Méltányosság-blog

A mai napon befejeződik a Méltányosság Projekt Amerika című blogja. Majd’ egy hónapig kalandoztunk az amerikai politika, társadalom, az Amerikáról szóló filmek és könyvek világában. Határozott elképzelésekkel vágtunk bele ebbe a sorozatba: meg akartuk mutatni mindazt, ami mi Amerika lényegének gondolunk. Mindehhez nem csak saját erőforrásainkra, hanem „vendégelemzőink” tudására is támaszkodtunk. Ez utóbbiakat részletesen tájékoztattuk céljainkról, s egyértelműen megkértük őket: ne csak „úgy általában” írjanak Amerikáról, hanem „tematikusan”. A tematikákat persze mi kínáltuk fel…Ha a sorozat sikeres (s azt vélelmezzük, az) nagyrészt nekik (is) köszönhető! Köszönet érte!

 Utolsó bejegyzésünk megírásakor már tudjuk, ki az Egyesült Államok új elnöke. Tisztelettel köszöntjük Barack Obamát, sok sikert kívánunk neki második elnöki ciklusához. Ha nem lenne nagyon nem ideillő, azt is mondhatnánk: javuló amerikai-magyar kapcsolatokat szeretnénk látni. Elemi magyar érdek, hogy ezen a területen látványos javulás következzék be.

Ám ahhoz képest, hogy Amerika mennyire fontos „minta-ország”, rendkívül meglepő, milyen kevéssé ismerjük. Megírtuk az elején: Tocqueville alapszerző a számunkra, mégpedig azért, mert 1830-ban máig időt állóan írta le az amerikai politika és a társadalom természetét. Kár, hogy a hazai közbeszédben vele kapcsolatban csupán egy mondatot szokás ismételgetni, amely „a nép zsarnokságáról”, illetve annak kóros következményeiről szól. Tocqueville épp úgy egymondatos szerző, mint a mi Bibó Istvánunk, aki – tudják – azt találta mondani, hogy „demokratának lenni…”. Ha valaki figyelemmel kísérte sorozatunkat, láthatta: egyik bejegyzésünkben meg is idéztük Bibót…

S akkor Matolcsy Györgyről, akit nyilvánvalóan nem sokaknak jutna eszébe Tocque ville-lel bármilyen összefüggésbe hozni. Nos, legyen bármi is a véleményünk a mai gazdasági miniszter ténykedéséről, kénytelenek vagyunk elismerni: Matolcsy a mai politikai mezőnyben az a szereplő, aki Tocqueville munkásságáról – igaz, még nem politikusként – a legrészletesebben írt. Erről tanúskodik Amerikai birodalom című könyve, s azon belül a 2004-ben megjelent könyv 53-76 közötti oldalai.

Ezeken az oldalakon a Matolcsy hosszasan hódol Tocqueville A demokrácia Amerikában című könyvének. Az egész könyvben sok amerikai szerző nevét említi, de kiemelkedően a legtöbbet a francia szerzővel foglalkozik, s hosszú passzusokat idéz tőle. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Matolcsy számára Tocqueville etalon. Néhány ponton van csak vitája vele, a legtöbb helyen egyetértőleg idézi annak „éles megfigyeléseit” korának amerikai társadalmáról. De miért is csodálja a közgazdász Matolcsy az Amerikáról író Tocqueville-t? Valószínűleg azért, mert a francia által vallott eszmények az ő eszményei is, vagy másképpen: a Tocqueville által megrajzolt Amerika olyan, amely számára modell ma is. Ebben a modellben különleges státusa van a társadalomnak, egyéni szabadság és társulás kölcsönhatásának, amely – Matolcsy szavaival - fenntartja a mindennapi életben „továbbra is lüktető demokráciát” (55.o.)  De van még itt valami, amit a mai gazdasági miniszter belelát Tocqueville-be, s ez a társadalom és a politika meglehetősen határozott elkülönítése. Rá hivatkozva vonja le a következtetést: a „romlatlan” társadalmi szférában ma is létezik a demokrácia, ellenben a politika magas régióiban már nem beszélhetünk demokráciáról, ami ott megfigyelhető, az egy „arisztokratikus köztársaság”. Így összegez: „a politikai életben az egyének individualizmusa már egoizmusba csapott át, az élet más területein még nem: ez adja a demokratikus Amerika erejét”.

S mintha valami ilyesmire akarná építeni Magyarország remélt jövőbeli erejét is. 2004-ben persze még nem a kormány tagjaként, hanem magánemberként, ma azonban már felelős miniszterként. S mintha e tekintetben a kormány politikája nem is állna olyan távol attól, amit ő leírt. A politikai egoizmussal a társadalmi egyenlőség és romlatlanság áll szemben.

Két kérdésünk van csak. 1. Ha könyvének minden lapjáról ennyire süt Amerika elismerése, birodalmi szerepének igenlése, akkor ezt miért nem sikerül elismeréssé konvertálnia éppen a célország politikusai körében? 2. Csak nem arról van szó, hogy Matolcsy Tocqueville-ben unortodox előfutárát ismeri fel, s mint ilyet tiszteli?

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai. 

Kezd kialakulni a republikánus táncrend az Egyesült Államok választási procedúrájának bonyolult keringőjében. Nyolc hónappal a New Hampshire-i előválasztások előtt, Június 13.-án tartják az első republikánus jelölti vitát, amit a CNN, a helyi televízió valamint a szakszervezetek rendeznek. Hosszas találgatást követően meg van a hét személy is, aki ringbe száll a republikánus jelölésért a 2012-es elnökválasztásra: Michele Bachman, Minnesotai képviselőnő, Herman Cain üzletember, Newt Gingrich volt képviselőházi elnök, Ron Paul, Texasi képviselő, Tim Pawlenty korábbi Minnesotai képviselő, Mitt Romney, korábbi Massachusettsi kormányzó és Rick Santorum, korábbi Pennsylvaniai képviselő. Bár meg kell jegyezni, hogy hiába szerepeltek a novemberi kongresszusi választásokon olyan jól, ezúttal nem volt tolongás a republikánusok között a pozícióért. Míg Barack Obama már áprilisban elindította újraválasztási kampányát, addig a republikánusok még csak most kezdenek a párton belüli szelekcióhoz.

Az Egyesült Államokban évtizedes hagyománya van a politikai viták rendezésének. (Az elnöki, alelnöki vitákat például 1987-óta egy civil testület szervezi.) Mind a vitázók személye, mind annak témája, menete előzetesen egyeztetve, szabályozva van. A résztvevők névsorát így ezúttal sem bízták a véletlenre. Nem lehet csak az utcáról besétálni elnökjelöltnek.

Hármas kritériumot állított fel a szervező bizottság, amely alapján kiválasztották a vitapartnereket. Ennek megfelelően a jelölteknek minimum 2%-os eredményt kellett elérnie legalább három - április 1 és április 30 között nyilvánosságra hozott – előre meghatározott szervezetek által készített országos közvélemény kutatáson. (Ezek: ABC, AP, Bloomberg, CBS, CNN, FOX, Gallup, Los Angeles Times, Marist, McClatchy, NBC, Newsweek, Pew, Quinnipiac, Reuters, USA Today és a Time) Ugyanezen feltételek mellett legalább ilyen mértékű támogatottsággal kellett rendelkeznie májusban is, valamint a New Hampshire-i választók körében is el kellett, hogy érjenek minimum 2%-ot. Tehát csak országosan és helyileg is ismert politikusok indulhatnak.

A hazai hagyományokkal szemben, az Egyesült Államokban tudják, hogy szükség van nyilvános, jól szervezett, demokratikus vitákra (akár egy adott párton belül is). (A Méltányosság Politikaelemző Központ kiemelt feladatának tekintette, hogy felhívja a figyelmet a miniszterelnök jelölti viták jelentőségére hazánkban. Korábban többek között konferenciát is szervezett a témában, valamint javaslatot tett a 2006-os miniszterelnöki vita megszervezésére is.) Ez már csak azért is fontos, mert a republikánusok között is számos jól elkülöníthető irányvonal található. A fiskális konzervatív, illetve libertariánus gazdaságpolitikát favorizálók egy párton belül helyezkednek el a konzervatív ideológiát képviselő választókkal. A vita során lényegében ezen irányzatok ereje és meggyőzőképessége fog megmérettetni. Vélhetően a 2012-es választást gazdasági kérdések, így a deficit nagysága, az állam mérete, valamint az Obama reformok fogja dominálni. Ugyanakkor pont a nehéz pénzügyi helyzetből eredően jobban összekapcsolódnak majd az ideológiai és gazdasági kérdések, és újra megerősödnek a vallásról, melegekről, abortuszról szóló viták. Így a 13.-i szópárbajban a kilencvenes évek vitáit idéző érvekkel fogunk találkozni. 

A technika ördöge utolérte Barack Obamát múlt heti kampányrendezvényén. Miután a sajtót kitessékelték a teremből, véletlenül bekapcsolva maradt mikrofonja. Így aztán élőben közvetítették, ahogy a zártkörű rendezvényen beszámol támogatóinak a republikánusokkal folytatott kemény költségvetési tárgyalásokról. „"I said, 'You want to repeal health care? Go at it. We'll have that debate. You're not going to be able to do that by nickel-and-diming me in the budget. You think we're stupid?'” Ami körülbelül annyit tesz, hogy „Azt mondtam, ’Vissza akarják vonni az egészségügyi reformot? Próbálják meg. Lefolytatjuk ezt a vitát. Nem fogják tudni véghezvinni azzal, hogy „lehúznak” a költségvetésben. Azt hitték hülyék vagyunk?’” Mielőtt meglepődnénk a stíluson, fontos megérteni, miről is van szó. A teljes szöveget végighallgatva kiderül, Obama arra utalt, hogy másfél évébe telt és komoly politikai ára volt annak, hogy keresztül tudta vinni az egészségügyi reformját, így nem fogja tétlenül nézni, hogy a republikánusok a költségvetésben megszorításokra hivatkozva pénzelvonással valósítsák meg azt, amit a törvényhozásban nem tudtak. (Nem is sikerült. Hiába fogadta el a képviselőház a republikánusok egészségügyi reformra vonatkozó forráselvonási javaslatát, az nem ment át a demokrata többségű szenátuson.)

Miközben nyilvánvalóan nem okozott örömujjongásokat Obama „igazságbeszéde”, nem volt komoly következménye. Nem először fordul ugyanis elő hasonló az amerikai politikai életben. 2010-ben az egészségügyi reform elfogadásakor Joe Biden alelnök mikrofonja maradt bekapcsolva, így tisztán hallhatta mindenki, ahogy az elnökhöz fordulva, hirtelen örömében káromkodik egyet. Korábban George W. Bushnak is meggyűlt a baja a hangosítással, ő egy újságíróról fejtette ki - nem túl hízelgő - véleményét ország-világ füle hallatára.

A jelenség ugyanakkor jó néhány kérdést vet fel a politikai nyilvánosság természetével kapcsolatban.

1. Baj-e, ha kiderül, a politikus is csak ember? Ő is káromkodik, ő sem tökéletes?

2. Hogyan létezhet egy „külső” választói igazság, és egy „belső” bennfentes valóság?

3. Ha az egyenes beszédről tudni lehet, hogy kontraproduktív, miért születnek mégis időről időre ilyen, és ehhez hasonló beszédek?

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Szeretnénk azt hinni, hogy politikusaink jobb, nemesebb emberek nálunk. Ez különösen igaz az Egyesült Államok elnökére, akit a világ leghatalmasabb politikusának, a szabad világ fejének tekintenek. Ugyanakkor jóleső érzés az is, hogy mégsem elérhetetlen. Tudni lehet róla, hogy szeret kosarazni, időnként romantikus vacsorára viszi feleségét, és mindig ugyanabba a fagyizóba jár a lányaival, amikor Hawaiion nyaralnak. Ezek átlagos dolgok, amelyek emberibbé tesznek minden politikust. Ebből következik, hogy hiába, a közszereplőknek kiemelten kell(ene) ügyelniük szavaikra, az vesse rájuk az első követ, aki még sosem káromkodott. Ettől még persze kommunikációs szempontból komoly hiba, ami történt, mégis, egy olyan vétség, amit az amerikai szavazók megbocsájtanak. Ami miatt érdemes azonban foglalkozni vele, az az, hogy egy nyílt fórumon ezt így, ilyen formában mégsem lehetett volna elmondani. Az, hogy egy zárt eseményen, sajtónyilvánosságon kívül másként fogalmaz az Egyesült Államok elnöke, elgondolkodtató.

Második kérdésünk a nyilvánosság ördögi körére keresi a választ. A politikát ugyanis a világon mindenütt áthatja egyfajta őszinteségi csapda. A politikusok legfőbb dilemmája, hogy meddig lehet elmenni az igazsággal, milyen mértékben lehet „beavatni a szavazókat”. Ez adja a politikai lét elviselhetetlen könnyűségét. A választókkal ugyanis nem feltétlenül lehet felnőttek módjára beszélni. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak, hazugságba taszítják a politikust szavazataikért. Többek között ez az oka annak is, hogy hazánkban húsz éve nem lehet elfogadni semmilyen reformot, ugyanis a pártok egymást kénytelenek túllicitálni a győzelem érdekében. Ebből kiindulva, a választási kampányok mantrájává akár azt is tehetnénk, hogy szakpolitikával, őszinte beszéddel, ígéretek nélkül nem lehet választást nyerni.

Végezetül, a válasz a harmadik pontra, és egyben az egész jelenségre, Obamától-Őszödig a bennfentesség húzóerejében rejlik. Zártkörű rendezvényeken a politikusok egyfelől valóban hajlamosabbak megfeledkezni magukról, másfelől a beavatottság érzés keltése a hívekben az egyik legjobb eszköz a támogatók elbűvölésére. A választók szimpátiájáért cserébe egy politikai vezetőnek mindig hajlandónak kell lennie egy kicsit „sztoriznia” a támogatókkal. Akár annak árán is, hogy a technika malőrje, a rosszindulat, vagy egy politikusi hiba következtében kiderül, kétféle politikai valóság létezik, és hogy a politikus is ember. Ennek megfelelően kell értékelni az esetet. Azonban ezeken a „bennfentes” beszélgetéseken vékony jégen táncolnak a politikusok. Hiszen mi is történt? A résztvevők egy pillanatnyira közelebb kerülhettek az elnökhöz. Megtudhatták, milyen kemény küzdelmet folytatott a republikánusokkal. Egy ilyen beszéd fültanújaként, az „igazság”, a belső tudás részeseként a hallgatóság úgy érezhette, „Most aztán kapunk valamit a pénzünkért cserébe.” A mikrofon révén ugyanakkor, ha csak pár percre is, a bennfentes valóság kikerült a nagy nyilvánosság elé, vélhetőleg komoly fejtörést okozva a kampánytanácsadóknak. A két valóságot utólag összeegyeztetni ugyanis nem egyszerű feladat.

Politikai beszédek hallatán mindig foglalkoztat a gondolat, hogy vajon mit olvasnak politikusaink, honnan merítenek ötletet, honnan a „múzsa csókja”? Míg hazánkban egy-egy direkt megnyilvánulást leszámítva ez kevésbé egyértelmű és átlátható, az Egyesült Államokban kiterjedt hagyománya van annak kutatásának, hogy mely személyek, irányzatok inspirálják a vezetőket. Mi több, az elnökségre aspirálók már jelöltségük idejében propagálják kedvenc szerzőiket, saját hitvallásuk alátámasztásaként. Ha tudjuk ugyanis, kit-mit olvas kedvenc politikusunk, jobban megérthetjük intézkedéseinek hátsó mozgatórugóit. James Kloppenberg, a Harvard professzorának „Reading Obama” című új könyve is az Obamára hatással levő szerzőkkel, művekkel foglalkozik.

Ahogy azt a könyv címe is sugallja, az írás egyfajta kézikönyv, „hogyan olvassuk Obamát?”, ki köszön vissza gondolkodásmódjában, kik voltak rá hatással? Vizsgálja például Obama két saját könyvét (Dreams from My Father, The Audacity of Hope), interjúkat készített korábbi tanáraival, illetve végignézte azokat az írásokat, melyeket a Harvardi Jogi Szemle elnökeként szerkesztett. A szerző szerint Obama egyfajta „filozófus elnök”. Az amerikai demokratikus hagyományok, a pragmatizmus, valamint a 80-as évek egyetemi intellektuális viták „terméke”. Gondolkodásának alapjait ugyanúgy formálta Thomas Jefferson és Abraham Lincoln, mint John Dewey, Nietzsche, vagy John Rawls. A társadalmi igazságossághoz, a családhoz, valláshoz, vagy Amerika világpolitikai szerepéhez való viszonyulása egyáltalán nem esetlegesek, hanem egy kiérlelt és koherens világnézet részei.

Mi a helyzet azonban hazánkban? Közismert Bibó írásainak hatása a fiatal Orbán Viktorra, vagy Anthony Giddens „A harmadik út” című könyvének szerepe Gyurcsány Ferenc politikai filozófiájának kialakításában. Vajon fel tudnánk-e azonban térképezni Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc képzeletbeli könyvespolcának tartalmát beszédeik, írásaik alapján? El tudnánk-e helyezni a politikai gondolkodás és a társadalomtudományok vagy akár a szépirodalom világában? Gyurcsány Ferenc idei évértékelőjében például Máraira hivatkozik, míg korábban Orbán Viktor a Széll Kálmán Alapítvány felkérésére mondott tavaly októberi beszédében mondanivalójának alátámasztására John Kekes, „A liberalizmus ellen” című könyvét ajánlotta. Nyomokban tehát fellelhető vezető politikusaink megnyilvánulásaiban a nemzetközi szakirodalom alkalmazása, csakúgy, mint a hazai klasszikusok beidézése. Érdekes tehát belelapozni az említett művekbe. Feltételezhetően nem „véletlen” kerültek bele egy-egy szövegbe, így detektív módjára segíthetnek minket politikusaink szándékainak értelmezésében.