Méltányosság-blog

Csizmadia Ervin írása a nol.hu-n jelent meg.

Közeledvén a választások, egyre többen vetik fel, hogy az ellenzéknek - túlmenően az orbánizmus elleni kérlelhetetlen küzdelmen - célszerű volna valamilyen programmal is előállnia.

Bajnai Gordon és Mesterházy Attila újszerű, szokatlan javaslatai első látásra rendkívül távol esnek az eddig ismert hagyományainktól. A két fél közti versengéséből fakadó vitában azonban komoly innovációs potenciál rejlik, melyre korábban már felhívtuk a figyelmet. Természetesen sokan úgy gondolják, mint Gyurcsány Ferenc, minek marakodni a koncon, amikor a legfőbb cél Orbán Viktor legyőzése? Minek újra kinyitni a vitát, ami jól rosszul, de egyszer már le volt zárva. Pedig, némi túlzással, akár már a bejelentés estéjén Kálmán Olga stúdiójában megrendezhették volna az előválasztási vitát, csak épp nem egymást követően, hanem együtt kellett volna behívni az ellenzék legfontosabb szereplőit.

Továbbra sem áll kötélnek az MSZP és az LMP: noha a Fidesz és KDNP frakciók március 14-én benyújtották az ország alaptörvényének tervezetét az Országgyűléshez, annak jövő héten kezdődő vitájában nem kívánnak részt venni. Teszik ezt annak ellenére, hogy nem az élelmiszerkönyv kereteiről, építési engedélyezés szabályairól, vagy valamiféle vámtarifaegyezményekről szóló törvényekről lesz szó ez esetben. Nem, a legfontosabb törvény megtárgyalásában nem vesz részt ez a két ellenzéki párt, egy olyan jogszabály tervezetétnek vitájában nem hajlandó jelen lenni, amellyel minden más jogszabálynak összhangban kell állnia. Nagy súlyú döntés ez a távolmaradás – de vajon megalapozott, és jó is egyúttal?

Ha megpróbálom magamat beleképzelni ennek a két ellenzéki pártnak a helyzetébe, indulataiba, akkor elhatározásuk megalapozottnak tűnik. Meglehet, az elmúlt hónapokban történtek, a már említett alkotmány-tervezet akár még igazolhatja is ezt az elhatározást. Az Alkotmánybíróság nem kapná vissza elvett hatásköreit, holott ezt a két párt, különösen az LMP szorgalmazta. Jól látszik az is, hogy bár a Fidesz nem zárkózik el eleve benyújtott szövegtervezete változtatásaitól, de eltökélt abban, hogy az ellenzék nélkül is vállalja az új Alkotmány elfogadásának felelősségét. Ezek után joggal érezheti úgy a két ellenzéki párt, hogy a fő dolgokba nekik így se, úgy se lesz érdemi beleszólásuk, és a parlamenti színpadon jobb, hogy ha még szereplők sem lesznek.

Mindezek ellenére sem vagyok biztos, hogy a két ellenzéki párt kellően átgondolta a helyzetet. Természetesen ma nem tudom megmondani, őket igazolja-e majd az idő, de jócskán vannak kétségeim. A távolmaradásukkal támadási felületet hagytak, amit a Fidesz természetesen kihasznál és nem is felejt emlékeztetni arra, hogy ezen ellenzéki pártok „nem járnak majd be dolgozni”. Az üres parlamenti padsorok látványa ebben az országban még mindig nem jó üzenet, hiába van igazuk azoknak a képviselőknek, akik bizonygatni próbálják: egy országgyűlési képviselő munkája jóval összetettebb annál, mint hogy bent ül a plenáris ülésen. Az LMP és az MSZP ráadásul engedett Gyurcsány eredeti követelésének, hogy ki kell vonulni az alkotmányozásból, mintha azt akarták volna igazolni, tényleg a volt kormányfő az ellenzék igazi vezetője, ami jelenleg nem egy jó ajánlólevél számukra.

Ennél nagyobb probléma persze, hogy már megint azt látom: hiába új párt a Lehet Más a Politika, ezzel a magtartásával inkább azt üzeni: a magyar politika stílusa, szemlélete, mentalitása hosszú évtizedek, sőt évszázadok után sem lehet igazán más. Ez persze így kissé túlzás, az egyes korszakok más-más magatartásformákat is felszínre hoztak, mégis: ahogy arra már rámutattunk, a magyar politikában az ellenzéki erőknek gyakorta szokása volt a rendszeren kívül meghatározni magukat: hol a Habsburg - uralom, hol a dualizmus, hol a Horthy-korszak, hol a szocializmus ellen, amikor mint rendszertagadókként küzdöttek az akkori ellenzéki erők, vagy legalábbis egy részük. És most? Most pedig azzal, hogy az MSZP és MSZP kívül marad az alkotmánytervezet országgyűlési vitáján, azt is üzeni: ezzel a politikai rendszerrel még olyan formában sem vállal közösséget, hogy annak alapjainak megbeszélésében részt venne. Megint Gyurcsány akarata érvényesül: tagadjuk meg a Fidesz politikai rendszerét! Pedig most a korábbi történelmi korszakainktól eltérően általános választójogon alapuló többpártrendszerben élünk, a távolmaradás viszont azt sugallja, hogy a készülőben lévő új közjogi rendszer olyan kevés demokratikus vonást mutat, amellyel nem szabad együttműködni, amivel csak besározódni lehet. Jobb azon kívül maradni. De ha valóban azt gondolják, hogy a Fidesz alkotmányos rendszere eleve elfogadhatatlan, akkor talán hallatniuk kéne  hangjukat ezen a fontos vitán. Amikor 1945 után a kommunisták egyre jobban megerősödtek, akkor több parlamenti szónok is akadt, aki nem távol maradt a vitától, hanem vállalta a velük szembeni – nem éppen kockázatmentes – felszólalást. Ilyen politikus volt Sulyok Dezső, Varga László, vagy Slachta Margit, aki nemegyszer dühöngő és gúnyos közbekiabálások közepette állt ki igazáért.

Akárhogy is, valaki mindenképpen veszít. Mi mindannyian, a magyar politikai rendszer mindenképp. Ha a felek nem vitáznak, akkor nem állnak szóba egymással.  Nem beszélve arról, hogy izgalmas lett volna pl. MSZP-Fidesz, vagy LMP-Fidesz szócsatákat hallgatni az alkotmányszöveg kapcsán. A rendszer intézményeinek nem használata, bojkottálása különösen fontos ügyekben (mint amilyen az alkotmányozás) nem szokott jót ígérni. Nem véletlen, nálunk sikeresebb nyugati demokráciákban a parlamenti vitákról való távolmaradás igen kivételes eszköz, legfeljebb egy-egy felháborítónak tartott döntés, vagy felszólalás esetén szokott előfordulni, hogy az ellenzék színpadiasan kivonul a törvényhozás vitájából. De arról nem tudok, hogy az elmúlt évtizedekben egy új alkotmány megvitatásától, vagy annak módosításától maradt volna távol az ellenzék. Persze, ott mások a körülmények, különösen a német politikában, ahol már hat évtizede jól bejáratott együttműködési mechanizmusok is működnek a szembenálló politikai erők között.

 A két ellenzéki párt annyiban mindenképpen árt magának, hogy ingyenes szereplési lehetőségtől fosztja meg magát, holott erre a parlamenti vitára a szokottabbnál nagyobb figyelem irányul majd. Gondolom, a távolmaradók arra sem gondoltak, hogy ellenérveiket nem örökíti meg majd a plenáris ülés vitáiról készülő szószerinti jegyzőkönyv. Mert lehet, hogy a Fidesz tényleg nem lenne fogékony az ellenzéki érvekre, de a későbbi kutatók, politikus utódok évek múlva ezeket a jegyzőkönyveket olvasva jönnének rá esetleg arra, hogy milyen hibákat követtek el pl. az akkori kormánypártok, amikor nem fogadtak meg jó tanácsokat, és lehetne esetleg a jövőre nézve hasznos tanulságokat levonni (tényleg, hány mostani képviselő olvas régebbi jegyzőkönyveket?). Igaz, hogy az LMP, vagy az MSZP parlamenten kívül elmondhatja majd az észrevételeit, de ez akkor sem szembtől-szembe való, érveket ellenérvekkel való ütköztetés lesz (amire a törvényhozás, ha jól használják, nagyon is alkalmas), hanem legfeljebb nyilvánosság előtti üzengetés.

Marad tehát a távolmaradás, marad tehát a sóhaj: haladunk tovább az ismerős úton. Egy olyan úton, amelyet elődeink már sokszor bejártak – nem sok sikerrel.

„Mindenki jobban jár” – hangoztatta a miniszterelnök a tavaly bevezetett, s 2011-től debütáló új adórendszer bevezetése kapcsán, holott mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ehhez a matematika szigorú és az adórendszer kérlelhetetlen szabályait kellene megszegni. Az év elejére persze kiderült, hogy ezeket a szabályokat azért nem árt figyelembe venni, s hogy igen kemény intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az emberek többsége a tavalyi pénzénél legyen. Az eset persze nem egyedi, hiszen politikusaink gyakran „elmulasztják kibontani az igazság minden részletét”, máskor pedig talán túl sokat is mondanak. A Fidesznek és Orbán Viktornak eddig sikerült a kiegyensúlyozás, s ez azt eredményezte, hogy az új adórendszer kárvallottjai nem mentek tüntetni az utcára. Miben keresendő e kommunikációs taktika sikere?

A dolog magyarázata – többek között – két fontos komponensben rejlik. Egyrészt az Orbán-kormány képes volt szinte azonnal reagálni és egy sajátos értelmezési struktúrát kialakítani: így pl. „a kormányfő elvárja, hogy azonnali lépések történjenek”, „megengedhetetlen, hogy valaki kevesebb pénzt kapjon”. Ez nem más, mint a politikai üzenetek és cselekvések „becsomagolása” (csúnya szóval: framing). Ennek megfelelően Orbán-kormány reakciója kettős volt: egyrészt bérkompenzációval rendezte házon belül (a közszférában) a helyzetet, másrészt pedig a magánszférára „bérkommandót” küldött, aminek az üzenete mintegy az, hogy vékonyabb borítékért nem az új adórendszer (tehát nem a kormány), hanem a cégek és a tehetetlen Országos Érdekegyeztető Tanács a felelős. A recept tehát egyszerű: ha hiba van a rendszerben, akkor azt oldjuk meg, de ne mi legyünk a felelősek.

A másik faktor a gyenge partnerben keresendő: az ellenzék nem tudja a versengő értelmezési kereteket („hazudott a kormányfő”, Nemzeti Átverés Kormánya) sikerre vinni. A kormány és személyesen Orbán Viktor, tehát úgy tűnik – egyelőre – helyzeti előnyben van. Ezt persze nem annak köszönheti, hogy sikerült átírni a matematika szabályait. Hanem sokkal inkább annak, hogy rendre (egyébként az ellenzéki időszak óta – s ez a valóban figyelemre méltó) megnyeri a „keretezési versenyeket”, s ezzel elszívja a levegőt bármilyen versenyző alternatíva elől. Mindazonáltal a kormányzati tevékenység kommunikációs „faltörő kosokra” való építése nem kockázatmentes taktika: ezt bizonyítja Fidesz támogatottságának immár hibahatáron túli erodálódása.