Méltányosság-blog

Kezd kialakulni a republikánus táncrend az Egyesült Államok választási procedúrájának bonyolult keringőjében. Nyolc hónappal a New Hampshire-i előválasztások előtt, Június 13.-án tartják az első republikánus jelölti vitát, amit a CNN, a helyi televízió valamint a szakszervezetek rendeznek. Hosszas találgatást követően meg van a hét személy is, aki ringbe száll a republikánus jelölésért a 2012-es elnökválasztásra: Michele Bachman, Minnesotai képviselőnő, Herman Cain üzletember, Newt Gingrich volt képviselőházi elnök, Ron Paul, Texasi képviselő, Tim Pawlenty korábbi Minnesotai képviselő, Mitt Romney, korábbi Massachusettsi kormányzó és Rick Santorum, korábbi Pennsylvaniai képviselő. Bár meg kell jegyezni, hogy hiába szerepeltek a novemberi kongresszusi választásokon olyan jól, ezúttal nem volt tolongás a republikánusok között a pozícióért. Míg Barack Obama már áprilisban elindította újraválasztási kampányát, addig a republikánusok még csak most kezdenek a párton belüli szelekcióhoz.

Az Egyesült Államokban évtizedes hagyománya van a politikai viták rendezésének. (Az elnöki, alelnöki vitákat például 1987-óta egy civil testület szervezi.) Mind a vitázók személye, mind annak témája, menete előzetesen egyeztetve, szabályozva van. A résztvevők névsorát így ezúttal sem bízták a véletlenre. Nem lehet csak az utcáról besétálni elnökjelöltnek.

Hármas kritériumot állított fel a szervező bizottság, amely alapján kiválasztották a vitapartnereket. Ennek megfelelően a jelölteknek minimum 2%-os eredményt kellett elérnie legalább három - április 1 és április 30 között nyilvánosságra hozott – előre meghatározott szervezetek által készített országos közvélemény kutatáson. (Ezek: ABC, AP, Bloomberg, CBS, CNN, FOX, Gallup, Los Angeles Times, Marist, McClatchy, NBC, Newsweek, Pew, Quinnipiac, Reuters, USA Today és a Time) Ugyanezen feltételek mellett legalább ilyen mértékű támogatottsággal kellett rendelkeznie májusban is, valamint a New Hampshire-i választók körében is el kellett, hogy érjenek minimum 2%-ot. Tehát csak országosan és helyileg is ismert politikusok indulhatnak.

A hazai hagyományokkal szemben, az Egyesült Államokban tudják, hogy szükség van nyilvános, jól szervezett, demokratikus vitákra (akár egy adott párton belül is). (A Méltányosság Politikaelemző Központ kiemelt feladatának tekintette, hogy felhívja a figyelmet a miniszterelnök jelölti viták jelentőségére hazánkban. Korábban többek között konferenciát is szervezett a témában, valamint javaslatot tett a 2006-os miniszterelnöki vita megszervezésére is.) Ez már csak azért is fontos, mert a republikánusok között is számos jól elkülöníthető irányvonal található. A fiskális konzervatív, illetve libertariánus gazdaságpolitikát favorizálók egy párton belül helyezkednek el a konzervatív ideológiát képviselő választókkal. A vita során lényegében ezen irányzatok ereje és meggyőzőképessége fog megmérettetni. Vélhetően a 2012-es választást gazdasági kérdések, így a deficit nagysága, az állam mérete, valamint az Obama reformok fogja dominálni. Ugyanakkor pont a nehéz pénzügyi helyzetből eredően jobban összekapcsolódnak majd az ideológiai és gazdasági kérdések, és újra megerősödnek a vallásról, melegekről, abortuszról szóló viták. Így a 13.-i szópárbajban a kilencvenes évek vitáit idéző érvekkel fogunk találkozni. 

A technika ördöge utolérte Barack Obamát múlt heti kampányrendezvényén. Miután a sajtót kitessékelték a teremből, véletlenül bekapcsolva maradt mikrofonja. Így aztán élőben közvetítették, ahogy a zártkörű rendezvényen beszámol támogatóinak a republikánusokkal folytatott kemény költségvetési tárgyalásokról. „"I said, 'You want to repeal health care? Go at it. We'll have that debate. You're not going to be able to do that by nickel-and-diming me in the budget. You think we're stupid?'” Ami körülbelül annyit tesz, hogy „Azt mondtam, ’Vissza akarják vonni az egészségügyi reformot? Próbálják meg. Lefolytatjuk ezt a vitát. Nem fogják tudni véghezvinni azzal, hogy „lehúznak” a költségvetésben. Azt hitték hülyék vagyunk?’” Mielőtt meglepődnénk a stíluson, fontos megérteni, miről is van szó. A teljes szöveget végighallgatva kiderül, Obama arra utalt, hogy másfél évébe telt és komoly politikai ára volt annak, hogy keresztül tudta vinni az egészségügyi reformját, így nem fogja tétlenül nézni, hogy a republikánusok a költségvetésben megszorításokra hivatkozva pénzelvonással valósítsák meg azt, amit a törvényhozásban nem tudtak. (Nem is sikerült. Hiába fogadta el a képviselőház a republikánusok egészségügyi reformra vonatkozó forráselvonási javaslatát, az nem ment át a demokrata többségű szenátuson.)

Miközben nyilvánvalóan nem okozott örömujjongásokat Obama „igazságbeszéde”, nem volt komoly következménye. Nem először fordul ugyanis elő hasonló az amerikai politikai életben. 2010-ben az egészségügyi reform elfogadásakor Joe Biden alelnök mikrofonja maradt bekapcsolva, így tisztán hallhatta mindenki, ahogy az elnökhöz fordulva, hirtelen örömében káromkodik egyet. Korábban George W. Bushnak is meggyűlt a baja a hangosítással, ő egy újságíróról fejtette ki - nem túl hízelgő - véleményét ország-világ füle hallatára.

A jelenség ugyanakkor jó néhány kérdést vet fel a politikai nyilvánosság természetével kapcsolatban.

1. Baj-e, ha kiderül, a politikus is csak ember? Ő is káromkodik, ő sem tökéletes?

2. Hogyan létezhet egy „külső” választói igazság, és egy „belső” bennfentes valóság?

3. Ha az egyenes beszédről tudni lehet, hogy kontraproduktív, miért születnek mégis időről időre ilyen, és ehhez hasonló beszédek?

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Szeretnénk azt hinni, hogy politikusaink jobb, nemesebb emberek nálunk. Ez különösen igaz az Egyesült Államok elnökére, akit a világ leghatalmasabb politikusának, a szabad világ fejének tekintenek. Ugyanakkor jóleső érzés az is, hogy mégsem elérhetetlen. Tudni lehet róla, hogy szeret kosarazni, időnként romantikus vacsorára viszi feleségét, és mindig ugyanabba a fagyizóba jár a lányaival, amikor Hawaiion nyaralnak. Ezek átlagos dolgok, amelyek emberibbé tesznek minden politikust. Ebből következik, hogy hiába, a közszereplőknek kiemelten kell(ene) ügyelniük szavaikra, az vesse rájuk az első követ, aki még sosem káromkodott. Ettől még persze kommunikációs szempontból komoly hiba, ami történt, mégis, egy olyan vétség, amit az amerikai szavazók megbocsájtanak. Ami miatt érdemes azonban foglalkozni vele, az az, hogy egy nyílt fórumon ezt így, ilyen formában mégsem lehetett volna elmondani. Az, hogy egy zárt eseményen, sajtónyilvánosságon kívül másként fogalmaz az Egyesült Államok elnöke, elgondolkodtató.

Második kérdésünk a nyilvánosság ördögi körére keresi a választ. A politikát ugyanis a világon mindenütt áthatja egyfajta őszinteségi csapda. A politikusok legfőbb dilemmája, hogy meddig lehet elmenni az igazsággal, milyen mértékben lehet „beavatni a szavazókat”. Ez adja a politikai lét elviselhetetlen könnyűségét. A választókkal ugyanis nem feltétlenül lehet felnőttek módjára beszélni. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak, hazugságba taszítják a politikust szavazataikért. Többek között ez az oka annak is, hogy hazánkban húsz éve nem lehet elfogadni semmilyen reformot, ugyanis a pártok egymást kénytelenek túllicitálni a győzelem érdekében. Ebből kiindulva, a választási kampányok mantrájává akár azt is tehetnénk, hogy szakpolitikával, őszinte beszéddel, ígéretek nélkül nem lehet választást nyerni.

Végezetül, a válasz a harmadik pontra, és egyben az egész jelenségre, Obamától-Őszödig a bennfentesség húzóerejében rejlik. Zártkörű rendezvényeken a politikusok egyfelől valóban hajlamosabbak megfeledkezni magukról, másfelől a beavatottság érzés keltése a hívekben az egyik legjobb eszköz a támogatók elbűvölésére. A választók szimpátiájáért cserébe egy politikai vezetőnek mindig hajlandónak kell lennie egy kicsit „sztoriznia” a támogatókkal. Akár annak árán is, hogy a technika malőrje, a rosszindulat, vagy egy politikusi hiba következtében kiderül, kétféle politikai valóság létezik, és hogy a politikus is ember. Ennek megfelelően kell értékelni az esetet. Azonban ezeken a „bennfentes” beszélgetéseken vékony jégen táncolnak a politikusok. Hiszen mi is történt? A résztvevők egy pillanatnyira közelebb kerülhettek az elnökhöz. Megtudhatták, milyen kemény küzdelmet folytatott a republikánusokkal. Egy ilyen beszéd fültanújaként, az „igazság”, a belső tudás részeseként a hallgatóság úgy érezhette, „Most aztán kapunk valamit a pénzünkért cserébe.” A mikrofon révén ugyanakkor, ha csak pár percre is, a bennfentes valóság kikerült a nagy nyilvánosság elé, vélhetőleg komoly fejtörést okozva a kampánytanácsadóknak. A két valóságot utólag összeegyeztetni ugyanis nem egyszerű feladat.

Politikai beszédek hallatán mindig foglalkoztat a gondolat, hogy vajon mit olvasnak politikusaink, honnan merítenek ötletet, honnan a „múzsa csókja”? Míg hazánkban egy-egy direkt megnyilvánulást leszámítva ez kevésbé egyértelmű és átlátható, az Egyesült Államokban kiterjedt hagyománya van annak kutatásának, hogy mely személyek, irányzatok inspirálják a vezetőket. Mi több, az elnökségre aspirálók már jelöltségük idejében propagálják kedvenc szerzőiket, saját hitvallásuk alátámasztásaként. Ha tudjuk ugyanis, kit-mit olvas kedvenc politikusunk, jobban megérthetjük intézkedéseinek hátsó mozgatórugóit. James Kloppenberg, a Harvard professzorának „Reading Obama” című új könyve is az Obamára hatással levő szerzőkkel, művekkel foglalkozik.

Ahogy azt a könyv címe is sugallja, az írás egyfajta kézikönyv, „hogyan olvassuk Obamát?”, ki köszön vissza gondolkodásmódjában, kik voltak rá hatással? Vizsgálja például Obama két saját könyvét (Dreams from My Father, The Audacity of Hope), interjúkat készített korábbi tanáraival, illetve végignézte azokat az írásokat, melyeket a Harvardi Jogi Szemle elnökeként szerkesztett. A szerző szerint Obama egyfajta „filozófus elnök”. Az amerikai demokratikus hagyományok, a pragmatizmus, valamint a 80-as évek egyetemi intellektuális viták „terméke”. Gondolkodásának alapjait ugyanúgy formálta Thomas Jefferson és Abraham Lincoln, mint John Dewey, Nietzsche, vagy John Rawls. A társadalmi igazságossághoz, a családhoz, valláshoz, vagy Amerika világpolitikai szerepéhez való viszonyulása egyáltalán nem esetlegesek, hanem egy kiérlelt és koherens világnézet részei.

Mi a helyzet azonban hazánkban? Közismert Bibó írásainak hatása a fiatal Orbán Viktorra, vagy Anthony Giddens „A harmadik út” című könyvének szerepe Gyurcsány Ferenc politikai filozófiájának kialakításában. Vajon fel tudnánk-e azonban térképezni Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc képzeletbeli könyvespolcának tartalmát beszédeik, írásaik alapján? El tudnánk-e helyezni a politikai gondolkodás és a társadalomtudományok vagy akár a szépirodalom világában? Gyurcsány Ferenc idei évértékelőjében például Máraira hivatkozik, míg korábban Orbán Viktor a Széll Kálmán Alapítvány felkérésére mondott tavaly októberi beszédében mondanivalójának alátámasztására John Kekes, „A liberalizmus ellen” című könyvét ajánlotta. Nyomokban tehát fellelhető vezető politikusaink megnyilvánulásaiban a nemzetközi szakirodalom alkalmazása, csakúgy, mint a hazai klasszikusok beidézése. Érdekes tehát belelapozni az említett művekbe. Feltételezhetően nem „véletlen” kerültek bele egy-egy szövegbe, így detektív módjára segíthetnek minket politikusaink szándékainak értelmezésében. 

Mi az egyetlen dolog az Egyesült Államok politikájában, amiben jelenleg kétpárti konszenzus van? A halványkék nyakkendők. Obama-kéknek is hívhatnánk, hiszen egy véletlen folyamán épp az elnök hozta divatba a 2004-es Demokrata Nemzeti Gyűlésen. Robert Gibbs, Obama távozó sajtófőnöke vásárolta magának az ominózus első kék darabot, azonban Barack Obamának annyira megtetszett, hogy végül ő viselte beszéde alatt. A nyakkendő – melynek szimbolikáját Gibbs azzal magyarázta, hogy egy bizonytalan világban nyugalmat sugároz a hűvös kék szín – maradt, és mára az elnök egyik védjegyévé vált.

Mondhatnánk, hogy ha egy egész ország a First Lady stílusát utánozza, nem csoda, ha Washington az elnöki viseletet imitálja. Azonban ez mégsem egyszerű véletlen. Az új elnöki divat éles kontrasztot mutat George W. Bush korábbi harcias piros nyakkendőivel, melyek egy háborúban levő Amerikának szóltak. Mára a béke, nyugalom, stabilitás és együttműködés üzenete olyannyira fontossá vált az országban, hogy a republikánusok is átvették, élükön John Boehnerrel, a képviselőház új elnökével, aki a héten tartott alakuló ülésen szintén égszínkék nyakkendőben jelent meg. Ez azért is érdekes, mert a republikánusokkal hagyományosan a piros színt azonosítják, míg a demokratákkal a kéket.

Vajon érvényesül-e ez a jelenség Orbán Viktornál, aki politikai szerepének megfelelően számos stílusváltáson ment keresztül az utóbbi húsz év során?  A miniszterelnök honlapján található beiktatása óta készült hivatalos képeket végignézve két szín dominál, az „uniós kék”, valamint a sötét bordó. Ezek jelentek meg soros EU-elnökségünk első két jelentős hivatali eseményén is. Január 7-én, amikor Orbán Viktor a Parlamentben átvette a belga miniszterelnöktől az elnökségi zászlót, az európai lobogó színével egyező nyakkendőt viselt. Másnap José Manuel Barrosoval, az Európai Bizottság elnökével tartott közös sajtótájékoztatóján egy konzervatív, minta nélküli, bordó nyakkendőben jelent meg. Mit üzenhet ez a két, nyilvánvalóan tudatosan megkomponált választás? Nem mást, mint ami a sajtóértekezlet pulpitusain szerepelt: Strong Europe, azaz erős Európa. Ez eltér az amerikai politika jelenleg nyugalmat igénylő légkörétől, ugyanis az Uniónak, és benne hazánknak, a gazdasági válságot követően egy erős, felelős, megfontolt vezetői image kell. Látható tehát, hogy a politikai kommunikáció és a divat idehaza is egymást erősítő eszközként lép fel. Érdemes tehát figyelemmel kísérni politikusaink „nyakkendő-üzeneteit”.

A kép forrása: a magyar elnökség honlapja