Méltányosság-blog

Szeretném remélni, hogy nem minősülök szalonképtelennek egyes körökben pusztán amiatt, mert szombat este immár másodszor voltam jelen a Dörner György által vezetett Új Színház (hivatalosan most már: Újszínház) előadásán. A hiszterizált közéletünkre jellemző, hogy a Magyar Narancs úgy nácizta le a színházat, hogy ott – tudomásom szerint – ideáig nem dicsőítették Hitlert, de még Szálasit sem.   Persze, könnyebb másokat címkézni, jó nagyokat mondani, semmint a dolgok mögé nézni, azok komplexitását elfogadni. Ezzel együtt is, meglehet, hogy valóban hibás politikai döntés volt Dörnert az Újszínház élére tenni, vagy esetleg maga a műsorpolitika is elhibázott. A Csurka István Hatodik koporsó című drámájának  tervezett (igaz, később visszavont) bemutatása valóban nem volt például bölcs döntés, nem csak annak akár antiszemitának is minősíthető kitételei, hanem annak gyengécske színvonala miatt is. Ez a mű nagyságrendekkel alatta marad olyan neves Csurka által írt színpadi műveknek, mint a Házmestersirató, vagy a Döglött aknák.

A csípőből való tüzelés helyett talán érdemes volna komolyan szemügyre venni az új színházi vezetés, és a részben kicserélődött társulat tevékenységét. Valóban teljességgel elfogadhatatlan, és felháborító, amit ők csinálnak? Ezt igazán csak akkor lehet korrektül megítélni, ha az ember fogja magát, és beül a színházi előadásokra. Bármennyire banális, de a bevezetőben vázolt légkör miatt kénytelen vagyok azt mondani: jobb tapasztalatok, és ismeretek alapján véleményt mondani.

Szerintem egyáltalán nem problémás egy politizáló színház. Azt a fura beállítást nem tudom elfogadni, hogy a „színház tartózkodjon a politikától”. Amikor a politika intézményrendszere – mindenütt a modern világban – komoly befolyást gyakorol a mindennapokra (pl. adózás, társadalombiztosítás, tömegközlekedés, oktatásügy, kultúra), abszurdnak tartom, hogy a politikáig lehatárolt területtel még szabad foglalkozni, de azt a terrénumot elhagyva viszont vegyen szájkosarat magára a színház, mert a politika az csúnya dolog, a politika és kultúra egyébként is összeférhetetlen… A politika életünk része, az erről való diskurzusról eleve lemondani nem tűnik előremutatónak.

Ebből az alapállásból helyeslem, hogy az Újszínház a magyarság sorskérdéseivel is foglalkozni, vagyis politizálni kíván, még ha ez nem feltétlenül jelent aktuálpolitizálást. Az igazi kérdés az, hogyan teszi ezt a színház? Milyen üzentet közvetít, miként akarja befolyásolni a nézőt?

Pozsgai Zsolt rendező darabja, A szűz és a szörny a rendszerváltozás utáni időszakról szól, vagyis a jelenünkről. A darab egyik fő vonala, hogy egy erdélyi, gyanútlan lány, Kriszta belecsöppen a budapesti világba és ott elzüllik, prostituálttá válik. Pozsgai nem törekedett az árnyaltságra: az erdélyi leányka a darab kezdetén szelíd, erkölcsös fajta, ellenben az összes többi magyarországi (budapesti) figura – a Herceg, a Köcsög, Samu bácsi, Karcsi néni –általában negatív, illetve nevetséges színben van feltüntetve a színműben. Különösen a bűnöző Köcsög az, aki elindítja az eleinte még ábrándos Katit a romlás útjára. A szereplők ki is mondják, mennyire kemény az itteni világ. Egyetlen egy negatív erdélyi szereplő nincs: amikor otthon a család tudomást szerez Kata viselt dolgairól, az apuka levélben megtagadja a lányát, vagyis erkölcscsőszként lép fel.

Bizony, az előadás  szembefordítja a bűnös Budapestet az erkölcsileg tisztábbnak mutatott Erdéllyel, csakhogy ez a toposz kissé ismerős, merthogy Szabó Dezső Az elsodort falu regényének is van hasonló üzenete. Ez az üzenet pedig politikai jellegű is, és ez már a pesti (részben zsidó) liberális értelmiség elleni ellenérzések – e bogbejegyzés kereteit igencsak szétfeszítő – máig nagyon érzékeny kérdésköréhez is elvezethet, vagy akár a sokáig liberális vezetésű főváros kárhoztatásához. Meglehet, Pozsgainak nem volt szándéka ideáig elmenni, ám a magyar modern kultúrtörténet kontextusában, de a mindennapi életben is erőteljesen jelen van a Budapest-vidék szembeállítás, igaz, nem csak a liberális értelmiség kontra népiek vonatkozásában. Budapest nagyon nem jön ki jól ebből a darabból. Egy olyan Budapestet látunk, amelynek az ártatlan leányka áldozatul esett. Lehetettek volna olyan elemek is az előadásban, amelyekben az erdélyi szereplő elve romboló erőt testesít meg, vagyis más elágazása is lehetett volna a történetnek.

Nem hiszem, hogy a bemutatott ábrázolás a véletlen műve, különösen akkor, amikor Budapest – számos gondja-baja mellett – komoly természeti- turisztikai-művészeti értékeket mutat fel. Talán az árnyaltabb ábrázolás jót tett volna a darabnak.

A darab hangulata nyomasztó, kicsengése pesszimista. Feloldás nincs. Meglehet, ez nem probléma. Meglehet, nem is akar minket bármire is megtanítani. Ehelyett vádol. Megvádolja Budapestet.

De hogy mit kezdjünk akkor mégis Budapesttel, ahhoz ez a darab sem tett művészileg hozzá semmit, legfeljebb még érthetőbbé tette a magyar jobboldalban meglévő főváros-ellenesség, vagy legalábbis erősen ambivalens Budapest-kép érzelmi mozgatórugóit.

Lehet gyalázni a másikat (ebben nálunk nincs is hiba), de megérteni a gondolkodását még jobb lenne. Akár az ilyen színházi élményeken keresztül is.

A 2011-es népszámlálás után már valószínűleg pontosabb képet kapunk Magyarország felekezeti összetételéről, mindenestre a KSH szerint 10 évvel ezelőtt 12871 személy vallotta magát izraelita vallásúnak. Az antiszemitizmus az a fajta magyarázata tehát, hogy a problémák a két közösség egymás mellett élésének negatív tapasztalataiból származnak már egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen a többségi társadalom 99%-a nem kerül közvetlen kapcsolatba a zsidókkal, sőt, akár még az is előfordulhat, hogy valaki életében nem találkozik velük. A holokauszt tragédiája, a kivándorlás és az asszimilációs folyamatok nyomán idehaza alig-alig maradt valódi izraelita közösség. Ehhez képest valami egészen elképesztő, hogy milyen súllyal van jelen a magyar közbeszédben a zsidó-kérdés. Nincsenek pontos statisztikai adataink, de legalább annyi cikk, interjú születik erről – a mérsékelt és a szélsőséges sajtóban is – mint a cigányokról, holott utóbbi esetében egy többszázezres etnikai kisebbségről van szó, ahol az együttélés problémái milliók életében a mindennapok részeként jelentkeznek. Ennek a jelenségnek véleményem szerint legalább három oka van:

Először – a történelmi gyökerek: ezek boncolgatására természetesen nem alkalmas egy blogbejegyzés, mindenesetre az ténykérdés, hogy a dualizmus korszakában – amely egybeesett a hazai kapitalizmus – kibontakozásával döntő szerepet játszottak a zsidó, vagy zsidó származású iparosok, kereskedők. Ez a gazdasági erő aztán hamarosan kultúrában és a politikában is erőteljesen jelentkezett és paradox módon pontosan az asszimilációs törekvések váltották ki leginkább a mély ellentéteket. Ezek a konfliktusok olyan erős hagyománynak bizonyultak, hogy túlélték a tulajdonképpeni zsidó közösség nagy részének pusztulását és asszimilációját is.

Másodszor: a hazai szélsőjobboldal kezében egy végtelenül egyszerű és hatékony eszköz a zsidózás. Mivel a közélet tele van mendemondákkal, szóbeszédekkel egy-egy szereplő származásáról, így aztán könnyű a bármilyen és tényleg bármilyen társadalmi, gazdasági problémáért egyszerűen a zsidókat megnevezni felelősként. Különösen, ha az érintett tudatosan is kívül helyezi magát azokon a nemzeti hagyományokon, amelyet ezen a politikai térfélen fontosnak tartanak. A szélsőjobb előszeretettel vezeti le ezeknek a vélt, vagy valójában zsidó származású embereknek egyik vagy másik cselekedetét, vagy nyilatkozatát a származásából. Ebben a konstrukcióban aztán a liberalizmus nagyon gyorsan az idegenség, a zsidó identitás megfelelője lesz.

Harmadszor: alighanem a magyar politikai közösség kizáró hagyománya is felelős, hogy ennyire fals módon él a közbeszédben a zsidókérdés. Ugyanis, ahol a két – mérsékeltnek mondott – politikai tábor folyamatosan azzal vádolja a egymást, hogy a másik diktatúrát épít, vagy éppen minden adódó alkalommal ráront a nemzetére, ott csak egy apró lépés, hogy az ellenoldalt származása alapján ítéljék meg. A magyar politikai elit jórésze természetesen közel sem antiszemita, sőt demonstratívan felvonul a különböző holokauszt-megemlékezéseken. Csak közben az a probléma, hogy az ellenfelét szíve szerint leginkább kizárná a közösségből és olyan nyelvi eszközökkel kommunikál, amelyben a legsúlyosabb vádak is légiesen könnyűvé válnak. Mindennapos a fasisztázás, diktatúrázás, kommunistázás a közbeszédben, a trágár jelzőkről nem is beszélve.

Ilyen körülmények között aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy képtelenség erről a jelenségről józan vitát folytatni, hiszen az ezzel kapcsolatban megnyilvánulót azonnal vagy antiszemitizmussal vádolja meg a hiperérzékeny liberális közvélemény, vagy a másik oldalról támadják idegenszívűséggel és nemzetellenességgel. A hazai zsidóság valódi illetve a politika által konstruált gazdasági-kulturális szerepének szétválasztásáról ebben a közegben lehetetlen józan párbeszédet folytatni, pedig szükség volna rá.