Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Színvonalas tömegtájékoztatás helyett

Bevallom, időnként szoktam vágyakozni (és ahogy telik az idő, egyre többet) egy pártpolitikailag kevésbé elfogult, színvonalas, a politika összefüggéseit megmutató, de a társadalmat sem elhanyagoló, felkészült magyarországi közszolgálati tömegtájékoztatás után. A kereskedelmi Tv-knek ugyanis megvan a maga népszórakoztató, vagy politikai funkcióik (erre lásd a Hír TV-t, az ATV-t), és különösen a TV2-nél, vagy az RTL Klubnál figyelhető meg, hogy nem sokat törődnek a politikai tömegtájékoztatással.

Itt hárulna komoly feladat a közszolgálati médiára(M1, M2, Duna TV, Magyar Rádió), amelynek  – ha már az ezeket az adókat összefogó MTVA 64 milliárdot kapott 2012-re – elvileg meglenne a lehetősége a korrekt, színvonalas tájékoztatásra. Ehelyett azon veszi észre magát a néző, hogy az M1 híradóiban is elég sok a bűnügyi hír, a Kossuth Rádióban a „lágy hír“ , és a néző alig kap tájékoztatást  a politika mélyebb összefüggéseiről. A tudósítások követőek, a szerkesztők beérik az egyes pártnyilatkozatok utánközlésével.Az ilyen beszámolók egyszerűen unalmasak, és érdektelenek. A külföldön zajló események tálalásának színvonala sem veri éppen az egeket, miután az egyik utolsó hozzáértő külpolitikai újságírót, Benda Lászlót is sikerült eltávolítani a köztévéből. A magyar közszolgálati TV nézőjének alig van esélye arra, hogy megértse, miként függ össze a forint gyengülése/erősödése a görögországi helyzettel, illetve a világgazdasági folyamatokkal. Nem élheti át mélységében, milyen izgalmas politikai folyamatok zajlanak csak Európában.

A mai keserű valóságot figyelve visszaröpítem magam az 1980-as évek második felébe. Persze, az akkori Magyar Televízió politikai műsorainak igazodniuk kellett a szocialista rendszer ideológiai elvárásaihoz, ám ez időtájt már nem volt annyira kemény a pártellenőrzés.Felelősséggel állítom, akármennyire abszurdnak is hangozzék a mai – elvileg cenzúramentes – médiavilágban: az 1980-as évek  közszolgálati tömegtájékozatás színvonala (különösen a külföldi tudósításoké) meghaladta a mostaniét. Igaz, ezért nem csak az MTVA okolható, hanem az 1990-as évek: akkor zárták be a külföldi tudósítói helyek nagy részét, úgymond takarékosságból. Ma már hihetetlen, de előtte a Magyar Televíziónak és Magyar Rádiónak tudósítója volt Nem Yorkban, Moszkvában, Tokióban, Kairóban, ezenkívül az összes környező országban, ezenfelül Párizsban, Bonnban, és Kelet-Berlinben. Legendás volt Chrudinák Alajos szerkesztette Panoráma is, amelynek egyes filmjeit nyugati TV-adók is megvették. Hol vagyunk ma ettől?

De ne merengjünk sokat a múlton, vessük tekintetünket a jelenbe, akkor sem lesz sokkal jobb az igényes tájékoztatást elváró magyar polgár kedve. A német tömegtájékoztatás magas színvonaláról korábban részletesen írtam. Ehhez most csak annyit, hogy a mai internetes világban furcsa, hogy az MTV mennyire keményen ellenáll a podcasting szolgáltatás bevezetésének, míg ezt a német ARD már évek óta lehetővé teszi egyes anyagainak letölthetőségét. Ízlésemhez közel áll még a BBC tájékoztatáspolitikája, amely során kemény kérdéseket szegeznek a politikusoknak, megvilágítják az összefüggéseket, az egyes pártokon belüli mozgásokat (lásd a BBC Newsnight műsorát). De ne legyünk igazságtalanok, voltak erre tendenciák a magyar tömegtájékoztatásban is 1990 után (lásd pl. Baló György, Betlen János fénykorát), de ezek mára elhaltak.Kedvelem még az amerikai közszolgálati PBS-t, és az NPR-t is, amelyekben nemcsak az amerikai politika, hanem a társadalom folyamatait is sokrétűen bemutatják.

Az itteni választópolgároktól hiába vontak el magyar viszonyokhoz mérten sok pénzt  a közszolgálati médiára, ők nem kapnak ezért cserébe sokoldalú, magas színvonalú tömegtájékoztatást. Akár tudatosan, akár nem, az első számű közszolgálati főadó, az M1 ma már nem elsősorban tájékoztat, hanem szórakoztat. Pedig egy erős demokráciához az is hozzátartozna, hogy minél több tájékozott polgár döntené el a választásokon az ország jövőjét. A jól informált választók kinevelése lenne szerintem a közszolgálati média feladata. Jelenleg viszont úgy látják jónak a Magyar Televízióban, ez nem elsődleges fontosságú. Talán ők tudják, miért.

1 Tovább

Sok kis hírügynökség létrejöttére számítok

A közszolgálati média brand építése, az egységesebb arculat kialakítása az, ami miatt nem érte bírálat a kormányzatot. Egy szolgáltatás márkázása mindig jóval nehezebb, mint egy élelmiszeré, vagy műszaki cikké. A bevált márkákat pedig nem cserélgetni szokták, hanem feltöltik esetleg új tartalommal, sőt a jó márkákkal rendre újabb területekre terjeszkednek.

Ha a két állítást összerakjuk, tehát hogy a mostani kormány a legtudatosabb brandépítő a korábbiak közül, valamint a szolgáltatások márkázásának nehezebb voltát, akkor joggal feltételezzük, hogy az MTI körül valami nagyon komolynak kellett történnie, hiszen az MTI nem akármilyen nemzeti márkánk. A katasztrófát csak a MALÉV-hoz tudnám hasonlítani. Nincs olyan magyar érzésű ember, aki a MALÉV megszűntére könnyed legyintéssel tudna válaszolni, engem legalábbis megérint érzelmileg. Az MTI is bizonyos körökben, értelmiségiek közt, a nemzeti büszkeségünk része.

Piaci vállalkozásként indult, mint minden hírügynökség, de aztán mint Európában a többi hírügynökséget, így a magyart is államosították. Kozma Miklós 1921-től bekövetkező haláláig volt az igazgatója. Az a Kozma, aki társadalmi származását tekintve Horthyhoz volt hasonlatos, s aki magát Horthy barátjának is vallhatta. Bár elsősorban a Magyar Rádió igazgatójaként emlékszünk rá, nem kétséges, hogy az MTI is mindvégig fontos nemzeti intézmény maradt a számára. Mikor például a Magyar Rádió az előfizetési díjakból sokkal többet kaszált, mint arra a legmerészebb álmaikban is számíthattak – vélelmezem egy törvénymódosítás után - az MR-ből származó bevétel nagyobb százalékát utalták át az MTI-nek. Az MTI a rendszeresen érkező nagyobb bevételeinek köszönhetően így tovább is erősödhetett. Szakmai étosz hatotta át, és lojalitás a mérsékelt konzervativizmushoz.  Joggal reménykedhetett 2010-ben az MTI Fidesz által pozícióba ültetett vezetője, hogy valami hasonló helyzetre és szerepre érdemes számítania, mint a 30-as években. Az MTI felszámolása aligha volt a pakliban.

Nem tudjuk mi történhetett, de egyfelől több etikai hiba csúszott az MTI működésébe (legutóbbiról ld. a mediafogyasztok.hu oldalán itt.), másfelől az MTI alkalmazottai a végén össze is fogtak, és függetlenségük helyreállítását követelték. (Szakmai oldalú érvelést arról, hogy más műfaj a hírügynökségi tevékenység, mint az újságírói, s a lázadásnak ezért hamarabb kellett volna már megtörténnie, ld. itt.)

Előbbi oka a szakmai szétesés, a túlzásba vitt szervilizmus, nem pedig – mint sokan gondolják – az elpofátlanodás, utóbbi pedig valamiféle lázadás, amelynek krónikáját az érintettek előbb-utóbb megírják majd. Egy szakmailag demoralizálódó, ugyanakkor lázadó, petíciót írogató, az átalakítást visszacsinálni akaró közössége jelenthetett akkora veszélyt, ami miatt a brand felszámolása mellett döntöttek. Lehetett volna próbálkozni  az MTI teljes újraszervezésével, de a történet épp úgy indult, hogy újjá szervezték. Így most inkább beolvadt az MTVA-ba. Ezt a brandet az átlag magyar még csak nem is hallotta, a betűszó kibontására még nem képes, az MTI-t viszont amit mindenki ismer ma egy 49 főből álló stáb képviseli. (Részleeket erről itt.)

Senkinek a fejében nem fordult volna meg, hogy pont az MTI fog elsorvadni. A rendszerváltás óta már voltak komolyabb válságidőszakai is, hisz az kérdőjeleződött meg, hogy mit tud egyáltalán nyújtani egy hírügynökség, amiért érdemes fizetni a piacon. Átvészelték, talpra álltak. Az új 2010-es médiatörvény ugyan elsöpörte ezt a modellt, s vele sikeres vezetőit is, de azt is ígérte, hogy központi szereplővé teszi az MTI-t, a piaci szorítások alól kimenekíti, s a társadalom hírellátását tovább demokratizálja (ingyenes hírek).

Krónikásként csak azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy pusztán egy intézmény államosítása nem feltétlenül jelenti az intézmény fennmaradását.(Ld. majd ezt az egészségügyi és oktatási intézmények esetében 2-3 év múlva.)  Ami pedig konkrétan a hírügynökségi tevékenységre vonatkozik, még azt is megérhetjük, hogy egy központi hírügynökség helyett sok kis specializált hírügynökség jön létre. Most legalábbis a piactér megnyílt.       

 

0 Tovább

Papp Dánielre Alapozva

 

Az új közszolgálati médiastruktúra csúcsáról, az Alapról (MTVA) már írtam. Kicsit veszélyesen összpontosul itt olyan hatalom, ami persze a BBC struktúrájához hasonló, csak épp a BBC professzionális irányítási kategóriába sorolja a szakirodalom, mi pedig a média irányítás kormányzati modelljébe tartozunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Papp Dániel kinevezése.

Az első szakkifejezés amit itt kiemelnék a struktúra etikája, ugyanis ennek figyelmen kívül hagyása sajnos nálunk nem ritka. Az önálló részrendszerek irányításában a részrendszerek csúcsán lévő felelősséget vállal a szervezetben történtekért. Nálunk mikor vállalt felelősséget Eötvös Pál a Teller-levél közlése miatt? – A költői kérdésre a válasz az, hogy soha, semmikor. A Népszabadság éléről hivatalosan nem emiatt távozott, s hogy a MÚOSZ elnöke lehetett csak azt bizonyítja, hogyha kikerülsz egy kicsit a külföldi kontroll alól, akár felfelé is bukhatsz. Frei Tamás félresikerült pszeudoesemény gyártása azért nem maradt következmények nélkül, mert ő egy kereskedelmi televíziónál dolgozott. A közszolgálati bukásokban az etikára való hivatkozás mindig ürügy, a kereskedelminél valamivel jobb a helyzet, és nem a hatóság (Médiahatóság vagy ORTT), hanem a piaci önszabályozás és a nyugati menedzsment miatt.

A magyarok koordinálta civilizáció a törzsi hűséget jutalmazza, melynek nincs köze a professzionális értékekhez. (Új médiatörvényünk a baloldali sajtó szerint rossz, a jobboldali szerint rendben. Mi ez, ha nem a professzionális közös nevező hiánya?) Nem léptünk előrébb ezen a téren a rendszerváltás idejében, s ma Papp Dániellel is ugyanott tartunk. A struktúra etikájának funkciója, hogy a bukott vezető után jövő mindent megtesz azért, hogy hasonló hibát ne kövessen el, mint elődje, s épp ezért a hibák nem megroppantják az intézmény iránti bizalmat, hanem megerősítik.

Ahol a struktúra etikája nem működik az újságírók közt, csak a törzsi érvényesülés, ott a nyilvánosság elfordul a médiától, hiteltelennek tartja, s joggal nem bízik benne. Sokan cinikusan legyintenek, megerősítve látván elképzeléseiket a hatalom természetéről, de emiatt nem is emelik fel hangjukat. Ez visszaigazolja Papp Dánielnek, hogy végül is helyesen viselkedett, és médiaetikai hibája jutalmazásban részesül. Az egész társadalom megszenvedi ezt a folyamatot. Az emberek cinikusabbá válnak, a médiaszakma presztízse csökken, a közszolgálatié különösképp. A közszolgálathoz közelálló kormányzat egyébként szintén veszít, ami pedig politikai népszerűségi indexpontokban mérhető. Egyedül Papp Dániel jár jól, akinek maximum néhány blogbejegyzésre kell legyintenie, vagy az ellenzéki sajtó cikkének nyilait kell állnia. (A téma kapcsán nem véletlen, hogy a 168 óra, és nem a Magyar Nemzet keresett meg!) Az ellenzéki médiumok újságírói ugyanakkor helyesen látják, hogy a történetnek ez a fejezete már nem Cohn-Benditről szól, hanem Papp Dánielről, aki megmásította a híradót azzal a szándékkal, hogy az emberek jobban értsék, „a nemkívánatos politikus nem tud válaszolni a neki szegezett jogos kérdéseknek”. (Némi leegyszerűsítéssel az eset úgy is terjed a neten, hogy hazugságért kinevezést kapsz. A hatalom pedig nem érzi, hogy itt klasszikus válságkommunikáció kellene már.)

Bánó András is feltehetően azt akarta 1992. október 23-a után, hogy az emberek jobban értsék Göncz Árpád kifütyülésében kik jártak az élen. A bíróság végül is nem találta bizonyítva vele szemben az eseménysorrend megváltoztatásának vádját, ami ha igaz is lett volna kisebb hiba, mint a tények teljes elhallgatása. A tények elhallgatása vagy meghamisítása, csak a csúsztatás különböző szintje. Motivációja a dolgok saját szájíz szerinti elmagyarázási vágya, mely lehet politikai, művészi vagy akár csak értelmiségi habitus. Akármelyik is, az újságíró fejében nem gyullad ki a veszélyt jelző lámpa (ld. Teller-levél). Pedig az újságíró feladata más, mint a tanítás. Legalábbis egy civilizált világban ezt mindenki tudja, és a szakma saját magát tisztítja is. Ahol a professzionális modell kialakul, ott az újságírók nem látják magukat művésznek, nem végeznek irodalmi munkát, de még értelmiségként sem villognak annyit, mint nálunk. Mindent összevetve a végeredmény az, hogy most meg egy bizonyított hírmanipuláció után neveztek ki főnöknek valakit. (A Papp-ügy kirobbantója az Index volt.)

Mindezek ellenére sem vagyok elkeseredve. S nem azért, mert azt mondom minél rosszabb annál jobb, ugyanis sajnálom, hogy a dolgok így alakulnak, hogy azt kell látnom (eddig) nem működött a médiaszakma önszabályozása, s hogy a társadalom sem háborodott fel. Médiaszociológusként hozzáedződtem ehhez, s inkább azt mondanám, hogy sosem működött nálunk professzionális értékrendszer, s ma is működik részlegesen valamiféle tiltakozás.

Gondolok itt az ORTT első elnökére, Révész T. Mihályra, aki amint besétált az új palotába, mindjárt tönkre is tette az ORTT presztízsét, de ezt leszámítva az újságírók akkor is hallgattak, és csak a magamfajta médiaszociológus-megfigyelők emelték fel a szavukat. Valamint gondoljunk erre az írásra. Ha Ön épp ezt a szöveget olvassa, akkor valami működik a felháborodásból. Az Alap még el sem indult, de már erkölcsi tőkéjének jelentős részét felélte.

Ami pedig a jövőre vonatkozik: azt hiszem, ha a struktúra etikája nem működik az Alap menedzsmentje esetében, akkor a Fidesz 2011-es médiatörvénye legalább olyan gyors erodálódásnak lesz kitéve, mint amilyen az 1996-os volt, s nem csak a nemzetközi támadások, a törvény vitatható pontjai, a törvény megszületésének menete, hanem működtetése végett is.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek