Méltányosság-blog

A francia Nemzetgyűlés felsőháza, a Szenátus január 23-án elfogadta az 1915-16-os örmény népirtás tagadásának tilalmáról szóló törvénytervezetet, amelyik máris óriási felháborodást váltott ki az Európai Unióba igyekvő Törökországban. Ankara a mai napig nem ismeri el genocídiumként az ifjútörök kormány által kezdeményezett kitelepítési akciót, amelynek során az Oszmán Birodalom 600-800 ezer örmény alattvalója életét veszítette. Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök, a kormányzó Iszlám Fejlődés és Igazság Párt feje "rasszistának" minősítette a törvénytervezetet. Ezzel valószínűleg nemcsak pártjának választói, hanem az ellenzék tagjai is nagy többségükben egyetértenek.

Mostani bejegyzésemet egy családi beszélgetés inspirálta. Nemrégen szóba került 1956 témaköre, és a forradalomnak különböző aktuálpolitikai vetületei. Valaki megemlítette, hogy 1956-ban nemcsak tiszta akaratú emberek, egyetemisták, munkások voltak az utcán, hanem a köztörvényes bűnözök is. Én tiltakozni próbáltam a sommásnak érzett kijelentés ellen, mire az illető megjegyezte: „Te nem éltél akkor, én igen”.

Nem hagytam magamat leinteni az életkor adta tekintélyre hivatkozva. Kifejtettem, hogy nem vitatom, voltak egyéni esetek, de tiltakoznom kell az ellen, hogy ezeket tekintsük a forradalom legfontosabb elemének. Megemlítettem, hogy semmi csodálnivaló nincsen abban, ha egy tömegeket megmozgató eseménysorozatba – legyen az forradalom, felkelés vagy tüntetés – néhány büntetett előéletű, vagy gyanús alak is belekeveredik. De a forradalom soha nem ilyen emberekről szól, hanem – például a magyar forradalom esetében – Angyal Istvánról, Nagy Imréről meg Mindszenty Józsefről, Tóth Ilonáról és Mansfeld Péterről, a „pesti srácokról” meg a munkástanácsokról. Kifejtettem, hogy az, hogy valakit jogerősen – mármint az akkori jogrendszer (?) szerint – elítéltek, és börtönben ült, önmagában nem jelent semmit. Vigyázzunk, ne essünk abba a hibába, hogy túlértékeljük a diktatúrák bíróságainak jogérzékenységét: hiszen lehet köztörvényes minősítésekkel dobálózni egy koncepciós perben is! Csak részben sikerült meggyőznöm beszélgetőpartneremet, de ez a vita elgondolkoztatott arról, milyen a viszonya a mai magyar társadalomnak ’56-hoz.

Furcsa dolog, hogy 1956-ot tekintjük a III. Magyar Köztársaság megalapozásának, és ehhez képest a társadalom nem tud méltóképpen emlékezni a forradalom hőseire. Ha valakinek csak a köztörvényesek meg a lincselések jutnak eszébe ’56 kapcsán, akkor fel kell tenni a kérdést: politikusaink és történészeink nem rontottak-e el valamit az elmúlt húsz évben? A közéleti szereplők állandóan a forradalom szellemével próbálják legitimálni a törekvéseiket, és ezzel ártanak az ünnepnek. Aki ’56-ot „polgári forradalomnak” nevezi, az éppúgy téves úton jár, mint az, aki Mindszentyt „fundamentalistának” minősíti. Ráadásul ez a hangnem éppen a fiatalokkal utáltatja meg a nemzeti ünnepeket. Tanulságos, hogy az idei október 23-án már egyetlen politikamentes programot sem szerveztek Budapesten, csak tisztán politikai rendezvényekre került sor.

De nem foghatunk mindent a politikai szereplőkre. Hogy nem tudunk méltóképpen ünnepelni, abban szerepet játszik a megfelelő távlat hiánya is. Csak ötvenöt év telt el a forradalom óta. Franciaországban a Bastille bevétele után száz évvel is óriási viharokat kavart a forradalom megítélése. A francia társadalom nem jelentéktelen része oktrojált ünnepnek tekintette július 14-ét. A királypártiak ezen a napon bezárkóztak a házaikba, nem tűzték ki a trikolórt, és a spalettákat is behajtották, hogy ne szűrődjön be otthonukba a Marseillaise: számukra a forradalmat a nyaktiló jelképezte, meg azok a felcicomázott nők, akik 1792. augusztus 10-én „nagy bátran” megcsonkították a Tuileriák, illetve a királyi család védelmében elesett svájci gárdisták holttesteit. Nyugat-Franciaországban mai napig hősként tekintenek azokra a vendée-i meg Bretagne-i királypárti parasztfelkelőkre, akik nemesek vezetésével harcoltak a hagyományokat, a katolikus vallást és a regionális öntudatot lábbal tipró köztársaság ellen.

Összefoglalva, a századfordulón a francia közvélemény nem csekély része ambivalensen viszonyult a forradalom állami megünnepeltetéséhez, elsősorban a véres emlékek miatt. Csak 1945 után békült meg a francia társadalom önmagával, és fogadta be 1789-et (leválasztva a forradalom kezdeti szakaszáról a guillotine-t, a diktatúrát és a Vendée elleni irtóháborút). Ehhez hozzájárult, hogy az antifasiszta ellenállás – azaz egy nemzeti ügy – határozottan összefonódott a republikanizmussal, eldöntve a történelmi vitát a forradalom javára. A mai Franciaországban július 14-e egy politikamentes népünnepély, ahol megbékélve van jelen a „jobboldali” és a „baloldali” Franciaország.

Százötvenöt év szükségeltetett ahhoz, hogy a franciák eljussanak 1789 közös ünnepléséig. Ha a franciáknak ennyi idő kellett ahhoz, hogy megbékéljenek a nemzeti ünneppel, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyaroknak is hosszabb időre van szükségük ’56 befogadásához.

Százegy éve történt, hogy az utolsó klasszikus magyar betyár, Vitális Imre a csendőrökkel szembeni reménytelen küzdelem során, látva, hogy nincsen menekvés, maga ellen fordította a fegyverét.

Szegény Vitális kései önjelölt utódai manapság Betyársereg néven a szélsőjobboldali szubkultúrát erősítik. Nem az a probléma persze, hogy a betyárság hagyományai ne képeznék részét a magyar népi kultúrának, folklórnak, és ne lenne helyük a nemzeti emlékezetben. Sok európai országban övezi tisztelet a törvényen kívülieket. Dél-Olaszországban például a mai napig hősként tekintenek azokra a banditákra, akik az 1860-as években Nápoly és Szicília függetlenségét védelmezték a piemonti csapatokkal szemben. A dél-itáliai banditizmust csak fél évtizedig tartó, mindkét részről a legnagyobb kegyetlenséggel folytatott „háború” során sikerült kiirtani. Írországnak, Skóciának és a Balkán-félsziget népeinek is megvannak a maguk híres zsiványai, akik a nemzeti hősök közé emelkedtek. A betyárság és a kollektív szabadságvágy összekapcsolása nem hungarikum.

Tehát a betyárhagyományok éltetése, ápolása önmagában nem baj. Csak a gond az, hogy a magyar „betyárok” – fogadjuk el ezt az önmeghatározást – ezt következetlenül teszik, hiszen hosszú ideig pertuban voltak a csendőrség iránt nosztalgiázó Jobbik politikusaival, noha a betyártradíciók vállalásából inkább a csendőrellenesség következne.

De valami megtört. Egy gyulai rendezvényen a Jobbik parlamenti képviselője, Novák Előd szóváltásba keveredett a Betyársereg tagjaival. A vita tettlegességig fajult, és az egyik „betyár” megütötte a Jobbik politikusát. A reakció talán a Jobbik szubkultúrájához tartozó egyéneket is váratlanul érte: a rendszerellenes párt felszólította azokat a tagjait, akik a Betyárseregben vannak, hogy lépjenek ki a szervezetből.

Véleményünk szerint a párt részéről az incidensre adott reakció beleillik abba a folyamatba, amelyet a Jobbik józanodásának neveztünk. A rendszerellenes párt döntés előtt áll: vagy betagozódik az establishmentbe, és ezzel hosszú távon kormányzóképes erővé válhat, vagy pedig belemerevedik saját radikalizmusába, és szépen lassan marginalizálódik a közéletben. Nyilván nem érdeke a Jobbiknak, hogy elveszítse a szubkultúráját, amelyik a lelkes, mozgósítható aktivisták hadát és szereplési lehetőséget (pl. Magyar Sziget) biztosít a párt számára. De azt sem engedheti meg a párt, hogy a szubkultúra teljesen magához láncolja, hiszen ez akadályává válik a szavazótábor kiszélesítésének. Egy demokráciában csak a „középről” szerzett szavazókkal lehet választást nyerni, ezt a Jobbik politikusai is tudják. És egy dologról soha nem beszélünk: a Jobbik frakciójában van egy nagyon erős szakpolitikai vonal, különösen környezetpolitikai téren (Bödecs Barna, Varga Géza, Kepli Lajos személyében). Ha valahonnan várható a Jobbikon belüli mérséklődés, akkor ebből a szakpolitikai irányból. Feltéve, ha az illetők elszánják magukat arra, hogy szembemenjenek szélsőségesebb hangú és felfogású frakciótársaikkal, és ehhez a vezetőségtől is bátorítást kapnak.

Más kérdés persze, hogy a Jobbik mérséklődésével újabb, még radikálisabb pártszerű képződmények nőhetnek ki a szubkultúra talajáról. A szélsőjobboldali kereslet mindig megtalálja a maga kínálatát, ezen a Jobbik megszelídülése sem változtatna. Mindazonáltal, ha a párt komoly tényező kíván lenni a közéletben 2014 után is, akkor meg kell szabadulnia az antiszemita és rasszista kiszólásoktól, az EU-ellenességtől, a betyárvirtus és az ököljog ünneplésétől, meg a csendőrvilág utáni vágyakozástól is.