Méltányosság-blog

Nem kétséges, hogy Európa válságban van – a válság mélysége és jellege ugyanakkor korántsem egyértelmű. A görgök megmentése immáron összeurópai vállalkozássá nőtte ki magát, a legutóbbi mentőcsomag pedig végérvényesen bebizonyította: a tét nem csupán egy-két tagállam bedőlése, még csak nem is az eurózóna megmentése, sokkal inkább az európai integráció alakulása. Európa tehát önmagát, a gazdasági és politikai közösség eredményeit próbálja megőrizni és reformálgatni. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, a válság nem csupán az EU gazdaságát érinti, hanem a XXI. századi Európa kulturális, politikai, társadalmi berendezkedésének egészét. Csak néhány példa ezekből: a munkanélküliség, a felboruló nyugdíjrendszer, az egész döcögő jóléti állam, a társadalmi reprodukció alacsony foka, a generációk közötti igazságtalanság, a bevándorlók kérdése, az európai és tagállami intézményekbe vetett bizalom megingása, az európai állampolgárság érzetének kialakulatlansága – s még sorolhatnánk. Európa tehát elfoglalt, valódi válságot, sőt válságjelenségek egész sorát kezelik maguk a tagállamok és persze az EU intézményrendszere is – olykor külön-külön, olykor pedig együtt (legutóbb épp a görög kormánnyal karöltve). Számomra a felmerülő legfőbb kérdés, hogy mit áldozhatunk fel a válságkezelés oltárán? Van-e az európai gazdasági-politikai kultúrkörnek, társadalomnak, az itt meghonosodott demokráciának olyan értéke, vívmánya, amely rendkívüli körülmények között sem áldozható fel?

Hazahozva a kérdést: az Orbán-kormány rendre arra hivatkozik (azt ne mondjam: azzal mentegetőzik), hogy rendkívüli idők rendkívüli eszközöket és megoldásokat igényelnek. A kormány erre vezeti vissza a forradalmi törvényhozást, a nem meg szokott gazdaságpolitikai mixtúrát és minden, a korábban megszokott, a saját medrében jól-rosszul csordogáló demokráciát és kapitalizmust megreformálni vágyó intézkedését. Első ránézésre nagyjából két dolog lehetséges (ahogy egyébként Gyurcsány Ferenc is megmondta): reform vagy bukás! Vagyis, Orbán Viktor valóban „a kor ütőerére tette a kezét” és megérezte a rendkívüli időket és ennek érdekében vet be minden rendkívüli eszközt; vagy pedig a Fidesz-KDNP egy nagyon jó és meglehetősen jól kommunikálható ürügyet talált a (külföldi és belföldi) válság meglovagolásának képében. A kormánypártok és a jobboldali-konzervatív értelmiség egyelőre természetesen az első forgatókönyvet támogatja, akként éli az életét. A helyzet – érzésem szerint – azonban nem ilyen világos. Az viszont teljesen biztos, hogy válság európai mumusát idehaza a Fidesz-KDNP kiegészítette az elmúlt évek tehetetlenkedése nyomán előállott hazai válság vélt vagy valós mítoszával. Ezt Lázár János például így fogalmazta meg egy helyen: „Ezt a tempót nem a frakcióvezető vagy a kormány diktálja, hanem a helyzet, és a magyar polgárok elvárásai. Tavaly az országot úgy vettük át, hogy lényegében a fizetőképtelenség határán táncolt. A csődhelyzet, az akut vészhelyzet elkerüléséhez azonnali döntésekre volt szükség. Meg kellett óvni attól az országot, hogy beálljon a fizetésképtelenség, a társadalmi csőd, ami most Görögországban zajlik, illetve Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát az Európai Unió más országival együtt megkísértette. Az, hogy ma nem Európa szégyenpadján ülünk, és jobb a helyzetünk, az éppen a gyorsaságnak, a tempónak, a határozottságnak köszönhető.” Másutt a következőt tette hozzá: „A kormánynak olyan lehetőséget kell biztosítani hogy ha az Európai Unióban pénteken gazdasági és pénzügyi, rendkívüli krízishelyzet alakul ki, akkor mi az azt követő hétfőn már törvényt alkothassunk, amely megvédhet minket az összeomlástól.”

Vagyis a külső és belső válsággal való fenyegetés olyan abszolút fegyverré vált az elmúlt egy évben, amely mindenestül indokolhatja a rendkívüli eszközök alkalmazását. Ennek igyekszik megágyazni a jobboldali-konzervatív értelmiség is. Egy politológus „brain storming” alkalmával Kumin Ferenc a következőt állította: „A gazdasági válság új politikai cselekvéskészletet adott, mondhatni, kreativitási ösztönzőként hatott. A választók ingerküszöbe is feljebb került, egészen másképpen gondolkoznak arról, mit lehet és mit nem lehet megcsinálni. Hatalmas sokk volt a 2008-as, szerintem fel sem fogjuk a lényegét, alapvető bizalmi rendszerek dőltek romba, és most kellene valami újat a helyükre építeni.” Ezt Giró-Szász András azzal fejelte meg, hogy „[a] hatalomkoncentráció, a gyors döntéshozatal összefügg a válságkezeléssel. Európában nem probléma az itteni hatalomkoncentráció. Brüsszelt ez az egész nem érdekli, számára az a lényeg, hogy a magyar államháztartási hiány három százalék alatt maradjon.”

A következő évek egyik legnagyobb dilemmája – ahogyan már utaltam rá – annak eldöntése, hogy mit lehet a válságkezelés oltárán feláldozni mind tagállami, mind közösségi szinten? Ebből a szempontból hazánk egy kísérleti terep lesz. Ha valóban az a legfontosabb, hogy „tartsuk a hiányt és a gazdaságpolitikai célokat”, akkor Brüsszel valóban néma marad – jelenleg valóban van egy ilyen tendencia. Azonban úgy érzem, hogy ez nem sokáig tartható. Az EU-nak és a tagállamoknak fel kell tenni a fenti kérdéseket, s az állampolgárok ingerküszöbe sem tágítható a végtelenségig. Talán egy furcsa elképzelés, de szerintem a válságnak és az arra alapuló magyar kormányzati filozófiának a legnagyobb haszna éppen az lesz, hogy lokalizálja azokat az európai értékeket és motívumokat, amelyek semmilyen szükséghelyzetben nem írhatók felül, s hatékonysági szempontból sem helyezhetők hatályon kívül.

A hét egyik legfontosabb híre az volt, hogy a Velencei Bizottság „kiszivárgott” jelentése számos ponton elmarasztalta Magyarországot az új Alaptörvény és persze annak megalkotási eljárása miatt. A Bizottság kritizálta a jövőre hatályba lépő jogszabályt többek között a széleskörű sarkalatos (különösen a következő kormányok pénzügyi és gazdasági autonómiáját sértő) törvényhozási tárgyak miatt; az Alkotmánybíróság jogköreinek kurtítása miatt; a preambulum értelmezési szempontból kétséges rendelkezései miatt; s általában is a közjogi szabályozás túlzott átpolitizálása miatt – hogy csak a legnagyobb horderejűeket említsük. A magyar helyzettel nem csupán az Európa Tanács, hanem maga az EU is foglalkozik: a június 8-i EP-vitában éppen az volt az egyik fontos pont, hogy a közösségnek van-e egyáltalán jogköre egy tagállam (jelen esetben Magyarország) Alkotmánya ügyében eljárni, s kritizálni az adott törvény egészét vagy annak bizonyos részeit. Mindeközben a magyar parlament ismét módosította a még hatályban lévő Alkotmány a nyugdíjrendszer és az Alkotmánybíróság átalakítása végett. A médiatörvény körüli páratlan európai viták után tehát egy közjogi vihar van készülőben, amelynek tétje éppen az, hogy a közösség egy tagállama vajon teljes szabadságot élvez-e belső, közjogi viszonyainak kialakítása terén vagy pedig az európai kultúrkör egyetemes (jogi és politikai) értékei akkor is kötelezik, ha ezt az alapítószerződések nem mondják ki expressis verbis.

Ha megnézzük az elmúlt 20 év politikai (kormányzási) és persze közjogi gyakorlatát, akkor hajlottunk arra, hogy viszonyainkat az európai sztenderdek szerint alakítsuk ki: előbb az uniós csatlakozás, utóbb pedig EU-tagként a közösségi jognak való megfelelés végett. Ezt a politikai, közéleti paletta (szélső)jobb oldalán olykor a nemzeti jelleg elvesztésével, az ország kiárusításával azonosították, máskor pedig nemzetközi balliberális összeesküvésnek tekintették. Utóbbi álláspontok azonban parciálisak voltak, még a mérvadó jobboldali-konzervatív körökben is. A balliberális politikai és közjogi felfogás volt az uralkodó paradigma. Eközben a jobboldal, a konzervatívok (azért írom így, mert a jobboldali „egytáborban” markáns közjogi nézeteket vall a konzervatív irányzat, sőt ez mondható a legszervesültebbnek, ha a szellemi műhelyeket és folyóiratokat megnézzük) szunnyadó jogász és egyéb társadalomtudós köreiben már folyt az „új világrend” előkészítése, az új paradigma kidolgozása, ami egyaránt jelent gazdasági, társadalompolitikai fordulatot és persze közjogi paradigmaváltást.

Az új kormányzat közjogi paradigmája magán viseli általános karakterének legfőbb jellemvonását: a nemzeti ügyek kormánya nem engedheti meg azt, hogy a nemzeti érdekeket kívülről befolyásolják. Ez az ars poetica már 2010 végén előrevetítette azt, hogy erős konfliktus alakul majd ki a második Orbán-kormány és az EU között, amelyet csak fokozni fog a soros elnökség.

Az új közjogi paradigma többek között a nemzeti érdekeket részesíti előnyben a nemzetközi elvárásokhoz képest, visszautasítja az Alkotmánybíróság aktivista szerepfelfogását, a kormány hatékonyságát és döntési potenciálját a társadalmi egyeztetés elé helyezi, s általában is a hatékony és jó kormányzás közjogi feltételeinek kiépítésén munkálkodik. Mindez egyelőre meglehetősen új és visszatetszést kelt, mind hazai balliberális oldalon, mind pedig az EU-ban. Ahhoz, hogy ne mérgesedjen tovább a helyzet az EU (valamint az Európai Tanács) és Magyarország között, és ne alakuljon ki közjogi állóháború, több feltétel is szükséges. Egyrészt jobban meg kellene érteni a kialakulóban lévő új paradigmát, s nem szabad az populista és szélsőjobb bélyeggel illetni: kritizálni persze lehet, de nem erkölcsi magasságokból, hanem a szakmai vita szintjén. Másrészt pedig a magyar kormányzatnak nem szabad a kialakult helyzetet akként interpretálnia, hogy az egy itthonról irányított, európai balliberális összefogás miatt alakult ki, s azt sem szabad elfelejtenie, hogy liberális állam- és jogfelfogás attól, hogy itthon megbukni látszik európai szinten nagyon is uralkodó paradigma.

Az utóbbi hetekben az idehaza január elsejével életbe lépő sajtótörvény miatt több neves nemzetközi lap bírálta az Orbán-kormány tevékenységét, utóbb ezek az éles reagálások idehaza is komoly vitákat generáltak. A kérdés tétje valóban nagy: a magyar politikai rendszer autoriter irányba indult-e el, vagy csupán a bírálók értettek félre valamit, vagy találtak ürügyet igazuk bizonyítására.   Anélkül, hogy a médiaszabályozás jogi hátterével és jövendőbeli gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban állást foglalnánk, az kétségkívül látható, hogy az EU soros elnökségét átvevő Magyarország kormányának igencsak rossz a sajtója; az elmúlt év eseményeinek trendjei a nyugati közvélemény számára meglehetősen antidemokratikusak.

Az Economist folyóirat szerkesztői minden évben felmérést készítenek a demokrácia helyzetéről a világban, az idei - harmadik – ilyen tanulmány a „Democracy in retreat” , vagyis „Visszaszoruló demokrácia” címen jelent meg.  A tanulmány öt szempont alapján pontozza az egyes országokat: a választás menete és pluralizmus; a kormányzat működése; politikai részvétel; politikai kultúra; civiljogok. Összesen a kategóriákhoz 60 kérdés tartozik, amelyhez közvélemény kutatások alapján igyekeznek egy-egy pontszámot illeszteni. Az eredmények alapján 4 kategóriát állítnak fel: teljes demokrácia (full democracy); hiányos demokrácia (flawed democracy); hibrid rezsim és autoriter rezsim.

A listán Magyarország a hiányos demokráciák középmezőnyének elején helyezkedik el, rontva korábbi pozícióján. A tanulmány külön is szót ejt hazánkról:  

„In the April 2010 election, an extreme nationalistparty, Jobbik, gathered almost as many votes as the former ruling Socialists. Since winning a two thirds parliamentary majority in the election, the centre-right Fidesz party has been systematically taking over the country’s previously independent institutions: the presidency, the state audit office and the media council are now all run by party placemen. Parliament recently voted to severely restrict the constitutional court’s right to adjudicate on budgetary matters”

A Economist jelentése természetesen nem szentírás, az általuk hirdetett demokráciafelfogással, vagy módszertannal is lehet vitatkozni, azonban az összkép tanulságos.  Mindössze ennyi, az extrém nacionalistának bélyegzett Jobbik bekerült a parlamentbe, a kétharmados többség erejével fokozatosan elfoglalta a korábban független intézményeket és a költségvetés elfogadása érdekében szűkítette az Alkotmánybíróság jogkörét. Természetesen az eseményeknek lehet egy tökéletesen más olvasata is, hogy a szocialisták gyenge kormányzása hozta helyzetbe a Jobbikot, vagy, hogy az Orbán-kormány az egyetlen lehetséges utat választotta, hogy hitelessége elvesztése nélkül képes legyen tartani a költségvetési hiányt. Azt azonban látnunk kell, hogy ezek a hazai viták részletei már nem érdeklik a nyugati közvéleményt, amennyiben trendeket kell megrajzolni, akkor így fest a kép Magyarországról.

Orbánéknak nagyon nehéz lesz ezt a folyamatot megfordítani, ami különösen ebben a félévben kap jelentőséget. Először is el kell dönteniük, hogy Uniós partnereik szemében a jelenleginél jóval kedvezőbb színben kívánnak-e feltűnni, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják a nyugatról érkező kritikákat. Előbbi esetben normáikat alighanem kénytelenek lesznek a nyugati normákhoz igazítani, utóbbi esetben viszont fel kell készülniük, hogy döntéseik következményei már középtávon, számos területen - diplomácia, gazdaság – igen károsak lehetnek.

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

A 2011. évi költségvetés első olvasatra meggyőzőnek tűnhet, ám jobban szemügyre véve azt lehet mondani, hogy a Fidesz-kormány all-in-t mondott egy kétséges kimenetelű pókerjátszmában. Kvázi megszorítások nélkül kívánja tartani a 3% alatti hiánycélt, mindemellett adócsökkentést hajt végre, ám ehhez többek közt 3%-os, vagy afeletti GDP növekedéssel számol, a költségvetési tartalékot gyakorlatilag üresen hagyja, igen optimista az új adószerkezet bevételi kapacitásait illetően, a magánnyugdíj pénztárakat pedig költségvetési forrásként kezeli.

A 3%-os GDP növekedés igen optimista és ambiciózus cél, V-alakú válsággal számol, azaz nem tervezi be a jövő évi büdzsébe, hogy egy esetleges elhúzódó kilábalás (vagy W-t alakú visszaesés) forgatókönyve is bekövetkezhet a világgazdaságban, tehát egyértelmű konjunktúrát feltételez. Nem számol leminősítéssel sem (pl. a S&P egy lépésre tartja a magyar kilátásokat a bóvli kategóriától), mely esetén gyakorlatilag teljesíthetetlen egy ilyen GDP növekedési cél, márpedig az IMF-el történt szakítás óta Damoklész kardjaként lebeg Magyarország felett ennek lehetősége. Az egyik opció, ami realizálhatja ezt a növekedési kitűzést, az a mezőgazdasági termelés erősödése, mely szektor az idei évben alulteljesített a rendkívül kedvezőtlen időjárás miatt, így kedvező feltételek esetén akár 0,5-0,8%-ot is hozzáadhat jövőre a GDP-hez. Ám egy büdzsé egyik sarokszámát többek közt a jó időjárásra alapozni hazárdjáték.

További aggályokat vetnek fel az új adórendszerből származó források. A 28%-al kevesebb szja-ból befolyó összeget egy optimista, az ideinél 8%-al magasabb ÁFA bevételi várakozással„kompenzálják”. Kérdés továbbá, hogy az egykulcsos, 16%-os szja valóban serkenteni fogja-e a fizetési morált más területeken, illetve lesz-e élénkítő hatása a fogyasztásra? Mivel az új adóstruktúra a magasabb jövedelműeknek kedvez (míg az alacsony jövedelműeket ugyanannyival, vagy kissé többel terheli, mint eddig), ezért a várt belső fogyasztásnövekedést rendkívül nehéz becsülni. Az így zsebben hagyott összeget a lakosság fordíthatja előtörlesztésre vagy takarékosságra is, a prognosztizált belföldi fogyasztás helyett, mely egy pénzügyi válság után, és a hatalmas devizahitel tartozások mellett reális forgatókönyv. Emiatt például a várt GDP-növekedési cél is tarthatatlan.

Az idei költségvetési tartaléknak alig több mint a harmadával számol jövőre az Orbán-kormány. Mindez könnyelműségnek tűnhet annak ismeretében, hogy az amerikai gazdaság és az eurozóna éppen egy deflációs spirál kialakulását próbálja kivédeni, a görög mintájú válság bármikor bekopogtathat Madridba vagy Dublinba, vagy akár említhetnénk a kínai ingatlanlufitól való félelmet is. Magyarország pedig egy kicsi és nyitott gazdaság, mely a világgazdaság legkisebb rezdülésére is reagál, ráadásul az IMF-backup is hiányzik, így védtelen a magyar piac egy spekulációs támadás esetén, melyen egy komoly költségvetési tartalék sokat tompíthatna.

Ám könnyen lehet, hogy az Orbán-kabinet nemes egyszerűséggel a magánnyugdíj pénztárakból befolyó összeggel kíván gazdálkodni egy  kialakuló költségvetési lyuk, vagy vis maior helyzet esetén. A hatalmas, több mint 500 Mrd forintos vagyon komoly kompenzációs alap lehet egy esetleges beavatkozáskor, bár ez az összeg sincsen kőbe vésve, hiszen a kormány 90%-nyi visszatérővel számol az állami alap esetében. Ám ez egyáltalán nem biztos, hogy meg fog valósulni, főleg ha a kormány nem tartja magát ígéretéhez, és a 14 hónapos elvonást meghosszabbítja és költségvetési forrásként kezeli a nyugdíjpénztári vagyont. Szoktak azzal a hasonlattal élni, hogy így az állam kvázi hitelt vesz fel az emberektől, ám ez a szituáció lényegesen aszimmetrikusabb, hiszen egy normális hitelezés esetén a hitelező például eldöntheti, szeretne-e a kérelmezőnek egyáltalán hitelt adni, mely opciót a kormány einstandja kizár. Mindemellett az sem tisztázott, ha mégis hozzányúl az eddig befizetett magánnyugdíj vagyonhoz a kormány, azt később miből szándékozza visszafizetni, főleg a 2010-től kezdődő IMF-EU hitelkeret törlesztése mellett?

A kritikák ellenére a jövő évi költségvetés a lehetőségekhez képest tarthatónak tűnik. Az unió egyik legalacsonyabb hiánycélját tűzte ki célul, mindezt újabb nemzetközi hitelfelvétel nélkül, tehát ha képes lesz a kormány ezt tartani, az komolyat javíthat az ország értékelésén, besorolásán: ezzel az Orbán-kormány gyakorlatilag folytatja a Bajnai-kormány makrogazdasági örökségét, azonban a módszerek és eszközök merőben különbözőek. Annyi bizonyos, hogy a jövő év során eldől, az új kormányt ambiciózus gazdasági elképzelések vezérlik, és képesek lesznek a tervezett költségvetés betartása mellett reformokat is elindítani, vagy csupán a választási ígéretek beváltását alátámasztó intézkedéseket figyelhetünk meg, melyeket esetleg durva megszorítások követhetnek 2012-től, újabb hitelfelvétellel párosulva.