hiába van ugyanis meg az elvi esélyünk, hogy mindenhez hozzáférjünk, valójában nagyon ritkán lépünk ki ebből a körből. Az előadó szerint ezáltal „kiegyensúlyozott információ étrendről” észrevétlenül átállunk az „információs junk-foodra”.

Hogy miért baj ez? Pariser szerint, webes robbanással megszűnt ugyan az újságok szerkesztőinek szerepe ugyanakkor algoritmusok váltották fel ezeket az emberi szűrőket. Míg azonban a médiában – legalábbis Nyugaton – kialakult a kiegyensúlyozottság, az információközlés etikája, addig ezek a szűrőprogramok ilyen elvek helyett csupán a felhasználói igényeket veszik figyelembe. Így aztán jóval nehezebb világképünkkel szembemenő gondolatokkal, ellentétes álláspontokat képviselő emberekkel találkozni a virtuális térben.  A kétfajta mintázat szerinte alapvetően különbözik egymástól:

A világgazdasági krízis nyomán kibontakozó kapitalizmus- és globalizáció kritikája többnyire az egyre terebélyesedő multinacionális, elsősorban pénzügyi vállalatok hatalomkoncentrációja ellen irányul. A legmakacsabb vád, hogy ezek a szervezetek aránytalanul nagy befolyást szereznek a társadalomban, akár a demokratikus intézmények felett is. Legutóbb az Occupy The Wall Street mozgalom utcai demonstrációin találkozhattunk ezekkel a jelszavakkal, amelyet nagyon sokan egy kézlegyintéssel elintéztek, mondván: álmodozók, akik nincsenek tisztában a piacgazdaság működésével, és világképük egy naiv kapitalizmus-ellenességet tükröz. Nos, egy merőben új megközelítési módot követő svájci kutatás úgy tűnik sok mindenben az ő igazukat és legrosszabb félelmeiket támasztja alá.

A hálózati megközelítést alkalmazó projekt, több mint 43 ezer transznacionális vállalatot vizsgált meg a tulajdonviszonyok szempontjából. Modelljüket két szempont alapján építették fel: egyrészt azt vették górcső alá, hogy a tulajdonosi összefonódásokon keresztül milyen kontrollt képes egy cég egy másik felett gyakorolni, másrészt figyelembe vették az adott vállalat bevételei alapján számított pénzügyi erejét is. Az ez alapján megalkotott kapcsolati háló alapján 1318 olyan céget találtak, amelyeknek legalább kettő, de átlagosan 20 kapcsolata volt a hálózat többi tagjához, ezek rendelkeznek a világgazdaság teljes jövedelmének 20 %-a felett.

Még elképesztőbb, ha az úgynevezett „szuper-entitásokat”, vagyis a legtöbb tulajdonosi átfedéssel rendelkező hatalmas társaságokat vizsgáljuk. Egészen megdöbbentő módon, mindössze 147 elsősorban pénzügyi területen működő szervezet rendelkezik a teljes hálózat bevételeinek a 40%-a felett.

John Driffill a Londoni Egyetem makroökonómia professzora szerint ez a mérhetetlen koncentráció önmagában nem jó, vagy rossz. Azonban arra tökéletesen rávilágít, hogy a rendkívül erős kötődések miatt miért ennyire sérülékeny a globális pénzügyi rendszer. A rengeteg tulajdonosi kapcsolat miatt így egyik cég bedőlése gyakorlatilag pillanatok alatt képes megfertőzni az egész hálózatot, recesszióba taszítva a világgazdaságot.

A kutatás tanulságai gondolkodásra késztethetik nemcsak a közgazdászokat, hanem a világ politikusait is. A globalizáció-kritika kikerülhet a hagymázas álmodozások és összeesküvés elméletek diskurzusából és komoly érveket lehet felvonultatni a jelenlegi gazdasági-hatalmi szuperkoncentráció ellen. Az érdeklődés középpontjába kerülhetnek a demokratikus hatalomgyakorlás és a multinacionális vállalatok konfliktusai, új értelmezési lehetőségek merülhetnek fel a gazdasági válság terjedésével kapcsolatban. Persze az igazi kérdés az, hogy a tanulságok levonása után sor kerülhet-e egy egészségesebb szerkezet kialakulására és ezeknek a pénzügyi szuper-entitásoknak átalakítására, vagy azzal kell együtt élnünk, hogy a világgazdaság továbbra is rendkívül koncentrált, ugyanakkor igen sérülékeny marad.

A közösségi oldalak megjelenése a politika világában az utóbbi egy-másfél évben idehaza is igen látványos jelenséggé vált. Csoport jött létre azért, hogy az augusztus 20-i tűzijáték költségeit az árvízkárosultaknak ajánlják fel, a miniszterelnök a Facebookon magyarázta el a magán-nyugdíjpénztárak államosításának értelmét, illetve az új médiatörvény elleni tüntetés is alapvetően ezen a portálon szerveződött.  Orbán Viktor az EP-ben kijelentette, hogy a Fidesz a választásokat a Facebookon nyerte meg,  ahol most  –  Deutsch  Tamás javaslatára – a kormány mellett is mozgalom alakult.

Fél évvel ezelőtt jómagam is az online agóra egyre növekvő erejéről és befolyásáról írtam: „Nem mehetünk el szó nélkül emellett, hiszen hosszútávon ez elképesztő távlatokat nyithat, nincs már szükség tüntetések megszervezésére, petíciókra, önkéntesek tömegére egy-egy civil kezdeményezéshez, elég csupán a közösségi portálokon elindítani a mozgalmakat, amennyiben azok népszerűek és képesek maguk mögé állítani az emberek tömegét, akkor pillanatok alatt politikai nyomásgyakorlás eszközei lehetnek.” Néhány hónapra rá ezután elolvastam Malcolm Gladwell amerikai publicista „Small change” című tanulmányát, amelyben a szerző rámutat a közösségi portálok politikai nyomásgyakorló szerepének korlátaira is. A szerző érzékletes példákkal mutatja be, hogy a civil szerveződés, az információáramlás nem a szociális hálók megjelenésével született meg. A hatvanas évek amerikai polgárjogi küzdelmei például néhány nap alatt diákok ezreit mozdították meg és értek el komoly eredményeket internet, sőt mobiltelefon nélkül. Másrészt – bár a közösségi portálok forradalmát éljük – forradalom, vagy tömegtüntetés megszervezésére ezek az eszközök nem igazán alkalmasak.

Miért? Gladwell szerint arról van szó, hogy a Twitter eszköz arra, hogy olyan emberek életét kövessük, akiket személyesen nem ismerünk, a Facebook pedig arra jó, hogy kapcsolatot tartsunk olyanokkal, akik a valóságban nem feltétlenül a barátaink. Márpedig tömegtüntetéseken való részvétel, egyáltalán a valós cselekvés egy-egy cél érdekében olyan erős elkötelezettséget igényel, amelyre a gyenge kötődéssel bíró, kockázatkerülő online kapcsolatok nem képesek. Másrészt ezeknek a mozgalmaknak a szerveződése az internet lényegéből adódóan hálózatos, nem hierarchikus, amely nagyban csökkenti a hatékonyságot.  A szerző számos példával igazolja, hogy sok mindenre alkalmas az online közösség, valós nyomásgyakorlással bíró társadalmi mozgalom felépítésére azonban nem.

Véleményem szerint – figyelve a legutóbbi hetek történéseit – Gladwellnek igaza van: a médiatörvény tüntetésen jóval kevesebben vettek részt, mint amennyi visszaigazolás a Facebookon érkezett, ráadásul a demonstrálók egy része minden bizonnyal a hagyományos médiából értesült az eseményről.  Össze lehet szedni többszázezer „Tetszik”-et a kormány politikája mellett és ellen is, rajongói oldalakat lehet életre hívni a pártok támogatására. Ennek jelentősége azonban aligha több, mint egy nem-reprezentatív közvélemény-kutatásé. A valódi politikai cselekvés, civil szerveződés ugyanis elkötelezettséget és sok időt igényel, aki követője valamelyik közösségi portálon egy-egy politikusnak még nem válik aktivistává. A Facebook tehát valóban új minőséget jelenthet a politikában, ami az információáramlást illeti, a politikus könnyebben és személyesebb hangnemben kommunikálhat „követőivel”, illetve a potenciális szavazók is kapcsolatba léphetnek ezen keresztül vele és egymással is.

Kormány elleni tüntetések, valós nyomásgyakorlásra képes civil csoportok, egyáltalán politikai mozgalmak megszervezése azonban minden bizonnyal egyelőre a „valóságban” marad. Semmiképpen nem szabad alábecsülnünk a szociális hálók jelentőségét, ugyanakkor a fentiek miatt érdemes tisztán látni azok korlátait is.

Az ember mindig meglepődve olvassa a nyugati politikatudományi és egyéb társadalomtudományi munkákat, s gyakran kifejezetten kellemetlenül érzi magát egy-egy cikk vagy könyv fellapozása után. Vagy azért, mert – valljuk be – nem teljesen érti, vagy pedig azért, mert nagyon is érti az ott leírtakat, s egyúttal át is érzi, hogy mi felé kellene mozdulni.

Távol álljon tőlem, hogy fetisizáljam a „Nyugatot”, de azokat a területeket mindenképp el kell ismerni (és meg kell ismerni), amelyeken tanulni lehet. Ilyen például a nyugati világ egyes részein tapasztalható kohézió. A Méltányosság számtalanszor foglalkozott a társadalmi kohézióval, ez a témakör egyik zászlóshajónknak tekinthető. Ezúttal azonban nem (csak) erre gondolok, hanem a tudományos közösség kohéziójára, együttműködésére és ebből származó hallatlan szellemi teljesítményekre.

A klasszikus idézetségi mutatók és egyéb indexek plasztikusan kifejezik azt, hogy egy-egy tudós milyen népszerű, mennyi cikket írt és az hogyan hatott a tudományos közösségben. Ilyen felmérések és indexek nálunk is készülnek. Azzal azonban már sokkal kevesebbet foglakozunk, hogy reflektáljunk egymás munkájára, ad absurdum együtt is dolgozzunk. A társszerzőség, egy-egy kutatói közösség közös publikációja meglehetősen ritka a magyar politikatudományban. Pedig nem törvényszerű, hogy így legyen.

Éppen egy másik tudományterület adhat számunkra példát: ez a matematika. Erdős Pál világhírű matematikusnak olyan nagy szakmai tekintélye van, hogy kialakították az ún. Erdős-számot. Ez a szám azt mutatja meg, hogy a társszerzőségek révén valaki milyen távol van a matematikai géniusztól. Erdős Erdős-száma 0, aki vele publikált annak 1, aki az Erdőssel publikáló társszerzője volt annak 2, és így tovább. A dolog annyira népszerű, hogy nem csak a matematikusok, hanem egyéb tudományterületek (pl. közgazdaságtan, fizika, hálózatelmélet) tudósai is „mérik” saját Erdős-számukat. Az Oakland Egyetemen például külön Erdős-projekt (ENP) működik a távolságok meghatározására.

A hazai politikatudománynak fel kellene ismernie a tudományos közösségek megtartó és fejlesztő erejét, többet kellene egymással (s nem egymás ellen) dolgoznunk. Ebben az esetben kialakulnának a hazai kutatói hálózatok, amelyek beindítanák a politikatudomány vérkeringését. Ha ez sikerül, akkor valóban itthon is teremhet Erdőshöz fogható géniusz, akitől való közelségünket érdemes lesz meghatározni.

A kép forrása: http://micheleroohani.com/blog/