Méltányosság-blog

Egyre több tömegtüntetés, kisebb-nagyobb, szervezett, szervezetlen megmozdulás bontakozik ki a világon: az arab világtól kezdve, Európa keleti és nyugati felén át, egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Nem is beszélve arról, hogy Kínában is egyre gyakrabban folyamodnak az emberek ahhoz, hogy az utcán demonstráljanak vélt vagy valós érdekeik mellett. Legutóbb például az Occupy Wall Street mozgalommal találtuk magunkat szemben. Nouriel Roubini a Foreign Policy hasábjain megjelent interjúban például arról értekezik, hogy az Occupy-mozgalom és az összes hasonló egyfajta szimptómája a gazdasági és társadalmi válságoknak. Felhívja tovább a figyelmet arra, hogy bár nagyon is különböző programokkal, követelésekkel operálnak ezek a szerveződések, közös bennük az, hogy aggódnak a saját és közösségeik jövője miatt, s tele vannak indulattal.

Nyilván igaza van Roubini-nak: a félelem, az elégedetlenség, a kilátástalanság, az életlehetőségek elvesztése, a bizonytalanság mind-mind nyomós ok lehet az indulat kifejezetésére. Ennek alátámasztására még csak ki sem kell lépni az országból: október 23-án Nem tetszik a rendszer! elnevezéssel tartanak tüntetést, s maga az esemény, s az azt megelőző kampány is a Roubini-féle indulatmagyarázatot támasztja alá. Elképzelhető azonban, hogy lehetnek más tényezők is. Amióta a fenti folyamatok (főként a hazaiak) elindultak egyre inkább azt gondolom, hogy a pőre indulaton túl számos más magyarázó tényező kínálkozik e roppant érdekes folyamatok megértéséhez. Az egyik ilyen lehet talán a tömegek bölcsességének tézise. James Surowiecki a következőt állítja könyvében: „A tömegek bölcsessége sokkal fontosabb és jótékonyabb hatást gyakorol a mindennapi életünkre, mint amennyire általában felismerjük, s ez a jövőt is óriási mértékben befolyásolja.” A New Yorker kolumnistája szerint a sokféleség és a függetlenség azért fontos, mert a legjobb kollektív döntések nézeteltérésekből és vetélkedésből születnek, nem pedig konszenzusból vagy épp kompromisszumból. Surowiecki négy előfeltételhez közi a tömegek bölcsességét: a vélemények sokfélesége (saját információ megszerzése); függetlenség (az emberek véleményét nem befolyásolja környezetük); decentralizáció (szakszerű tanulmányozás); halmozódás (létezik eszköz arra, hogy a magánvélemények kollektív döntéssé váljanak).

Első ránézésre szinte egyik feltétel sem teljesül e tömegmozgalmak esetén: az emberek nagyon is befolyásoltak egymás és a populista véleményvezérek által, s így cseppet sem mondhatók „függetlennek”, amúgy is életminőségük múlhat egy-egy központi döntésen. Ráadásul a szakszerű vizsgálódásra sem idő, sem tér, sem pedig igény nincs, hiszen az a fontos, hogy a terhek pillanatnyilag enyhüljenek (a diktátor kerüljön ki a hatalomból, legyen munkahely); a vélemény döntéssé konvertálása pedig fényévekre van. És ott van az indulat, az elkeseredés, ami gyengíti a tisztánlátást.

Mégis ezek a mozgalmak – noha korántsem a jelen formájukban – nagyon is alkalmasak lehetnek arra, hogy hatást gyakoroljanak: akár úgy, hogy a „nagypolitika” hallgat rájuk, akár pedig úgy, hogy politikai formát öltve alakítják át a játékteret. A 20. és 21 század egyik megkérdőjelezhetetlen alaptézise volt a képviseleti demokrácia elsődlegessége, valamint a közvetlen demokrácia (és intézményeinek) kiegészítő jellege. Mégis azt láttuk, hogy a közvetlen hatalomgyakorlás, a társadalmi részvétel folyamatos „harcot vív”. Olyan intézmények alakultak ki, mint a részvételi költségvetés, a városi tanácsok, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a „tömegek” ismét részt vegyenek a közösségi döntésekben. Nem állítom azt, hogy a képviseleti demokrácia teljesen leváltható lenne, azt viszont igen, hogy a közeljövő igen érdekes megoldásokat hozhat a „tömegek indulatos bölcsességének” kanalizálására és intézményi keretek közé szorítására.

A napokban felmerült a Foglaljuk el Wall Street-et mozgalom főhadiszállásának, a Zuccotti Park-nak a kiürítése. Ez csak még jobban feltüzelte a tiltakozókat, akik kijelentették, maradnak, akár a rendőri erőszakkal szemben is. Ha kell, élőlánccal védik meg a teret. Mivel a hatóságoknak nem érdeke összetűzésbe keveredni a tüntetőkkel, akik élvezik a társadalom nagy részének szolidaritását, és jelentős médianyilvánosságot kapnak, így elhalasztották az intézkedést. A vezetés nélküli, alulról szerveződő mozgalom hihetetlen energiákat mozgat meg szerte Amerikában, azonban nem sok esélye van komoly változás elérésére, már ami a klasszikus politikai befolyásolást illeti. Egész egyszerűen azért, mert ahogyan azt a megmozdulással foglalkozó elemzésünkben kifejtjük, az Occupy Wall Street nem a Tea Party mozgalom baloldali megfelelője, hanem egy egészen új típusú szerveződés. A Tea Party mozgalom abban különbözik az Occupy Wall Street-től, hogy precízen megfogalmazott követelései, valamint elegendő anyagi és társadalmi támogatottsága van ahhoz, hogy „belenyúljon” a politika világába, képviselőket ajánljon vagy támogasson. Ezzel szemben a Wall Streetieknek nincsenek világos céljaik, sem tömeges támogatottságuk, hiszen a manhattani tömeg napszaktól, eseménytől függően csupán 300-7000 embert képes mozgósítani. Mégha az országszerte rendezett több száz eseményt összesítjük is, semmiképp sem mondható, hogy milliók tüntetnek Amerika utcáin. Ami fontos azonban, és amiről ritkán esik szó, hogy megértsük, a csoport nem is ezért jött létre.

Ha visszatekintünk a közelmúlt történelmére, a ’68-as ifjúsági mozgalmakra asszociálhatunk, azonban, ha alaposabban belegondolunk, sokkal inkább a 70-es évek nő mozgalmaira hasonlítanak a mai tüntetések. Ahogy arra Sidney Tarrow felhívja a figyelmet a Foreign Affairs-ben megjelenő írásában, amikor a női egyenjogúságot követelő mozgalmak megjelentek a polgárjogi mozgalom farvizén, a konzervatívok megdöbbentek, a liberálisok meg összezavarodtak. Az előbbi csoport az aktivistákat melltartóégető anarchistáknak látta, míg az utóbbi jó szándékú, ámde kissé eltévelyedett, nőietlen liberálisoknak tartotta tagjaikat. Holott semmi más nem mozgatta őket, mint, az hogy a társadalom felfigyeljen egy fontos jelenségre. Ami közös volt bennük és a ma utcára vonulók között, hogy az ilyen kezdeményezéseknek elsősorban nem politikai céljaik vannak – természetesen azok is –, számukra az elismerés sokkal fontosabb! Ezt nevezi a szerző „itt vagyunk” mozgalomnak. Ne azt kérdezzék tőlük, pontosan mit akarnak, csak ismerjék el őket, vegyenek tudomást róluk, és a problémájukról! Akik a Wall Streetre vonulnak, valójában nem a kapitalizmust támadják, hanem egy olyan rendszert, amelyik láthatóan nem képes reagálni igényeikre. Ma, amikor a gazdasági válság nyomán tömegek szembesülnek világszerte hasonló frusztrációkkal és bizonytalansággal, egyre többen érzik úgy, hogy kihúzták lábuk alól a talajt, és ezt a problémát a politika vagy nem akarja, vagy nem tudja megoldani. Így nem marad más megoldás számukra, mint felhívni rá a figyelmet, mégpedig minél hangosabban, látványosabban. „Itt vagyunk, emberek vagyunk, problémánk van!” kiáltják, csakhogy a döntések demokráciákban végső soron a szavazófülkékben dőlnek el. Fontos, hogy felfigyeljen a politika és a társadalom erre a jelenségre, fontos, hogy „kibeszéljük”, fontos, hogy mindenki elmondhassa, mi nyomja a szívét. Ettől jó egy demokrácia. De ahogyan a női egyenjogúság is az ezekből a mozgalmakból kinövő konkrét politikai csoportok javaslataiból tudott fejlődni, érvényesülni, az Occupy Wall Street is vagy átalakul egy szervezett mozgalommá, vagy a téli hideg beálltával szépen lassan elcsitul.