Méltányosság-blog

Az elmúlt hetek az euró gyengélkedésétől voltak hangosak, egyes elemzők egyenesen az eurózóna szétesését, sőt, az unió megroppanását vizionálják. Így érthető, miért kapott eddig kevesebb figyelmet a kőolaj világpiaci árának alakulása, ám érdemes rendszerben gondolkozni, és az Európai Unió történetének legsúlyosabb válságát nem csak pénzügyi-politikai szempontból szemlélni.

A két legnagyobb referencia, a WTI és a Brent árfolyama már hosszú hónapok óta elvált egymástól, és az olló makacsul nyílik tovább. Míg a West Texas Intermediate index már tartósan 100 dollár alatt van, ezzel szemben a Brent rendre a 100 dollár feletti tartományban tartózkodik. Ez több szempontból is érdekes: egyrészt a 2008-as pénzügyi válság kiváltó okaként részben a rekordszintű nyersanyagárak is felelőssé tehetőek, legfőképp a világgazdaság motorját hajtó kőolaj ára. Persze felmerül rögtön a kétely, ugyanis a mostani olajár meg sem közelíti a 2008-as csúcsot, de számunkra nem is ez az érdekes, hanem a kőolaj átlagára az, ami leginkább aggodalomra ad okot. Ugyanis a Brent idei átlagára már most ostromolja a 2008-as évi átlagot, ahol az év végére begyűrűző válság által padlóra küldött olajár tudta (átlag szintjén) kompenzálni az év közepi csúcsot. Egyszerűen fogalmazva, a Brent jelenleg ugyanolyan drága, mint 2008-ban volt. És itt jön el a másik érdekes szempont, mégpedig az amerikai könnyűolaj konstans olcsósága. Ennek több oka is lehet, első és legfontosabb, hogy az USA-ban bekövetkezett „shale-gas-boom” (nem-konvencionális földgázlelőhelyek kitermelése) pár év alatt teljesen átformálta a világ legnagyobb gazdaságának energetikai szektorát, és a shale gas, mint a következő évtized meghatározó energiaforrása, gyökeres strukturális átalakítást indított el az Egyesült Államokban. Ami azt is eredményezte, hogy jelenleg az USA-ban a földgáz pontosan feleannyiba kerül, mint Európában, ami masszívan kihat az olajár alakulására (miközben ez éppen fordítva szokott történni). Ami nem is csoda, ugyanis ha a jelenlegi trend folytatódik Észak-Amerikában, azaz a közlekedés és villamos áram-termelés földgázra való átállítása, könnyen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy az USA 10 éven belül lecsatlakozik a közel-keleti kőolajról. Ennek biztonságpolitikai következményeit oldalakon át lehetne sorolni, ám a témánál maradva, felmerül a kérdés, mi köze ehhez Európának?

Ahhoz, hogy egy recesszióban, vagy stagnálásban lévő gazdaságot kimozdítsunk, és elindítsuk egy növekedési pályán, többek közt olcsó energiára van szükségünk. Ami jelen pillanatban Európában egy nem létező fogalom. Míg az USA kőszénből és földgázból önellátó (sőt, mindkettőből exportőrré válhat még az évtizedben), addig Európa nettó gáz- és szénimportőr, ráadásul mindkét alap energiaforrást (melyek szerepe esszenciális az áramtermelésben) cirka kétszeres áron szerzi most be az öreg kontinens, mint az újvilág. Ehhez a cechez pedig hozzáadódik a kőolaj árában tapasztalható, több mint 20%-os felár, sőt, Németország minapi döntése, hogy felhagy a nukleáris energiával (ami már meglévő erőművek esetén az egyik legolcsóbb termelési mód), tovább kerekíti a számlát (csak épp felfelé), ugyanis a tervezett megújulókkal való pótlás szép terv, csakhogy irgalmatlanul drága lesz.

És el is érkeztünk a lényeghez: Európa versenyképességéhez. Most pedig nem arról szeretnék értekezni, hogy az alapvetően szolgáltatóiparra átállított európai gazdaságok mennyire sérülékenyek (lásd Írország, vagy Görögország), szemben a hatalmas versenyelőnnyel rendelkező vegyes/termelő gazdaságokhoz (mint Kína, de akár az USA is). Hanem sokkal inkább arról, hogy az európai környezettudatosság jelen helyzetben hatalmas versenyhátrányt jelent az olyan pragmatikus gazdaságokkal szemben, mint Kína. Míg Németország lemond az atomenergiáról (de a széntüzelésről nem…), addig Kína mindenféle skrupulusok nélkül továbbra is átad kéthetente egy-egy széntüzelésű erőművet. Amíg Európa pénzügyi bailoutokkal próbálja talpra állítani nyikorgó gazdaságait, Kína monstre belföldi beruházásokkal vészeli át a likviditáshiány időszakát, legyen szó hatalmas vízi erőművekről, vadonatúj milliós városokról, gyorsvasutakról, kikötőkről, gyárkomplexumokról, vagy akár K+F-ről. Ahogyan az USA versenyelőnye is részben abból fakad, hogy a kőolaj kivételével vagy önellátó már, vagy exportőr nyersanyagokból, mely által továbbra is relatíve olcsó marad az energia ezen gazdaságokban, és ha fel kell pörgetni a gazdaság motorját, azt nem csak és kizárólag belső fogyasztásból tudja megoldani.

Így Európának is el kellene gondolkodnia arról, hogy melyek most a legfontosabbak: mi, európaiak mentsük meg a Földet, vagy próbáljuk egyben tartani a világ második legnagyobb gazdaságát és piacát (EU)? Ha az utóbbi a válasz, akkor – fenntartva a megújulók melletti elkötelezettséget – érdemes lenne kidolgozni egy olyan európai energiastratégiát, amely elsődleges prioritásaként a versenyképesség növelését jelöli ki, és nem a mindenáron való szén-dioxid kibocsátás csökkentést. Például a földgázra koncentrálva, ugyanis Németország sem fogja tudni mással (hacsak szénnel nem) kiváltani a kieső, nem mellesleg zéró emissziós nukleáris kapacitást. Akár az USA-ban az energiaszektort forradalmasító nem-konvencionális földgázra-, akár az Oroszországgal való stratégiai partnerség további mélyítésére koncentrálva. Mert bár rendre lerágjuk körmünket az oroszok miatt, azért a statisztikák szerint immáron 30 éve – két rövid időszaktól eltekintve – napra és köbméterre pontosan ellátják a kontinensünket a kék nedűvel, politika ide, vagy oda.

Summa summarum, az eddigi gazdasági paradigmákat fel fogja váltani egy merőben új, melyben az energiatermelés már nem egy sokadrangú tétel lesz (ami eddig kvázi ingyen volt). Ezt úgy látszik, hogy mind az USA, mind a BRIC országok látják, és fel is készülnek rá, és olybá tűnik, hogy csak az öreg kontinens reagál korához méltó sebességgel az új (t)rendre. Pedig a következő, akár már ősszel bekövetkező tőzsdei-pénzügyi krach nem New Yorkból fog indulni, de nem is Pekingből vagy Moszkvából, hanem sokkal inkább Brüsszelből. Épp csak azzal a különbséggel, hogy a felsorolt gazdaságok megközelítőleg sem fognak úgy megroppanni egy esetleges uniós recessziótól, mint az fordítva történt 2008-ban.

Első rész: Szaúd-Arábia

Éppen egy hónapja írtam a kőolaj drágulásának okairól, ahol ígértem, hogy folytatni fogom a világ olajellátásának további boncolgatását. A cím egyik apropóját David Ledesma, az Oxford Energia Intézet kutatójának könyve szolgáltatja, ugyanis ebben a kötetben a szerző arra a végkövetkeztetésre jut, hogy Európa a következő évtizedekben nem számíthat szignifikáns földgáz import növekedésre a MENA országokból (melyet a Gastech 2011 konferencián elhangzott előadásában részletezett). Ezt a megállapítást alapul véve érdemes megvizsgálni, hogy vajon kőolaj import ügyében hogyan fogunk állni? Nézzük a világ legnagyobb kőolaj kitermelőjét és –exportálóját, Szaúd-Arábiát.

Először is tisztáznám, mit jelent az, hogy MENA, melyet sokszor fogok még használni a jövőben: angol betűszó, a Middle East North Africa szavakból, ami a közel-keleti és észak-afrikai országok összességét jelenti (hasonlóan a BRIC országokhoz, amiről kolléganőm írt előző bejegyzésében). Így már mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a világ olajellátásának központi régiójáról van szó.

A már hivatkozott bejegyzésemben arról írtam, hogy a jövő olajellátásának egyik kulcsa a kőolajexportáló országok exportkapacitásának kérdése, éppen ezért választottam Szaúd-Arábiát, ugyanis az említett régió egyik meghatározó hatalma, és a másik olajóriással, Oroszországgal szemben egy erőteljesen növekvő és fejlődő gazdasággal és társadalommal rendelkezik. Ezek a tulajdonságok pedig a jövőben nagyban fogják befolyásolni az ország energiafelhasználását is, ami számunkra, az ellátási lánc végén álló fogyasztóknak valójában esszenciális kérdés.

Egy ország energiafelhasználása – leegyszerűsítve – a populáció méretétől, az életszínvonaltól és a gazdaság energetikai hatékonyságától függ. Míg az utóbbi kettőt igen nehéz mérni, addig a populáció könnyedén számszerűsíthető: ez a sivatagi királyság esetében ötszöröződött 45 év alatt, az 1965-ös 5 millióról 2010-re 25 millióra duzzadt a népesség, mely 2025-re elérheti a 32milliót is (lásd 1. ábra). Ez a növekvő népesség egyre több energiát fog felhasználni, a számok pedig magukért beszélnek, az ezredforduló óta eltelt 10 évben a szaúdi belső olajfogyasztás 50%-al növekedett, 2,4 millió hordó/napra, melyből 1 millió hordót közvetlenül áramtermelésre használnak fel, olajtüzelésű hőerőművekben. Ám ez mind semmi: ha 2030-ig nem javítanak az ipar és a gazdaság energiahatékonyságán, akkor 20 év múlva ez a belső felhasználás 8 millió hordóra növekszik naponta, ami a mai kitermelés 75%-a.

Ám nem csak az ipar és a gazdaság felelős a növekvő belső olajfelhasználásért. A szaúdi népességrobbanást természetszerűen hatalmas ivóvízigény követte, amit korántsem jelent egyszerű feladatot a sivatagi éghajlatú országban. A megoldást a tengervíz sótalanító üzemek szolgáltatják, melyekből 27 működik az országban. A populáció 70%-át kizárólag ezekből az üzemekből előállított ivóvízzel látják el (melyek egyben áramot is termelnek), és – természetesen – olajtüzelésűek, mi több, az ország olajfelhasználásának 62%-áért ezek felelősek.

Ezekből a száraz statisztikai adatokból általános iskolai matekkal kiszámolható, hogy a szaúdi olajexport bizony meredeken csökkenni fog, ha nem hajtanak végre gyökeres reformokat. Képzeljük csak el, hogy a tengervíz sótalanító üzemeket naperőmű-parkok látják el villamos energiával, ahogyan a háztartások nagy részét is, ugyanis kevés ország dicsekedhet olyan napenergia potenciállal, mint Szaúd-Arábia. De akár említhetnénk a lényegesen hatékonyabb földgáz tüzelésű kombinált ciklusú hőerőműveket is, ugyanis földgázból is jól áll az öböl-menti ország, főleg, ha az olajkitermelés „melléktermékeként” feltörő földgázt nem elfáklyáznák, hanem begyűjtenék és felhasználnák. Hozzá kell tennem, hogy ebből a szempontból a szaúdiak nem is oly pazarlóak, szemben a „fáklyázó-nagyhatalommal”, Oroszországgal, ahol Magyarország éves földgázszükségletének többszörösét égetik el az atmoszférába évente (mi  pedig vért izzadunk Európában minden százaléknyi energiahatékonyságért). A felsorolást pedig folytathatnám szinte a végtelenségig, ám érdemes megállni egy szó(ra)nál: gazdaságosság. Mi éri meg a szaúdiaknak jobban?

Nos, a helyükben én is kőolajjal hajtanék mindent. A kútfejre eső kitermelési költségük $5-20 között változik egy hordó olajra vonatkozóan, mezőtől függően. Ezzel szemben számukra a megújuló energiák vagy a földgáz ennél még lényegesen drágábbak, ha olaj-ekvivalens adatokat szemlélünk (azaz például egy naperőmű farm által termelt áram mennyivel drágább, mintha azt olaj elégetéséből nyernénk). Szemléltetésül, 1 kW megtermelt áram a naperőműből cirka nyolcszor-tízszer drágább, mintha fillérekért kitermelt olajjal fűtött hőerőműben állítjuk azt elő (persze csak Szaúd-Arábiában). Felmerül a jogos kérdés: mi szorítaná a szaúdiakat takarékosságra?

A válasz egyszerű, ugyanaz, ami minket is: a kőolaj világpiaci ára. Ugyanis míg az olaj ára $20-40 körül mozgott, természetes, hogy megérte azt elégetni pazarló egységekben, nem volt akkora exportprofit rajta. Ám ma, mikor az olaj világpiaci ára éves átlagban közelíti a 100 dollárt, még a gazdag szaúdiaknak is el kell gondolkodniuk azon, hogy vajon megéri az egyre több pénzt hozó kőolajat pazarló erőművekben elégetni, vagy inkább fektessenek többet hatékonyabb technológiákba, vagy megújulókba, és tartsák fent az exportkapacitásukat.

Igen, bizonyára többen megakadnak azon, hogy „tartsák fenn”. Nos, a szaúdi kitermelés a mai 10-11 millió hordó/napról legfeljebb 12-14 millió hordóra növelhető a jövőben (ezek az optimista becslések), amely elsőre úgy tűnik, hogy képes lenne kiszolgálni a növekvő exportigényt, sőt, esetleg ráfejelni is arra. Ám tekintsünk vissza írásom elejére, ahol azt írtam, hogy 2030-ig 8 millió hordó/nap lesz a napi belső felhasználása Szaúd-Arábiának. Ha a realitás talaján akarok maradni, akkor azt mondom, hogy ennek legfeljebb a felét tudják megspórolni energiahatékonyság növeléssel és megújuló energiák installálásával. Ám még mindig marad 4 millió hordó, amit a közlekedés, teherszállítás és a petrolkémiai ipar szív majd fel. Ez nagyjából 1,5 millió hordós emelkedés a mai felhasználási szinthez képest, tehát ha osztunk-szorzunk, kijön, hogy Szaúd-Arábia nem fog szignifikánsan több kőolajat eladni az olajpiacra a jövőben, mint ma. Ez pedig az optimista forgatókönyv, ugyanis hatalmas, 4 millió hordóra rúgó hatékonyságnöveléssel számolok. Ha a szaúdiak nem kezdik meg már ma a modernizálást és az átállást, egy évtizeden belül meredeken elkezd majd az olajexportjuk zsugorodni.

Tehát a címben feltett kérdésre született egy részválasz: Szaúd-Arábiából nem lesz több olajunk, és bízzunk benne, hogy kevesebb sem (még legalább húsz évig). Ezzel felmerül a következő kérdés, hogy mi európaiak honnan vegyünk kőolajat a jövőben? Nos, erre a leegyszerűsített válasz „Churchilli”: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!”. Vért, mert eddigi aszimmetrikus energiaimport-függőségünk Oroszországgal szemben csak növekedni fog ezzel; erőfeszítést és verítéket, mert mindent meg kell tennünk, hogy olajfüggőségünket csökkentsük; és végül, de nem utolsósorban könnyeket, ugyanis eddigi pazarló életmódunkon változtatnunk kell, ha a gyerekeinkre egy élhető civilizációt szeretnénk hagyományozni (direkt nem unokáinkat írtam, ugyanis annál közelebbi a probléma). A legfontosabb pedig, hogy az elitista északi félteke tanulja meg végre partnerként kezelni azokat az országokat, akiktől több szálon is függünk, és nem úgy tekinteni rájuk, mint perifériákra. Ugyanis ez a kolonizációs szemléletmód egyenesen vezet Huntington elméletéhez, melyből talán érdemesebb lenne a felismerést választani, semmint a civilizációk összecsapását. Ugyanis az elmúlt hónapok MENA országokban bekövetkezett változások azt indikálják, hogy ez a felismerés az általunk perifériáknak kezelt országokban történik a jelenben, csak éppen nem abban a formában, ahogyan mi szeretnénk, ugyanis közvetlenül veszélyeztetik például az energiabiztonságunkat. Itt pedig előveszem a címadás másik apropóját, az észak-afrikai országokat, melyektől az év eleje óta hangos a világsajtó, melyekkel a következő posztomban foglalkozom.