Méltányosság-blog

Berényi Attila bejegyzése:

Az amerikaiaknak minden témáról, így a bevándorlásról is van véleményük. Akad például zeneszám róla, a Go West a Pet Shop Boys-tól, és Hollywood is gyakran épít a bevándorlási mizériára. A Zöldkártya (Depardieu elbukik a bevándorlási interjún) vagy a Nász-ajánlat (Sandra Bullock ”kanadaiként” sikerrel jár) című vígjátékok sokaknak ismerősek, de láttunk már afrikai Eddie Murphy-t és kelet-európai Tom Hanks-t is. Még a showbiz is előszeretettel lecsap a témára, „A jó hír, hogy a Kongresszus csökkentette az illegális bevándorlást. A rossz hír: a fejes saláta most 300 dollárba kerül!” hangzott el egyszer Jay Leno szájából.

Komolyabbra fordítva a szót, pár nap múlva a választóknak erről a kérdésről is dönteniük kell. Régóta nincs konszenzus, és sok szavazók többsége talán fel sem méri a téma fontosságát. Ha egyetlen szóval akarnánk kifejezni a kialakult helyzetet, talán ez lenne az: jogfosztottságban. A szó, amelyre immár a 20-as évek óta a legtöbb Amerikába vágyó gondol, ugyanis azóta megszűnt a szabad bevándorlás. ¹ A mintegy 140 évig fennálló nyitott bevándorlási politika hozzájárult Amerika felemelkedéséhez, ezt elvitatni nem lehet. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha pl. már az 1800-as években is ilyen szigorú lett volna a törvény: könnyű belátni, népessége és roppant ereje jóval kisebb lenne. A törvénykezéstől mindenki elvárhatná, hogy a jog a jogegyenlőséget hangsúlyozza, ne a jogfosztottság állapotát őrizze meg. Sok amerikai elfelejti, hogy szinte mindenkinek az őse valahonnan külföldről érkezett. Az első időszakban éppen Európából, ahonnan ma is sokan próbálnának szerencsét a tengerentúlon. Ha tehetnék. Jelenleg ugyanis négy út létezik: rokoni kapcsolat (elenyésző embernek lehetséges), házasság, munkavállalás/befektetés (kevés kvóta és szigorú feltételek) és vízumlottó. ² Csak azt felejtik el, hogy sokáig nem csak kivételesen tehetséges kutatók (ráadásul itt feltétel a nemzetközi hírnév is!), dollármilliomosok vagy valamiféle lottónyertesek hazája volt Amerika. Hanem a szorgalmas átlagemberek tömege, akik kétkezi munkával naggyá tették az országot. Most pont nekik nincs vagy nagyon kevés esélyük van ugyanerre. Pedig a letelepedést tervezők manapság is ugyanolyanok, mint akik például 100 évvel ezelőtt sikerrel próbálkoztak. Persze sok minden változott azóta: hajó helyett repülővel és napok helyett órák alatt utazhatunk, de egyvalami maradt: az új életet kezdők elszántsága.

Sokan vannak, de elegen?

Felmerülhet a kérdés, hogy a 20-as évek óta miért nem fékeződött a népesség növekedése. A válaszban óriási ellentmondás ütközünk: európai szemmel furcsa lehet, hogy 14 másodpercenként nő a lakosság a becslések szerint. ³ Az amerikai termékenységi ráta nem indokolja ezt, a növekedés fő oka az elsősorban családi alapú bevándorlás, elsősorban Latin-Amerikából és Ázsiából. Szintén érthetetlen, hogy egy fejlett állam miért nem elsősorban a munkavállalói és befektetői migrációt ösztönzi (most a minimum feltétel 1 millió dollár, ami bőven szelektálja a jelentkezőket), amelyre pedig több lehetősége lenne. Számos alkalommal emelte fel szavát emiatt több vállalat vezetője, pl. Bill Gates. ⁴ Úgy tűnik azonban, hogy még a legsikeresebb vezetők sem tudják meggyőzni Washingtont erről.

Az idei elnökválasztáson a Gates által is szorgalmazott bevándorlási reformról aránytalanul kevés szó esik. Bár mindkét párt programja elismeri a reform szükségességét, a republikánusok részéről például csak az amerikai egyetemeken, bizonyos reáltudományokban diplomázott külföldiek kaphatnának zöldkártyát. Ismerve az előző republikánus elnököket, ez aligha hihető forgatókönyv (gondoljunk csak Romney deportálásokról szóló véleményére). A kihívó elnökjelölt egyszerre utasítaná ki az illegális bevándorlók jelentős részét, egyben semmilyen megoldást nem nyújtana a legálisan letelepedni kívánók nagy részének. E két lépés ugyanis nem működik, valószínűleg ezt Romney is tudja. Hiszen nullához közelítő bevándorlással Amerika sem lesz versenyképesebb, és ha az akar maradni, emelnie kell legalább a kvótákon.

Kormányoktól függetlenül, sajnos régóta ez a politika jellemző: sokan még mindig a 90-es években beadott letelepedési kérelmükre várnak, akik azóta lehet, hogy teljesen más élethelyzetbe kerültek. Sok kérelem végletesen elhúzódott, a várakozók száma milliós nagyságú. A demokraták oldalán ugyancsak sokáig nem történt jóformán semmilyen előrehaladás, mégis Obama kisebb lépései pozitív irányba mutatnak: a deportálási eljárásban figyelembe veszik, ha az illegálisan tartózkodó személynek van családi kötődése amerikaival (beleértve az azonos neműeket is), és nem jelent veszélyt az országra. ⁵ Ilyenkor leállítják az eljárást, nagyobb hangsúlyt fektetve a bűnözők kiutasítására. Az elnök támogatja azt a törvényt is, amely a hadseregben vagy felsőoktatásban részt vett illegális migránsoknak jelentene megoldást, ha gyermekkorukban kerültek az országba (DREAM Act). ⁶  Látható tehát, hogy a kormányzat utolsó évében elindult némi irányváltás, amely folytatódhat győzelme esetén. Egy lassú folyamat, amely egyaránt garanciát nyújt a migráció biztonságosságára (főleg republikánusok kritizálták emiatt az elnököt), miközben elmozdul egy nyitottabb bevándorláspolitika felé. Persze nemcsak Obamán múlik (sőt, rajta a legkevésbé!), hanem nagyrészt kétpárti összefogáson.

Hogy mi történne akkor, ha nem lenne reform? Egyrészt az üzletemberek befektetései elmaradnának, így a magasabb munkanélküliségű övezetekben a vállalkozások száma sem nőne. Az 1 millió dolláros feltétel egyáltalán nem szükséges a kisebb üzletek beindításához, könnyen lehetne változtatni rajta.  Erre a hazai munkahelyeket féltők sem mondhatnak semmit, hiszen amerikai munkaerőt foglalkoztatnának. Az Egyesült Államok a külföldiek körében még mindig első számú célország, ezt a hatalmas előnyt dobja el magától akkor, ha nem változtat a közeljövőben politikáján. A képzett munkavállalókért folyó versenyben pedig könnyen hátrébb kerülhet, miközben már munkaerőhiánnyal küzd egyes ágazatokban. Nyugat-Európa, Ausztrália és Kanada már eddig is milliókkal növelte népességét többek között amiatt, hogy sokan Amerika helyett választották otthonuknak az említett államokat. Itt vissza is juthatunk egy ellentmondáshoz: míg Európából nézve, az USA rendkívül gyorsan reagál költségvetési válságban, katonai beavatkozásban, addig egy bevándorlási reformot évtizedekig halaszt. Ez nemcsak a következő négy év feladata lesz majd. Hatása pedig hosszútávon hozzájárulhat a fejlődéshez. A reform valószínűsége kérdéses, de az amerikai társadalom az elmúlt években több problémát is megoldott: megtörtént az egészségügyi reform, a válságot követő munkanélküliség csökkenése vagy az irányultságukat nyíltan vállaló melegek hadi szolgálatának engedélyezése is, ezek mind bizakodásra adhatnak okot.

1          http://library.uwb.edu/guides/usimmigration/1921_emergency_quota_law.html

2          http://travel.state.gov/visa/immigrants/types/types_1326.html

3          http://www.census.gov/population/www/popclockus.html

4          http://afp.google.com/article/ALeqM5i48NxIEq0z3_TAoLLNgxIghOPCxA

            http://www.informationweek.com/bill-gates-says-immigration-education-re/206903144

5          http://cnsnews.com/news/article/dhs-immigration-cases-family-relationships-now-include-long-term-same-sex-partners

6          http://www.barackobama.com/immigration

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Gondolták volna, hogy négy és fél percbe belefér egy egész kampány esszenciája? A harmadik, és egyben utolsó elnök-jelölti vita legfontosabb momentuma kétségkívül a záró nyilatkozatok voltak. A számtalan külpolitikai részletkérdésen túljutva, a jelöltek még egyszer utoljára mélyen belenézhettek több mint 60 millió amerikai néző szemébe és elmondhatták, miért pont az ő víziójuk viszi előbbre Amerikát.

Mielőtt azonban előre szaladnánk, érdemes röviden áttekinteni a viták hátterét. Miközben Bob Schieffer a vita moderátora, aki 43 éve foglalkozik a washingtoni történésekkel, kevéssel az adás előtt azt nyilatkozta, hogy sosem tapasztalt még ilyen pártpolitikai megosztottságot Amerikában, az is feltűnő, hogy a 90-es évek óta nem esett ennyire kevés szó a vitákban az ideológiákról, és ennyire sok szó a szakpolitikákról. A gazdasági válság kétségkívül rányomta bélyegét mindegyik vitára, de talán a külpolitikaira leginkább. Lényegében akkor is belpolitikáról beszéltek, amikor külpolitikai kérdéseket fejtegettek. A külföldi szemlélő talán itt érezhette leginkább, hogy sorsa, bárhol is legyen a világon, az amerikai gazdaság fellendülésétől függ. Ha konfliktuszónában él, azért, ha fejlett kereskedő országban, azért. Senki nem tud szemet hunyni az amerikai kihívások felett. Ha valami miatt érdemes Magyarországról (is) figyelni az amerikai választásokat, ezért érdemes. Mindkét jelölt keze meg volt kötve ígéretek tekintetében, egyetlen dologban tudtak versenyezni, ki tudja hitelesebben képviselni a változtatásra való képességet. Habár a trend azt mutatja, hogy általában újraválasztják a hivatalban levő elnököket, kétségtelen, hogy Barack Obama elnöksége alatt, a 30-as évek óta nem látott válságot élt át az ország. A kormányzati tapasztalat így egy kompetens menedzseri képpel harccol és a verseny két héttel a választások előtt még mindig rendkívül szoros. 

Barack Obama fő gondolata Amerika jövőbeli világpolitikai szerepéről az Egyesült Államok megerősítésére épült. Eszerint fontos a szabadság és demokrácia védelme külföldön, de az utóbbi tíz évben az Egyesült Államok folyamatosan nemzetépítési feladatokat vállalt Irakban és Afganisztánban, miközben megfeledkezett a nemzetépítésről odahaza. Itt az idő, mondta, hogy saját magunkat építsük, ugyanis csak akkor tud Amerika vezető szerepet vállalni a világban, ha előbb saját háza táján tesz rendet. Oktatással, munkahelyteremtéssel, kiszámítható energiapolitikával, ahogyan ezt már korábbi vitákban is hallhattuk. Mitt Romney ezzel szemben a fokozott amerikai szerepvállalást hangsúlyozta, miközben igyekezett differenciálni magát a Bush korszak máig kísértő örökségétől. Mint mondta, Amerika nem kérte a „világcsendőr” szerepét, a feladat, hogy fenntartsa és terjessze a békét világszerte, mégis rámaradt. Ez viszont azt igényli, hogy Amerika erős legyen. Itt szőnyeg alatt visszakanyarodhatott belpolitikai programpontjainak ecsetelésre, ami lehetőséget adott arra, hogy szembeállítsa Obama külpolitikai tapasztalatát saját gazdaságpolitikai sikereivel. Már csak azért is, mert amerikaiként, mi több, elnökjelöltként, a legtöbb külpolitikai kérdésben nem foglalhatott markánsan más állást, mint a jelenlegi elnök. Oszama bin Laden elfogásával, vagy a líbiai szerepvállalással nem tud vitatkozni. Az amerikai érdek legfeljebb árnyalatbeli különbségeket enged e tekintetben, például a republikánusok és demokraták közötti vitában arról, hogy mennyi pénzt kapjon a hadsereg a közösből. Ezt a magas labdát Obama nem is hagyta veszni, többször is megjegyezve, hogy örül, hogy vitapartnere, ha kicsit megkésve, de végre egyetért vele.

S hogy a nemzeti sorskérdések diszkrét - külpolitikai köntösbe öltöztetett - körbetáncolása után milyen útravalót hagytak a jelöltek a még ingadozó szavazóknak? Mi volt a bizonyos „mindent eldöntő” négy perc tartalma? Nos, Obama szerint az utóbbi négy évben jelentős előrelépéseket tettünk, hogy kilábaljunk abból a politikából, ami két elhúzódó háborút, sosem látott deficitet és a legrosszabb gazdasági válságot eredményezte a nagy világgazdasági válság óta. Romney kormányzó ehhez a politikához akar visszatérni, neki azonban más víziója van Amerika számára. Mint mondta, sok mindenen keresztülment már a nemzet, de összetartással mindig talpra álltak. Ha további négy évre megtiszteli az amerikai nemzet a bizalmával azért fog küzdeni, hogy Amerika továbbra is a világ legnagyobb nemzete legyen. Romney hasonlóan emelkedett hangnemben kérte a választók támogatását. Ő optimista a jövő miatt. Békét szeretne látni és szeretné felpörgetni a gazdaságot. Barack Obama politikájával szemben, ami lassan „görög sorsra” juttatja az országot, ki fogja egyensúlyozni a költségvetési hiányt és jó útra téríti Amerikát, mert ebben van tapasztalata. Ehhez azonban olyan elnök kell, aki képes együttműködni az ellenzékkel is. Washingtont újra kell egyesíteni, együtt kell működni a jó demokratáknak, a jó republikánusokkal és egy erős vezetővel tovább kell vinni a remény, szabadság és lehetőség fáklyáját.    

Valljuk be, ezek, mind szép és megrendítő szavak. Legszívesebben, azonnal importálnánk beszédíróikat, ha nem a politikusokat magukat is. Kétségkívül Magyarországnak is jót tenne némi optimizmus kölcsönbe, vagy akár örökbe is. Nagyon „amerikai”, a sötétben is a napfényre váró beszédek voltak ezek. A négy és fél perc legjobb, „legamerikaibb” mondata azonban mégis Bob Schieffer, a CBS veterán tudósítójától származott, aki szokásos szlogenjével köszönt el: „Mint mindig, ezeknek a vitáknak a végén, édesanyám szavaival bocsájtom önöket útjukra. Menjenek szavazni! Nagynak és erősnek érzik magukat tőle!”  Bölcs asszony. Akárki is kerül ki győztesként ugyanis a versenyből, hiába a kampánystratégák verejtékével és az adományozók nem kevés pénzével, mégis az állampolgárok akaratával és ereje által kerül hatalomra. Beszélhettek a jelöltek kilencven percen át az Egyesült Államok szerepéről, mégis leginkább ez Amerika lényege.

Finta László bejegyzése:

Az amerikai filmipar kimeríthetetlen témája az elnöki intézmény. Akár tévésorozat, akár nagyjátékfilm, az Egyesült Államok elnöke, akár valós, akár kitalált személyről szól a mozgókép, csaknem mindig hős: megmenti és átformálja a világot, mindenütt mindenki szívesen fogadja, a nőkkel szemben előzékeny, vonzó, a politikai küzdelmekben többnyire tiszta kezű, és – Richard Nixon esetében – még bukásában is nagy formátumú egyéniség. Bejegyzésünk néhány adalékkal szolgál annak megértéséhez, hogyan formálta Hollywood a XX. században mindinkább egy választott uralkodó tisztségére emlékeztető elnökséget.

      Közismert, hogy Ronald Reagan politikai karrierjét többek között filmszínészi múltja alapozta meg. Megnyerő fellépése, gesztusai, kellemes orgánuma gyakorlott színészre vallottak, aki Hollywood-i másodhegedűs évei és kaliforniai kormányzósága után 1981-től nyolc éven át játszhatta élete főszerepét. A Reagan-jelenség azonban korántsem volt előzmény nélküli. 1956-ban Cecil B. De Mille filmmogult bízták meg a légierő tisztjelölti egyenruhájának megtervezésével. 1971-ben Nixon elnök olyan egyenruhába öltöztette a Fehér Ház őrségét, amelyet a filmvászonról lestek el. Az elnökök körében máig rendkívül népszerű Fred Zinnemann Délidő (1952) című westernfilmjének hőse, Will Kane seriff (Gary Cooper). Kane gyakorolja az ököljogot, de bír valamiféle határozott erkölcsi értékrenddel, amely jókora szálka a megalkuvó polgárok szemében. Hadleyville városa látszatra idilli hely. Fiktív helyszínt látunk, amely egyúttal modellértékű is. Magát az Amerikai Álmot, a tisztességes és kemény munkából iparkodó tehetős állampolgárok otthonát jeleníti meg, amely a cselekmény során az ott élők romlottsága révén lassanként darabokra hullik; nem csoda, hogy elkél egy hős, aki megmenti a közösség becsületét. Az 1970-es évekre egy másik illusztris elnök-kedvenc színész, John Wayne valóságos nemzeti hős lett, mert olyan filmekben játszott, amelyek a hagyományos amerikai erényeket magasztalták fel. Milliók meggyőződésévé vált, hogy politikai felfogását és magánemberi viselkedését Wayne, a magánember, azonos azokkal a figurákkal, akiket eljátszott. Ronald Reagan hivatali idejében az elnököt, mint közembert már meg sem lehetett különböztetni a magánember elnöktől: szerep és színész kölcsönösen formálták egymást. 

      Az Egyesült Államok elnöke azonban nem mindig hős: Oliver Stone Nixon (1995) című életrajzi drámája ragyogó érzékkel mutatja be Richard Nixon politikai karrierjét, kezdve a kisvárosi republikánus héjával, aki demokrata nagyágyúkat tesz tönkre a negyvenes évek végének antikommunista hisztériája idején; a kisembert, aki gátlástalan eszközökkel gáncsolja el ellenfeleit mind magasabbra törve, ám akiből nem hiányzik ama képesség sem, hogy akár a legnagyobb elnökök sorába emelkedjen. Bukása paradigmatikus értékű: hivatali hatalmával visszaélve megsértette az alkotmányt, ezzel aláásta az elnöki intézménybe és az egész politikai rendszerbe vetett két évszázados közbizalmat. Nixon elnök hübrisze minden hivatali utódja számára figyelmeztetés, milyen árnyalatnyi a különbség alkotmányos és alkotmányellenes politikai machinációk között, s hogy milyen mélyre lehet zuhanni a hatalom csúcsairól.

      E filmek és szerepmodellek Magyarország számára is szolgálhatnak mondanivalóval. Beszédes tény, hogy hazánkban nemigen forgattak politikusokról szóló életrajzi filmet. Ha kísérleteztek is ilyesmivel – példaként említhető Kovács András A Vörös grófnő című filmje, amely legalább annyira szól Károlyi Mihályról, mint Andrássy Katinkáról –, főhőseik szinte kizárólag „készen kapott”, statikus figurák, akik jobbára monolit kőszoborként állnak előttünk. Az amerikai filmek kitűnően leképezik az amerikaiak optimista haladás-hitét. S habár e hit sem áll vitán felül, a filmek hősei nem csupán elindulnak a nagy köztársaság egyik kis porfészkéből a messzi Washingtonba, hanem ők maguk is jellemfejlődésen (vagy éppenséggel romláson) mennek keresztül. A politikusokról szóló filmek, konfliktusaik bemutatása abban a tekintetben is példaértékű, ahogyan neveli az állampolgárokat: Az elnök emberei című tévésorozat nem csak az Egyesült Államok intézményrendszerével ismerteti meg a nézőket, hanem lehetséges magatartásmintákat is közvetít, s ezt a nevelő hatást nem lehet eléggé becsülni egy olyan politikai közösségben, mely tagjainak gondolkodását egyre jobban eluralja a mozgókép világa.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Horváth Krisztián bejegyzése:

A megszokott nyakkendőszínek, miszerint a republikánus jelölten piros, a demokratán kék kiegészítő van ezúttal felcserélődött, így a végkifejletet tekintve akár arra is következtethetnénk, hogy akin a piros nyakkendő van, az nyeri a szócsatát. Barack Obama legalábbis látványosan magára talált előző szereplése után. A „szerencsehozó” nyakkötőkön túl azonban a második elnök-jelölti vita számos más érdekességet is tartogatott a nézők számára.

A New York államban lévő Hempstead városbéli Hofstra Egyetemben megrendezett második elnök-jelölti vitát több szempontból is nagy várakozás előzte meg. Először is, azért mert az előző megmérettetés alkalmával a republikánus jelölt Mitt Romney sokak számára nagy meglepetést szerezve fölényesen győzedelmeskedett ellenfele Barack Obama felett. Jól jelzi a viták jelentőségét, hogy Romneyt eleinte szinte esélytelennek titulálták a versenyben. Az első hivatalos szócsata eredményének köszönhetően azonban behozta lemaradását demokrata riválisával szemben, sőt egyes felmérések szerint meg is előzte őt (bár az előnye legtöbbször a 4,5 % - os hibahatáron belül mozgott). Ennek következtében, mindenki azt várta a regnáló elnöktől, hogy a második alkalommal, sokkal határozottabb és meggyőzőbb lesz, hiszen lépéskényszerbe került.

További érdekessége a vitának, hogy nem előre megírt kérdések alapján folytatták le a párbajt, hanem a közönség soraiból jövő kérdésekre kellett felelniük a jelölteknek (akiket a Gallup Intézet válogatott össze és közös bennük, hogy még egyikük sem döntötte el azt, hogy kire kívánja leadni a voksát a választás alkalmával). Erre 82 ember kapott lehetőséget. Ezzel a közvetlen kérdez-felelek szituációval pedig az emberek demokráciába vetett bizalmát erősítendő folytatták le a második vitát és hozták közvetlen kapcsolatba a választót és jelölteket.

Harmadrészről pedig, figyelemreméltó, hogy egy hölgy vezette az elnök-jelölti vitát, mivel erre már húsz éve nem került sor. Érdemes továbbá néhány szót ejteni a moderátor szerepfelfogásával kapcsolatban, hiszen ez is az esemény egyediségét támasztja alá. A rivális táborok az első vita után olyan megállapodást kötöttek, hogy előre megszabják a moderátor mozgásterét, és nem engedik, hogy az adott témáktól és kérdésektől eltérjen, és új témaköröket hozzon fel vagy esetleg a kérdéseket önkényesen átfogalmazza. Candy Crowley (a CNN politikával foglalkozó részlegének vezetője), pedig nevezetesen nem arról híres, hogy visszahúzódóan, szinte csak technikai jelleggel koordinálja a vita menetét, hanem sokszor markáns véleményével színesíti a beszélgetést. A vita előtt ezt az előfeltevést támasztotta az a nyilatkozata is, amelyben kifejti, hogy ő nincsen kötve semmilyen szerződéshez, ami arra kötelezné, hogy a lehető legkevesebb szerepet vállalja a vita moderálásában. Mindezek tükrében izgalmas vitának nézhettünk elébe.

Rögtön az első kérdés alkalmával, amely a diplomások munkaerő piacon való elhelyezkedését érintette, mindkét jelölt belecsempészte a már ismert kampányszlogeneket válaszába, ami ezt követően végigkísérte az egész estét. Szembeötlő volt az alapvető különbség a reakciókban - ami később enyhülni látszódott -, hogy Mitt Romney sokkal közvetlenebbül és személyesen reagált a válaszokra, - előjött az első vitából már ismert „emberarcú Romney”-, míg Barack Obama inkább általánosan fogalmazott álláspontja ismertetésénél. Az egymásnak való odaszurkálások már itt is felbukkantak és előrevetítették az esemény hangulatának további alakulását.

A vita során mindketten egy-egy füzérre fűzték fel gondolataikat és ehhez az alaphoz tértek vissza a témák túlnyomó többségénél. Romney mindig azt hangsúlyozta, hogy ő a középosztályt akarja segíteni és csökkenteni az adót a vállalatok számára, így több pénzt hagyva náluk, több ember foglalkoztatására lesznek képesek. Azt pedig, hogy ezt sikeresen végigvigye, az predesztinálja, hogy jártas az üzleti világban és ismeri a vállalkozások mindennapi gondjait, feladatait, vagyis képes a vállalkozók fejével gondolkodni és a legjobb megoldást ő tudja nyújtani számukra. Obama azon kívül, hogy folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a republikánus kormányzó a tehetősek érdekét kívánja érvényesíteni és számukra további adókedvezménnyel akar operálni, saját elnökségének alapvető jelentőségű eseményeit hangsúlyozta. Belpolitikai szempontból az „Obamacare” néven elhíresült egészségügyi reformcsomag előnyeit hangsúlyozta, valamint a kül- és biztonságpolitikai szempontból kardinálisnak mondható Oszama Bin Ladenen való rajtaütést és likvidálást emelte ki. A vita egy darabig teljesen kiegyensúlyozottnak volt mondható, hiszen az Elnök magára talált és mintha kicserélték volna, nagyon aktívan támadott és érvelt. Kihívója pedig az első vitában a tőle megszokott profizmussal hangsúlyozta az elmúlt négy év be nem váltott ígéreteit és sorolta, hogy ő mit csinálna másként.

A mérleg nyelve azonban fokozatosan elkezdett a hivatalban lévő elnök javára billenni. Kezdődött ott, hogy számon kérte Mitt Romneyn azt, hogy adócsökkentési terveihez nincsenek konkrét, cselekvési tervek és adatok, amire nem reagált érdemben a republikánus fél, mintegy beismerve a felvetés jogosságát.

Itt már lehetett látni, hogy az Elnök kezd fogást találni vitapartnerén, a tortúra pedig itt még korántsem ért véget. Romney szavahihetőségét is megkérdőjelezte Obama, mert szerinte ellenfele nagyon gyakran váltogatja egyes témákkal kapcsolatban az álláspontját (itt pl. a fegyvertartás témakörénél jött szóba), ami azért éles kritika, mert az elnök-jelöltségért folytatott versenyben saját pártján belül is hasonló felhangú bírálatok érték. Mindezek azonban eltörpülnek a mellett, amekkora ballépést elkövetett Romney a Bengáziban történt események kormányzati felelősségének firtatása alkalmával. Olyan kijelentést tett ebben a rendkívül érzékeny témában, hogy az Elnök tétovázott és nem merte kimondani első pillanattól kezdve, hogy a nagykövetség dolgozói terrorista támadás áldozatai lettek, - amit nemcsak Obama, hanem a moderátor asszony is megcáfolt. Ez elég súlyos kommunikációs hiba. További arculcsapásul érhette az, amikor az utolsó szó jogán Obama előhozta mintegy aduászként azt a bizonyos 47%-ról szóló beszédet és firtatta vélt üzenetét. Ez a mozzanat, pedig méltóképpen koronázta meg és zárta le ezt a heves és izgalmas vitát. Megállapítható tehát, hogy ha nem is olyan nagy fölénnyel, mint az előző alkalommal ellenfele tette, de Obama összeszedve magát győztesen került ki a második elnök-jelölti vitából. Az utolsó, mindent eldöntő menet azonban még hátra van és a pontozóbírók november 6-án fogják kihirdetni a győztest.

Az előzetes várakozásokkal szemben a moderátor szerepfelfogását pedig abszolút nem érheti kritika, hiszen határozottan, tárgyilagosan vezette a vitát, ha szükség volt a jelölteket is rendre utasítva a témától való eltérés esetén. Candy Crowley nem vállalt aktív szerepet a vita alakításában, sőt a tárgyilagosságát támasztja alá a már említett helyreigazítása is, amiben Mitt Romney által megfogalmazott pontatlanságokat igazította ki. Mindazonáltal egy nagyon határozott és profi koordinátor szerepét töltötte be, ami egy ilyen jelentőségű vita alkalmával alapvető követelmény kellene, hogy legyen.

Legvégül érdemes szemügyre venni azokat a szempontokat, amelyek számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Mindannak ellenére, hogy éles, parázs vitának, álláspont ütköztetéseknek lehettünk szem- és fültanúi, mégis megmaradt a kulturáltság, viszonylagos higgadtság és egymás tisztelete. Magyarországon ez sajnos aligha lenne ilyen formában elképzelhető.

A mai magyar politikában és társadalomban uralkodó viszonyokat és a politika általánosan negatív vagy apatikus megítélését figyelembe véve, nekünk is el kellene gondolkodnunk egy ilyen lehetőség bevezetésén ahol a még bizonytalan szavazókat egy miniszterelnök-jelölti vita keretében élőben próbálják meggyőzni a hatalomra jutni kívánó személyek. Gondolom ezt azért, mert itt tényleg úgy érezhette az ember, hogy a választók (kiváltképp az ott ülők) kegyeiért törik magukat és harcolnak a vitapartnerek és nem azért, hogy szimplán csak hatalomba kerüljenek/maradjanak. Ránk választókra is ösztönzően hatna az, ha a miniszterelnök-jelöltekkel személyesen találkozhatnánk és tehetnénk fel a kérdéseinket, hiszen így sokkal közvetlenebb kép alakulhatna ki a személyükről és megfontoltabban tudnánk meghozni döntésünket a választásokkor.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

A gazdasági válság, az iraki háború „kísértete” és a globális erőviszonyok változása az utóbbi években igencsak újrakalibrálta az amerikai külpolitikát. Mit tegyen hát egy Nobel-díjas elnök, akinek a béke „reklámarcaként” kell lavírozni országát a világpolitikai konfliktusok vizén? A spin doctori válasz egyszerű. Legyen nagyon taktikás. Barack Obamának pedig nem kellett kétszer mondani. Miközben meglepően sok elemet átvett előde külpolitikai eszköztárából, mégis képes volt helyreállítani Amerika nemzetközi elfogadottságát. Hogyan tudta négy év alatt elfeledtetni Barack Obama a Bush-korszak külföldi megvetését? Javarészt az „Obamiánusok” segítségével. A furcsa név nem valami titkos társaságot takar, kilétük pontosan kiderül James Mann nemrég megjelent „The Obamians” című könyvéből, amelyben a szerző megpróbálja megmagyarázni az Obama-kormány világnézetét. Mit miért csinálnak? Milyen motivációk rejlenek intézkedéseik mögött?

A könyvben Mann megvizsgálja az elnök külpolitikai tanácsadóinak elképzeléseit és azon eseményeket, amelyek formálták, formálják őket, egyben kitér Barack Obama saját változó nézeteire is Amerika világpolitikai szerepét tekintve. Egyáltalán nem rutintalanul, hiszen korábban már a Bush-kormányról is írt hasonló könyvet, és ahogyan akkor is, most is bennfentes interjúkra alapozta meglátásait. E szerint Obama politikusi tevékenységét leginkább külpolitikáján keresztül lehet megérteni. Egészen pontosan az e téren ügyködő tanácsadók egy új generációján át, akiket „Obamiánusoknak” keresztelt el. Az ebbe a körbe tartozó Ben Rhodes, Mark Lippert és Dennis R. McDonoughnak olykor nagyobb szerepe van a döntéshozatalban, mint a hivatalos nemzetbiztonsági tanácsadónak vagy Hillary Clintonnak. Az elnök ugyanis minden találkozójuk előtt, után, ezzel a szenátori időszaka óta vele levő közvetlen tanácsadói körrel konzultál. Ez nem meglepő. Korábban már írtunk arról, hogy Obama „introvertált” elnök, akiről köztudott, hogy csak a legszűkebb bizalmi körével tarja a kapcsolatot. Velük azonban szívesen jár akár kosárlabdázni vagy nyaralni is. Épp ezért érdekes, hogy egy könyv megszólaltatja ezeket a rendkívül közeli kapcsolatokat. S, hogy miben különböznek elődeiktől?

Az Obamiánusok számára a Clinton-korszakban még oly fontos vietnámi háború már történelem, szemük előtt azonban még ott lebeg a „2002 szindróma”. Ugyan nem félnek már a tengeren túli harctól, de nem is tudják elfelejteni az iraki háború presztízsveszteségét. Ennek a tudásnak birtokában habár előálltak olyan újszerű ötletekkel, mint az afganisztáni jelenlét fokozása, vagy az iráni párbeszéd kezdeményezése, mégis, mivel kevés tapasztalatuk volt a kormányzásban az elődeiktől való elhatárolódás ellenére gyakran mégis a „nagy öregek” tanácsaira szorultak. Talán ezért érzik sokan, hogy nem vált valóra a Barack Obama által 2008-ban ígért „változás”. Amit sokan tehetetlenségnek vagy szürkeségnek látnak, azonban felveti részünkről a kérdést, hogy Amerika – a maga sajátos világpolitikai helyzetében – folytathat-e ténylegesen demokrata vagy republikánus külpolitikát? Létezik-e még személyes, felismerhető „arcéle” a politikának? Egy egyszerű példával illusztrálva, ha történetesen 2001-ben a szeptember 11-i terrortámadások idején demokrata elnök lett volna, más lett volna a reakció, és ha igen fundamentálisan más, vagy csak arányaiban?  Ez azért is érdekes, mert Barack Obama az utóbbi négy évben többször is bizonyította, hogy Nobel béke díja ellenére, nem riad vissza akár az erő alkalmazásától sem.

Mann egészen odáig megy miszerint Obama előde lábnyomaiba lépve szintén reálpolitikusként kezdte kormányzását. Kormányzása kezdetén Irán esetében kifejezetten erőt és határozottságot akart mutatni. Habár ez nem bizonyult túl sikeresnek az arab tavasz már lehetőséget nyújtott számára, hogy egyszerre legyen idealista (a demokratikus változás propagálása) és realista (Hoszni Mubarak lemondásra való felszólításával támogatást szerezve egy az Egyesült Államok számára stratégiai jelentőséggel bíró országban.) Mindazonáltal Obama sokkal visszafogottabban látja Amerika szerepét a világpolitika színpadán, mint előde vagy republikánus kihívója Mitt Romney. Nem csak a válság utáni belső megújulásra koncentrál, hanem már előre készül arra az időre, amikor Amerika esetleg nem lesz képes világpolitikai egyeduralkodóként viselkedni. Ben Rhodes, nemzetbiztonsági tanácsadó szerint politikájukkal nem Amerika hanyatlását szeretnék „lemenedzselni”, hanem időt nyerni még 50 év nagyhatalmi dominanciához. Furcsa kettősség ez ahhoz képest, hogy az európaiak többsége Barack Obamát választaná, ha szavazhatna.

Ahhoz, hogy megértsük Obama bonyolult egyensúlyozását tudnunk kell, milyen tényezők befolyásolják Amerika külpolitikai szerepét. Globális dominancia vagy hanyatlás vár rájuk? Továbbra is világcsendőri szerep vagy az első világháborút követő távolságtartás fogja őket jellemezni? Csak kettő azon létfontosságú kérdések közül, amelyek befolyásolják az Egyesült Államok és a világ jövőbeli sorsát. A vita pedig messze nincs lezárva. A globális gazdasági válság csak olaj volt a tudományos, publicisztikai vitákra, amelyek folynak a témában. Még akkor is, ha ezekből lényegében semmi nem jut el hazánkba. A könyv azonban itt már rég elengedte az olvasó kezét. Bár messze nem ad mindenre magyarázatot, hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy belelásson a politikacsinálás boszorkánykonyhájába és ez több mint, amit bármely politikával foglalkozó magyar könyvtől várhatunk. Idehaza elképzelhetetlen ugyanis, hogy Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Mesterházy Attila vezető tanácsadóiról, háttér embereiről írjanak. Pedig szükség volna rá. Azzal, hogy a könyv feltárta mi rejlik a regnáló elnök külpolitikai filozófiája mögött, hozzájárul ahhoz is, hogy Amerika világpolitikai szerepét is jobban megértsük. Ha ugyanis Amerika csak „egyféleképp” tud viselkedni, felvetődik még egy kérdés. Hogyan viszonyuljon hozzá környezete? Számukra is korlátozott a mozgástér? Vajon mennyire létezik külpolitikai „szabad akarat”? Talán ismerősen cseng ez a kérdés Magyarország számára is. S hogy mindez miért fontos? Egyáltalán, miért kell, hogy érdekeljen minket, mi a választások kimenetele? Pontosan azért, mert nem tudjuk kivonni magunkat a világpolitika alól. Amerika sorsa kihat hazánkra is. Ha belpolitikai problémáinkba temetkezve csukott szemmel járunk a világban, ne csodálkozzunk, ha előbb utóbb falakba ütközünk.